Kedves Sándor!

Nagyon megörvendeztettél telefonhívásoddal. Az, hogy elfoglaltságodban reám is gondoltál, számomra erőt adó gesztus volt.

Évekkel ezelőtt indult el az Áldás Népesség mozgalom, mely Orbán Viktor védnöksége alatt és Tőkés László támogatásával, Csép Sándor szervezésében indult útjára. A kezdet lendületes volt, de utóbb sajnos a támogatások megszűnése lehűtötte, pontosabban ellehetetlenítette azt. Magam is munkát vállaltam és a Család és egészségügy csoportot próbáltam koordinálni. Mára magányos farkasként csakazértisből folytatom ezt a munkát is, mégpedig úgy, hogy beágyazom publicisztikámba, minden fajta médiaszereplésembe, és mint elnök, az Alapellátó Orvosok Országos Szövetségének munkájába is.

Az elmúlt őszön, tavaszi nagy és tekintélyt ébresztő sikerünk (a vizitdíj kompenzáció más néven törtét megszerzésében való meghatározó részvételünk) után egyre sűrűbben kértek fel különféle – szerintem a bársonyos reform álnéven futó és neoliberális terveik átmentését szolgáló – szakmai anyagok véleményezésére. A csapdahelyzet adott volt. Ha nem felelek, akkor elmondhatják, hogy lám a civil szervezetek nem élnek a felkínált lehetőséggel, ha felelek, akkor azzal vádolhat aki akar, hogy ezt az áltevékenységet segítettem legitimizálni.

Úgy döntöttem, hogy ez utóbbi veszélyt felvállalva, megpróbálom ezt az alkalmat is felhasználni, hogy őszinte véleményt nyilvánítsak. A legvalószínűbb, hogy nem veszik figyelembe, vagy csak úgy tesznek, de ha csak egy tüskéjét is sikerül elhelyeznem bennük a lelkiismeret furdalásnak, már tettem valamit.

A beküldött anyagok nyílt levél formáját kapták s ezekből most mellékelek neked néhány oldalt, azokat az általános részeket, melyekre talán az egészségpolitika unalmaiban megmerítkezni nem óhajtó nemzeti gondolkodású értelmiségi is figyelmet fordíthat.

2008. július 15. – augusztus 1.

Tisztelt Miniszter Úr!

A FAKOOSZ – ALAPELLÁTÓ ORVOSOK ORSZÁGOS SZÖVETSÉGE örömmel vette felkérését, és elnökségünk áttekintette a:

Biztonság és partnerség: feladatok az egészségügyben 2010-ig című anyagot.

Együttműködésünk részünkről a reménykedés jegyében kezdődött. A kollegiális hang sokkal alkalmasabb a nagy gondok megbeszélésére, az őszinteség pedig a bizalom helyreállítására. Ezért ez a bevezető is lehet, hogy szokatlan lesz, de előre leszögezzük, hogy azt változatlanul a fontos cél érdekébe érzett felelősség hatja át, és mindenek fölött őszinte. Eddig is ennek szellemében jártunk el, de nem éreztünk kellő fogadókészséget. Ugyanakkor a szokásos egészségpolitikai és menedzserszemlélettől sokban eltérhet, hiszen szervezetünk nem kimondottan érdekképviselet, nem is szakszervezet és nem egyszerűen szakmai szervezet. A minket összetartó erő a tőlünk független nehéz helyzet ilyen hatásait megelőzően is a szakma és az orvostársadalom hajdani tekintélyének, a nemzetért, a magyar társadalomért munkálkodó, valaha csúcsértelmiséget jelentő orvosideál helyreállításáért folytatott közös munka. Ennek az egyesek számára esetleg bonyolultnak tűnő célnak az igazi háttere pedig végtelenül egyszerű! Egy olyan ok áll mindenek előtt és fölött, amelyről sajnos érthetetlenül keveset beszél a politika, a szakmapolitika, a hatalom, de még az ellenzék is. Ez pedig a reánk váró, semmiféle halasztást nem tűrő, a kis lépések és a türelem jelszavait, a pénzügyi szemlélet öngyilkos merevségét már elviselni képtelen: DEMOGRÁFIAI KATASZTRÓFA.

Tisztelt Miniszter Úr! Elképzelhetetlen, hogy képzett, széles látókörű értelmiségiek sokasága a hatalmon belül vagy azt ostromolva, ne vegyék észre, hogy a süllyedő hajón a kapitány telefonszámlájáról tartunk vitákat, vizsgálatokat és erről írunk tanulmányokat. Ön olyan pillanatban került ebbe a felelős beosztásba, hogy előtte erre senki nem gondolt. Roppant felelősség, de joggal feltételezzük, hogy ön ezt kimondatlanul is felmérte. Felmérte és tudja, hogy vészterhes történelmi pillanatban került egy nagyon fontos lehetőség közelébe. Most a legkisebb mértékben sem túlzás, ha azt mondjuk: megpróbálhatja befolyásolni a történelmet. Azt is tudjuk, hogy ön erre egymagában nem lehet elegendő, hiszen nem csak egészségügyi feladatról van szó, s ennek felismerése a tárgyalt anyagból is visszaköszön, de a vészharang és a megoldások egy része közvetetten az ön kezében s valamennyire a mi kezünkben is van.

Őszintén írunk azért is, mert előző hasonlóan nyílt anyagaink és a minisztériumi, vagy a hatalmat ma képviselő MSZP frakció egészségpolitikusaival folytatott egyeztető tárgyalásokon elhangzott hozzászólásaink számos általános jellegű alapgondolatát felfedeztük az ön eddigi megszólalásaiban és a fenti cím alatt összeállított anyagban is.

Reméljük, hogy végre nem csupán szavakról van szó, és ez a feladatkijelölés irányait megcélzó összeállítás nem a nagypolitika díszlete lesz, hanem egy valódi cselekvési program részletes kidolgozásának első, egyelőre még csak az általánosságok szintjén felvázolt dokumentuma, egy közmegegyezés felé vezető gondolatsor.

Magától értetődőnek kell tűnnie tehát annak, hogy e bevezetőben vázolt helyzetünkben mindent alá szükséges rendelni a megmaradás imperatívuszának Még ebben a ma kettészakított országban is nagyon kevés lehet az olyan választó, aki arra lenne vevő, hogy majd idegen kontinensekről biztosított bevándorlással oldjuk meg a népességfogyás problémáját. Minimális szavazót fog vonzani egy olyan szemlélet is, mely szerint a magyarság megmaradásának gondolata nem korszerű, esetleg jobb, netán szélsőjobboldali, bűnös gondolat. Ennyire még nem sikerült ezt a politikai osztály által csupán választóknak tekintett nemzetet megrontani. A félrevezetés módszere pedig nem lehet örökké sikeres. Hosszútávon tehát, ha a háttérben politikusi érdekek vannak (mint ahogy vannak), ez számukra sem lehet kifizetődő. Sőt, esetleg segít alátámasztani a legkülönfélébb összeesküvés elméleteket.

Tehát a demográfiai veszedelem felismerésének és ezen belül az egészségügy problémájának át kell törnie a politikai elit és főleg a vezető pénzügyi elit makacs, csak a pillanatnyi számok kozmetikázására fókuszált gondolkodásmódját. Ez egy orvos-egészségügyi miniszter számára talán megoldhatatlan ellentmondásokat rejtő feladatnak látszhat, de ha pozitívan gondolkodunk, az ágazat eredményes működéséért vállalt szolgálatában hatalmas érv is, melyet mindenkor felhasználhat a politikával folytatott vitáiban és segítségére lehet a Hippokratészi és a miniszteri eskü által kötelezővé tett célok összefésülésében is.

Sajnos nagyon nagy a közönyös, a jövőre gondolni nem akarók tábora. Ezt hozza magával az oktatás rossz irányvonala, a politika iránti csömör, a fogyasztói társadalom mételye és a globalizáció árnyoldalainak eluralkodása annak előnyei felett. Zárójelben megjegyezzük, hogy az egyéni felelősség és az egészséges életmódra nevelés felbukkanása az anyagban külön öröm volt számunkra.

Látszólag ide nem tartozó, valójában rendkívüli módon jelen levő kérdés, egyben nagy politikai baklövést jelentő és mérhetetlen károkat okozó tényező az egészséges nemzeti tudat fontosságának tagadása és annak összemosása saját erőltetett árnyképével. Pedig távol-keleti útja után éppen aktuális miniszterelnökünk emlegette lelkesen a nagy kínai sikerek igazi magyarázataként ezt az – ott ma is gyakorlati hasznot hajtó – valódi értékén megbecsült és pénzbe nem kerülő „üzemanyagot”.

Úgy tűnhet, eltérünk a témától, pedig a lehető legszorosabban kapcsolódnak ahhoz ezek a kérdések. A valódi részletek kidolgozása szakemberek dolga, de soha nem fogják erre a támogatást, a szabad kezet és az anyagi biztosítékot megkapni, ha ezeket a nagy szemléleti kérdéseket nem tisztázzuk.

Összegezve tehát: ha felmérjük a veszedelmet és ez egészségügy fontosságát annak elhárításában, akkor forrást kell biztosítaniuk erre az ágazatra. Ha kellően kommunikálják, ettől – sőt éppen ez által – még learathatják a politikusok esetében talán érthetően oly fontos politikai hasznot is.

Nem feledhetjük el, hogy a reformnak nevezett és bizony általunk horrorként megélt esemény-sorozat előtt, évekig a legnagyobb természetességgel emlegette minden szakember –

politikai oldaltól függetlenül – az 1500 milliárdos hiányt. Forrásért kiáltott mindenki, s aztán bizony 250 milliárdos elvonás következett. Ezek után természetesen nem maradhatott más, mint az a bizonyos figyelmeztetés, hogy: „adjatok ötletet, csak pénzbe ne kerüljön”.

Ezek után még, ismételten, figyelmeztetünk arra, hogy nálunk szegényebb országok is felismerték a határtalan világ vonzerejének elszívó hatását, a globalizált világfalu előre fel nem mért veszélyeit, – és léptek. Vagyis egy nemzetstratégia létezéséről tettek tanúbizonyságot.

Nos ez az a pont, amelyik elkendőzhetetlenül fogja elhozni az igazság pillanatát. Szakemberek nélkül összeomlik az egészségügy. Pénz nélkül pedig nem lesznek szakemberek. Sem képzés, sem továbbképzés, sem iskolateremtés, sem szakmai színvonal, sem pedig itthon-maradás. Alkalmi hatalmi játékok, különféle érdekek mentén folyó játszmák fontossága ezt nem haladhatja meg.

A pénz forrása pedig aligha lehet a lakosság. Az orvos-betegtalálkozásoknak a vizitdíj megjelenésekor tapasztalt csökkenése, s a vizitdíj eltörlése utáni ismételt emelkedése, mely eléri a 20-25 százalékot, nem tudható be csupán a felesleges randevúk el és feltűnésének. Ebben bizonyára voltak valódi betegségekről szóló esetek is, tehát van a lakosságnak egy olyan ötöde, amelyiknél már a 300 Forint is tétel! Hát még annak többszöröse.

E pillanatban tehát a Miniszter úr által is képviselt egészségpolitikusok kezében hatalmas felelősség összpontosul.

Nagyon fontos lenne tudatosítani, hogy ebben a nehéz helyzetben levő egészségügyben pénz van. A humán erőforrás ugyanis értéket jelent. Reprodukálása a demográfiai gondok részbeni megoldását jelenti, egészségben tartása pedig egymagában is gazdasági hatóerő. De az egészségügy is, mint egészségipar, képes lehet megmozgatni egy gazdaságot. Nem ismeretlen gondolat ez. Miért nem népszerű a pénzt kedvelő szakemberek berkeiben? Miért csak, mint közvetlenül „lenyúlható” pénz jelenik meg gyanús privatizációs szándékokban?

Fel tudja mérni azt egy megszorítással elért megtakarításnak örvendező pénzügyér, hogy máshol, és más időpontban észrevétlenül ez mennyivel többe kerül neki? Csak éppen nem lehet rubrikákba gyűjtögetni, és nem lehet nemzetközileg fontos jelentésekben vagy a lakosság felé „sajtósítható” holt statisztikai adatokat kozmetikázásával rövidtávon eladható. De hosszú távon az ilyen hatás is rendkívül nagy.

Eddig a nagy körképről, mely sajnos tragikus és a legnagyobb hiba lenne annak bagatellizálása.

*

VÁLASZ AZ EGÉSZSÉGÜGYI MINISZTÉRIUMNAK

AZ ALAPELLÁTÁSBAN MEGHONOSÍTANI JAVASOLT MINŐSÉGBIZTOSÍTÁSI TERVEKKEL KAPCSOLATBAN

Tisztelt Államtitkár asszony!

A minőségbiztosításról szóló szakmai anyag véleményezéséhez úgy gondoltam, hogy nem lehet elegendő egy nyugdíjas háziorvos emlékeiből vagy tapasztalatából fakadó összegzés, hiszen ennek megvalósulása nem a múltban, hanem a jelenben vagy a jövőben képzelhető el, vagyis az aktív, a mai folyamatokat és mai valóságot megélő emberek véleményeit készültem összegyűjteni.

Ennek megfelelően két hullámban kiküldtem kollégáknak az anyagot és vártam reakcióikat.

Nem volt könnyű s a tapasztalat nem örömteli, de a valóságismeretünket feltétlenül gyarapító.

Ez is okozója annak, hogy most Ön – mondhatnám – egy elvárt szakmai válasz helyett egy aggódó kollegiális levelet vagy mondhatjuk úgy is, hogy egyben egy nyílt levelet olvashat.

Nyilvánvaló, hogy abban a világban, amelyben élünk, be kell illeszkednünk a nemzetközi trendekbe és a tevékenységünk minőségének javítását – melynek szükségessége megkérdőjelezhetetlen – megfelelő keretek közé kellene helyezni, átláthatóvá tenni.

Ez lenne szövetségünk kiindulópontot jelentő állásfoglalás is. Ezt azonban sok és nagy DE követi.

Természetesen itt áll előttem a könnyű lehetőség is. Méltathatnám az anyagot valódi érdeme, a belefektetett nagy munka és tiszteletreméltó tapasztalat a precizitás stb. alapján. Ezt valószínűleg nagyon meg is érdemelné. Abban is reménykedhetnék, hogy akad még az országban néhány olyan praxis, melynek tulajdonosa képességei, hozzáállása, ambíciói alapján – próba esetén – meg is valósítja az elvárásokat és el is nyeri azokat a pályázatokat. Ismerek ilyen remek és erőtől duzzadó kollégákat. Ez azonban a sok ezer alapellátó praxis munkájának minőségét egymagában nem tudja megváltoztatni.

A fuldoklót előbb kimentjük, újraélesztjük, s csak jóval később kezdjük hét nyelvre tanítani. A befutott óvatos és jórészt szóbeli válaszok alapján meg kellett állapítanom, hogy az időpont nem alkalmas és a praxisok pillanatnyi helyzetük alapján nagy többségükben nem felkészültek még erre. Maguk a végrehajtó kollégák sem. Hiszen legfőbb gondjuk nem ez, hanem zűrzavaros (fortélyos) félelmek és a bizalomvesztés lengi be közösségüket, napi gondjuk pedig a felszínen maradás.

Ez az anyag egy már jól működő, a talpon maradás kínjaitól megszabadult, gondtalan és csak a szakmai ambíciókra koncentráló, mondhatni azért élő (azért élni hagyott) háziorvosi társadalomnak lehet természetes módon elvárható feladta.

Mi a helyzet ezzel szemben pillanatnyilag?

Miközben ezzel a nagyon fontos és szép, de a létért való küzdelemhez viszonyítva mégiscsak részletkérdéssel bíbelődünk, a pálya elvesztette vonzását, általában is és háziorvosi vonatkozásban különösen.

A rezidensképzés kérdése nem tisztázott. Van-e jelentkező elegendő, ha van létezik-e elég hely? Ha jelentkeznek mi a szándékuk? Mennek, vagy maradnak? Ha maradnak, hogy jutnak körzethez? Miből lesz erre pénzük? Sőt már ezt megelőzően a körzetben eltöltendő kötelező idő alatt ki fizeti őket?

Lesz a hiányállapot megoldása érdekében ráépített szakvizsga vagy éppen a szükséges megoldással ellentétes irányba haladva, ezt megakadályozzuk.

Mi lehet az oka azoknak a híreknek, hogy a kevés jelentkező felvétele is akadályokba ütközik.

Néhány éve még arról beszéltek, hogy ne jöjjenek az alulképzett „idegen diplomások” és munkába állásukat tűzzel-vassal akadályozták, olykor megmagyarázhatatlan bürokratikus húzásokkal, aztán azt kezdték emlegetni, hogy csak jöjjenek, mert nagy a hiány, de semmit sem változott a bürokrácia hozzáállása. Ma pedig ott tartunk, hogy nem jönnek. Sőt mennek, és nem csak nyugatra, de már keltre is mennének.

A meglevő orvosok átlagéletkora félelmetesen halad a nyugdíjkorhatár felé. A nagynehezen megmentett gyermekorvosi-védőnői hálózat – e büszke hungarikum – vonalán a helyzet talán mégrosszabb.

Akik dolgoznak anómiába vannak kényszerítve a szó pszichológiai és értelmező szótárbéli vonatkozásában is. Ügyeskedésekkel kell felszínen tartaniuk kvázi – „senem-senem” – vállalkozásaikat. A kevés fiatalnak pályaképe nincs, az idősek előtt egy kiszámíthatatlan folytatás ködlik. Munka összerogyásig vagy nevetséges nyugdíjon tengődés.

Ha pedig a tapasztalat szerint sokszor még az anyagiaknál is fontosabb szubjektív, de sok mindent eldöntő tényezőket nézzük, a helyzet talán még rosszabb. Nem véletlen, hogy a külföldre távozottak legelőször nem a pénzről, hanem az atmoszféráról, a presztízsről, az orvos társadalmi és az orvosok egymás közötti megbecsüléséről áradoznak.

A jórészt idős társaság a 40 évet vagy annak egy részét egy olyan világban élte le, ahol folyton azt hallotta, hogy átmeneti időket élünk. Majd! Nemsokára! Aztán jött a nagy fellélegzés és a mégnagyobb csalódás. Hiszen az újabb közel két évtized alatt is folytatódott az egészségügy maradékelven tartása. Csak most már nem a normális megbecsülés helyett az álságos hálapénzt kitaláló felépíthetetlen szocializmus építésének lettek áldozatai, hanem a hasonlóképpen rossz végkifejlet felé rohanó globalizáció érkezett el az extraprofit igényével a nagy elosztórendszerek kapujába. Ha előbb „a kommunisták” legalább tartottak az orvosoktól, hiszen ez volt az egyetlen réteg melyre igazán ők is rászorulhattak, addig a mai sorsunkat eldöntők mehetnek jobb ellátási rendszerek ernyője alá s elkezdődhetett az orvosok becsületébe gázoló buta presztízsrombolás, mely (mint annyi vak ezen ideológiához kapcsolódó lépés) hatalmas mértékben drágítja a betegellátást, de ezt nem akarják észrevenni. A bértollnokok pedig boldogan teljesítenek. Az eredmény – szemben a lassú építéssel – e romboló munkában gyors és látványos.

És most eljött a válság is. A globalizáció sejthető megrendülésének egyik első jele. Újabb nagy baj az egészségügynek, a társadalomnak, magyarázkodás felé vezető kiút a politikusoknak.

Lehet, hogy feleslegesnek hiszik ezeket a sorokat, de amikor a válaszokat kaptam újra és még világosabban érezhettem, hogy itt elégedett csak az lehetne, aki esetleg Isten bocsá’ valóban le akarta volna rombolni a magyar gyógyítás alapjait. Nem véletlen, hogy sokan ezt is emlegetik. A látszat ugyanis csak ezt igazolja. Nagyon remélem csak a látszat.

A kollégák nem csupán közömbössé váltak, nem csak reménytelenek és hitüket vesztettek, de belefáradtak. Már nem hisznek az ígéretekben és egészen rövid távon az élet vissza is igazolja, hogy nem ok nélkül.

Az alapellátás kiemelt megerősítéséről beszélünk évek óta. A FAKOOSZ három és fél év előtti kongresszusán már ezzel bíztatott a miniszterelnök, s azóta is annyiszor és annyian. Még a legutóbbi hetekben is.

Aztán most a költségvetés kapcsán a média közli, hogy annak fő vesztese az egészségügy, hogy a megerősítésre váró háziorvosi kasszából is elvonnak.

Arról beszélünk évek óta, hogy a pénzbe nem kerülő intézkedések terén éppen az adminisztráció egyszerűsítése várható. És mi történik?

Hát ebben a helyzetben viszi a hátán a soha nem látott túlsó part felé az alapellátást ez az idősödő, fáradt, megcsúfolt és ezt minden porcikájában meg is élő háziorvosi társadalom. Ráadásul a válaszok kapcsán találkoztam a legszörnyűségesebbel is. Sokan félnek. Féltik a kenyerüket, családjuk biztonságát. Inkább hallgatnak és húzzák az igát és ügyeskednek és ezért szoronganak és gyógyítanának, de ettől is félniük kell, mert jöhet az ezt honoráló korbács.

Ebben a pillanatban megjelenhetünk egy bonyolult és munkás (önmagába – mint mondottam – gyönyörűen kimunkált) ötlettel? Zúdíthatjuk ezt is a nyakukba? Mi lehetett a reakció, a bekért válasz más, mint a fáradt és rezignált rácsodálkozás. A már megint… Ismét adminisztrálunk… Vegyenek emberszámba s akkor magától lesz minőség. A papír sok mindent elbír stb.

A nem is olyan régen még irigyelt háziorvosi praxisok fokozatosan gályákká silányodnak, a legmagasabb társadalmi elvárások nyomása alatt dolgozó gyógyítók rendeleteket gépiesen és lélektelenül végrehajtó robotokká válnak.

Minőségbiztosítás! Igen papíron majd megvalósul és lesznek, akik majd elégedetten hátradőlhetnek. És lesznek olyanok is, akik megfelelnek az elvárásnak, és lesznek győztesek. De nem ettől fog emelkedni a minőség. És hol lesz ez a valódi, a felmérésekkel igazán ki nem mutatható, a humánumtól áthatott, a bizalomra épített, a testet-lelket ismerő és tisztelő örömteli hivatásérzettel végzett orvosi munkától? Az életműként dédelgetett praxistól? Majd még sűrűbben emlegetik az esküt, jönnek újabb volumen és egyéb korlátok, és majd még több látványos grafikon igazolja a fejlődést.

Na de nem ezt kérték.

Az elkészült anyag kiváló. A „bevetés” vagy „a magvetés” ideje rossz. Egyelőre ősz van még a tavaszbúzához, sőt a tarló is szántatlan. Vagyis időszerűtlenségéből fakadóan életképtelen és életidegen. Mint annyi hasonló terv, mely az utóbbi évtizedekből a különféle osztályok fiókjaiban hever, vagy a gyakorlat próbáján elbukván feledésbe merült. Előbb sokkal sürgősebb és életbevágóbb feladatok várnak a hatalomra, a szakmára és a kereszthordókra.

Mondom ezt kockáztatván, hogy demagógnak fognak nevezni, vagy meg is mosolyognak érte. Az a „szakma” majd igazolja, hogy ez így jó. Az élet pedig félek, nagyon félek, hogy azt, amit kérdezősködés közben megfáradt és félelmektől didergő, betegeiket azért még többnyire félteni képes kollégáim nekem mondtak.

*

Idáig jutottam gondolataimmal, amikor október 11-én magam is megjelentem a Magyar Orvosi Kamara Körcsarnokban rendezett nagygyűlésén. Ön is tud természetesen mindent. A gyér részvételen a sajtó elcsámcsogott.

Most már még biztosabb vagyok a fenti igazságokban. Igazolva látom a félelmet és a bizalomvesztést. Bizony hasonló helyzetben úgy gondolom, hogy egy bármikori és bármely kormányt erősítő szakmai politikusként ennek nem örülnék. Inkább azt kívánnám, hogy a 10300 meghívott mind ott tolongjon, hogy elmondhassam nekik őszintén, amit hasonló (immár többszörös) válságos helyzetekben el kell mondani, meghallgatnám őket és a kölcsönös bizalom jegyében kijelölném azt a stratégiát, amely egy hasonló nagyobb nemzetstratégiának nevezett mű méltó fejezete lehetne. És akkor elindulhatnánk a ma is titokban a hálapénzre és az orvosok kiegészítő tevékenységének nevezett önkizsákmányolására alapozott látszólagos és törékeny állapot felszámolása felé, a maradékelv titkolt fenntartásának felszámolása felé, a nagy elosztórendszereket is elérő mohó étvágyán át nemzeti létünket fenyegető extraprofit nyomulásának okos kivédése felé.

Leányfalu

                                                                                Szász István T.

                                    A FAKOOSZ Alapellátó Orvosok Országos Szövetségének elnöke

*

2008. október 27.

Mélyen tisztelt Államtitkár Asszony!

Megtiszteltetésnek vettem, hogy a LEGOP programtervezetről kikérte a FAKOOSZ AOOSZ véleményét is. Országunk lelki egészsége valóban gyógyító programért kiált.

Azt is el kell mondanom, hogy a kérés engem – mint háziorvost és pszichiátert – kétszeresen is „szíven talált”. Elsősorban azonban, mint hazáját ösztönösen féltő állampolgárt érintett meg.

A felkérés mögött örömmel vélem sejteni azt, hogy az egészségpolitika tisztában van a háziorvos fontosságával egy lelki egészségében megrokkant ország szolgálata során, és az ezzel járó hatalmas teherrel is.

Ha a boldog Anglia már sok évvel ezelőtt a háziorvosnál megjelenő betegek 56 százalékánál jelzett pszichiátriai gondokat, akkor mi, akik mára összehasonlíthatatlanul nehezebb helyzetben vagyunk, mint európai honfitársaink brit alattvalóként tengődő része (hiszen uniós felvételünknek ők is inkább haszonélvezői, mint mi magunk), ennél jóval nagyobb százalékban hordozunk ilyen problémákat, s ami ennél is rosszabb súlyosabbakat és jóval kevesebb kapaszkodóval rendelkezvén.

A programtervezetet olvasgatva ismét megállapíthattam, hogy kiváló munkaegyüttesek hordták kazalba a gondokat, teendőket és ötleteket. Csupán a pénzügyi szakemberek részéről elvárható forrásokat megjelölő fejezet hiányzik. Az viszont nagyon. És valahogy, pestiesen szólva, light-osra van véve minden, hiszen nem olyan régi és képtelenül szomorú intézkedések következményeinek megoldását is úgy emlegetik, mintha örökké fennálló problémákat kellene orvosolnunk. Ha pedig valóban cselekedni, s nem pótcselekedni akarunk, ez az ál-tapintat nem célravezető, inkább félrevezető. Az okokat véletlenül sem a politikai érdekek miatt kellene világosan látni, hanem a megoldás jobb és könnyebb felismerése és végrehajtása érdekében. Maga az anyag is leírja, hogy az EU statisztikákban hol és hogyan állunk. A miértek annál kevésbé lelhetőek fel benne. Sajnos ezért is hibának kell éreznem az azonnali cselekvésre sarkalló kemény felkiáltójelek helyett használt: „rosszabbnak minősíthető” megfogalmazást.

A fenti két okból végigkísért a pótcselekvés gyanújának keserves és nem kívánt érzete. Pedig ott olvasható, hogy 2004-ben a mentális betegségek Magyarországnak 1000 milliárd Forintjába kerültek! Az összeg engem is meglepett. Ezt kellene a pénzügyérek előtt folytonosan hangoztatni!

A teljesség minden igénye nélkül és az anyag ténybeli tartalmának és szakmaiságának elismerése mellett felsorolok számos az olvasás során bennem felmerült kérdőjelet, de néhány örömteli felkiáltójelet is.

Egy egészségközpontú szakmapolitikának magától értetődő módon kell felismernie, hogy az atomizált ember, a globalizációs alany modellje, éppen olyan kudarca ennek a világrendnek(trendnek) mint a nevéhez kötődő pénzügyi rendszer most megélt vergődése. Amint a neoliberalizmus másik fő célpontját a legyengítendő és rossz gazda államot kénytelen most segítségül hívni zászlóshajói (de inkább mondjuk úgy, hogy önmaga) megmentésére, úgy közelít a felismerés, hogy az ember közösségi lény, és ezért ha az egészségközpontú egészségpolitika eredményt akar elérni, akkor vissza kell adni az embernek ezt a természetes kapaszkodóját. Vagyis leegyszerűsítve: felebarátja, a másik ember és a Mindenek Feletti kezét. A közösségi létnek e két alapvető formája évezredesen bevált, természetes módon kialakult szükséglet. Mondanom sem kell, hogy minden nemzeti pátosz és bigott vallásosság nélkül a nemzetről és a hitről beszélek.

E két tényező, más országokban természetesnek vett segítség az egészség fogalmának minél tökéletesebb megközelítéséhez, annak ellenére, hogy ott is hat a globalizáció. Nálunk sajnos mindkettő felhasználást nyert egy hamis ellenségkép felépítéséhez s így áldozatul esett a politikának, ahelyett, hogy éppen ellenkezőleg, annak segítője lenne.

Kopp Mária könyvét sajnos még nem értem el, de ha jól hallottam valamennyien haszonnal forgathatjuk.

Meglepő, hogy éppen az anómia fogalmában legjártasabbnak hitt pszichiáterek azok, akik minderről szót sem ejtenek a programban. (Bár az eredetit nem volt alkalmam látni, csak az önök által felhasznált formájában ismerem).

Bővebben foglalkoztam e kérdéssel, mert véleményem szerint alapvető fontosságú az annyit emlegetett magyar pesszimizmus, az öngyilkossági statisztikák és a ma észlelhető – pszichiátriai és értelmező szótár béli értelmében is – pusztító anómia okai között.

Ezt fokozza a különféle érdekek miatt folyamatosan sulykolt „bűnös nemzet” tudatának bűnös terjesztése. Ez is ritkaságszámba megy a világon, és bár a kitűzött célt eléri, máshol azoknak is ártalmára van, akik ezért felelősek.

Világosnak kéne lennie mindenki számára, hogy mindkét említett tényező anyagi erővé válik. A lelkileg egészséges munkaerő jó munkamorálja és az így emelkedő termelékenység profitot termel, a tudatos áldozatvállalás pedig nehéz időkben jelent előnyt a politikának. Éppen most, amikor erre olyan nagy szükség lesz, visszavág majd az anómiába taszító szándék. Milyen jól jönne e nehéz pillanatokban ez a mankó.

A szakmán kívüli okoknál tehát máris elsőrendű fontosságot nyer a politika. Úgy is, mint felelős és úgy is, mint az általa okozott baj egyik váratlan elszenvedője vagy az általa esetleg talált megoldások potenciális haszonélvezője. Rajta keresztül természetesen a gazdaság, az oktatás gyarlóságai, a foglalkoztatáspolitika és majdnem minden külön-külön és együtt, egy összefüggésben, ott sorakozik az okok és a megoldások lajstromán.

Éveken át hallhattuk, hogy nem megfelelő az ágyszám, hogy rossz a területi elosztás és reménytelen a humán erőforrás szakmán belüli helyzete. Aztán kórházbezárásról hallottunk orvoshiány miatt. És ekkor megoldásként jött a nagy henger. Az OPNI (Lipótmező a sz. megj.) sokkoló története, a verbálisan megoldott kérdést cáfoló szanaszét feltűnő szerencsétlen elmebetegek sorsa, a nagy elmegyógyászati iskola lerombolása, a maradék szakemberek elherdálása (és megalázása). Elfogadható válasz soha nem született. Maradtak a mende-mondák ijesztő igazságai. Maradt a pszichiátria elleni tűrt s gyanúk szerint szinte támogatott támadások nyílt sora. Egy órája sincs, hogy láttam csábos szcientológiai levelet és DVD-t egy pszichiáter kolléga mai postájában. Nem feladatom ezt elbírálni, csak tudom, hogy nálunk fejlettebb demokráciákban tiltva van. Itt lehet, hogy gondot okozok nevének puszta leírásával is.

Végeredményként ma az Unió ágyszám statisztikájában az utolsó három közé kerültünk. A betegek számában pedig az elsők közt vagyunk. Bizony ez a helyzet is „rossznak minősíthető”. Csakhogy a változáshoz ma teljesen reménytelen forrásokra lenne szükség. Rombolás egy tollvonással. Megoldás pedig véres verítékkel sincs. És ezt előre tudhatták. Akkor hát mi történt? És miért?

A gondokat tiszteletreméltó tárgyszerűséggel sorolja a tervezet, de ha így együtt zúdul a nyakunkba, bizony kétségbeejtő és kellemetlen kérdésekre sarkall.

Az oktatás gondjainál is visszatér az elején említett két hatalmas mankó hiánya. A szocializmus építése során mondta ki néhány bátor ember, hogy ezeket elvették, és nem tudtak helyette semmit sem adni. Ma talán más a helyzet? Mondhatnám gunyorosan, hogy igen. „Azok” legalább próbálkoztak a maguk nevetségesen gyarló módján”új isteneket” állítani. De ma mi van? Az egyén önistenítése. Tehát annak magára maradása. A gyökértelenség. Vagyis egy elkerülhetetlen lelki betegség, mely aztán a genetikai alap és teherbírás szerint kinél-kinél más módon nyilvánul meg.

Évek harcai után sem sikerül bevezetni iskoláinkban az egészségtant, melynek része lehetne a lelki egészség tana is. Az egyház felmérhetetlen lehetőségeitől félnek, mint ördög a tömjéntől. Vajon mi ennek az oka? A hiba tán az évezredes európai kultúrát hordozó kereszténységben van? Inkább a célok veszélyeztetése körül kell keresgélni. Akkor viszont miért beszélünk mi a lelki egészség programjáról? Vagy mindenki sejti, hogy források nélkül ez is marad szép elméleti teljesítményként a fiókokban?

És hol van a civil szervezetek támogatása? Mennyit tudnának tenni. Mekkora feladatokat vállalhatnánk akár mi a FAKOOSZ AOOSZ, ha nem beszedhetetlen tagdíjakból működnénk, és ha nem a családunktól elvont szabadidőben, saját költségünkre tennénk néhányan azt, amennyire erőnkből telik.

A munkahelyi stressz kérdését rendkívül fontosnak találom. Elgondolkodtam azon, hogy vajon az elérhetetlen szocializmus építgetésének stressze, vagy a profit szorításában megélt stressz a nagyobb?

Az alkoholizmus kérdéskörével kapcsolatosan a pénzügyi gondolkodásban fordulatra van szükség. Az alkohol monopólium csak látszólag bevétel. Valójában többszörös és többféle veszteség. Nincs az az alkoholizmus megoldására fordított költség, ami ne térülne meg. És nem csupán pénzben. Az alkohol kérdés megoldatlansága az egyik legnagyobb pazarlás és veszély.

Örömmel olvastam az anyagban a családorvosi hálózat erősítésének a lelki egészség fontossága mián is felmerült gondolatáról. Persze rögtön az jutott eszembe, hogy hírek szerint éppen ellenkezőleg, elvonás várható. Pedig ez az ágazat sokkal előbb képes eredményt hozni, mint a sokkal pénzigényesebb magasabb szintek. Természetesen azok fontosságát percig meg nem kérdőjelezve, az őket is érintő elvonásokat hasonlóképpen ellenezve.

Ugyancsak megelégedéssel olvastam a szociális funkciók elkülönítésének ismételt felvetéséről. A média szerint azonban éppen az egészségügytől vonnak el ezen gondok megoldására pénzt. Az itt keletkezett „megtakarítás” (a hiányból) a GYED-re menne?

Alapvető fontosságú megjegyzés, amely a pszichiátriai rendszer kapacitásának revíziójáról szól. A legismertebb hiányból „létrehozott” immár katasztrofálisra nőtt mégnagyobb hiány orvoslása ez?

Az iskolai oktatással kapcsolatos tervek is igen figyelemreméltók. Sajnos ezek is ellentmondásba vannak a tanárok elbocsátása következtében a rendszerben maradottaktól elvárt többlet terhekkel. A szorosabb tanár-tanítvány kapcsolatot ez a rendszer nem szolgálja.

A gyermekpszichiátria gondjait több helyen is említik. Kiemelt jelentőségű kérdés. Megoldása a jövő szolgálatának egyik legfontosabb feladata. (Saját tapasztalatomból beszélhetek arról, hogy az ország legkülönbözőbb részeiből került hozzám információ vagy kérdés arról, hogy nem tudnak gyermekpszichiátriai ellátáshoz jutni. Van ahol már meg sem próbálják. Pedig mint tudjuk e téren is a negatív statisztikák élén járunk. Miért?)

Egy rövid szóban felbukkan az egyház is, mint lehetséges partner. Többet érdemelne.

Végül ismét visszatérek az elején említett két kapaszkodó fontosságára. A LEGOP által célul kitűzött lelkileg egészséges társadalom egy reményeink szerint nyugodt, konszolidált társadalom. Csak az ilyen társadalom képes a valódi elmebeteginek elfogadására és integrálására.

A lelki egyensúly kérdésében alapvető szerepet kap a család. Enyhén szólva is elmondhatjuk, hogy felénk nem a családközpontú ideológiák uralkodnak.

Bizony el kell ismerni, hogy a rombolás az elmegyógyászat terén is megtörtént. Ez tény.

Pénz a helyrehozatalhoz nincs s egyelőre nem is lesz. Ez is tény.

A LEGOP is létezik. Elkészült. Ez viszont egy szép álom.

Leányfalu                  

                                                                                                 Szász István T.

                                                                                       FAKOOSZ AOOSZ elnök

*

Kedves Sándor! Ezek voltak a legfontosabb gondolatok, melyeket alkalmam volt egészségügyünk legfőbb és felelős őreihez mostanában eljuttatnom, s velük részben szóban is megvitatnom. Szép válaszok jöttek, s megköszönték (bársonyosan) „mélyenszántó gondolataimat”. Az események azonban halvány jelét sem mutatják a cselekvés szándékának s főleg lehetőségének.

A végveszély pedig minden túlzás nélkül felettünk lebeg. Sajnos a Bogár Lászlói feltevések nem egyszerű setét látomások. Komoly alapjuk van.

És nincs időnk!

Ha nagy elfoglaltságodban átfutottad ezt az anyagot, két sorban – kérlek – jelezzél vissza nekem. Talán nem ártana, ha a humán szféra ilyen formában is szembesülne helyzetünkkel és az annak – a reá eső részbeni – megoldásáért tenni kész ágazat helyzetével.

Barátsággal üdvözöl, Júliának kézcsókjait küldi: Szász István Tas

Leányfalu, 2009. január 10.