Menü Bezárás

LECTORI SALUTEM!

Igen tisztelt interneten tévelygő Rokon, Barát, Ismerős vagy Nemzettárs és Más!

Hosszú évek óta biztatgatnak, hogy honlappal jelentkezzem a virtuális világnak valóságos életünket fokozatosan helyettesíteni próbáló oldalain. Eme kísértésnek mindeddig ellenálltam, mert a magamutogatás látszatától való ódzkodás erősebb volt bennem, mint a változó világ figyelmeztető szava.

Dr. Szász István Tas

Rájöttem azonban, hogy az írott szó – amely, mint mondják, megmarad – nem jelent olvasott szót is. Akkor pedig maga is elszáll a semmiben.

Végül utódok, barátok, szakemberek és más hitelesek győztek meg arról, hogy ha használni akarok valamicskét is munkámmal, a kommunikáció hontalanjai közül lépjek be a honlappal rendelkezők közé.

Ez történt most, s első lépésként felkérnek, hogy mutatkoznék be.

Nos, itt az alkalom, gyors leltárt készítenem, mert immáron két évtizede is van annak, hogy memoáromat megírtam. Mentségemül szolgál, hogy nem reméltem annak ilyen jelentős túlélését.

Születtem 1938. július 15-én, Kolozsváron. Házasságkötésük után több mint másfél évtizeddel szüleim már lemondtak a gyermekáldás reményéről, helyette egy folyóiratot fogadtak örökbe. Nem sejtették, hogy a kolozsvári HITEL nemzetpolitikai szemle lesz a bátyám. Amiképpen lett is!

Emlékezetemben már kisgyermekként ott vannak Erdély akkor élő nagyjai, felidézem Áronka (Tamási hiteles neve a Hitelesek között) simogatását, majd későbbről az otthon maradottak hangját meg nem kevés szavát is. Albrecht Dezső keresztapámét éppen a Szabad Európa Rádió titkolt recsegésében.

Iskola, kettős élet. Otthon őszinte hang, az osztályharc korának iskolájában képmutatás, de magyarul, az utcán óvatos magyar büszkeség a tiszta román környezetben. A maradék Hitel ellesett beszélgetései és az idealizált anyaország Kossuth rádiós, főleg sikereket közvetítő (nem kis mértékben Szepesis), hangja, mint nemzettudatot élesztő hatás. És a továbbtanulás érdekében kötelező tiszta kitűnő nyomasztó kényszere.

Egyetem 16 évesen, aztán 1956, s az azt nemsokára követő csoportos kirúgás minden hősi indok nélkül, de nagyobb célokat szolgáló apró megfélemlítést szolgálandó, s ezzel elindítván a székely főváros elrománosítását legelsősorban megalapozó magyar egyetem elsorvasztását.

Aztán bánya, fizikai munka, mesterségtanulás és élmunkásként csendesen diadalmas visszatérés az egyetemre, majd továbbhaladás a kor orvosi életútjainak megszabott, magyarok esetében keskenyebb vágányra tervezett vonatán. A szó szoros értelmében is sokat ingázva.

Versenyvizsgák s véletlen bekerülés Kolozsvárra pszichiáterként, ahonnan a hatalom sok és eredményes munka után a politikai pszichiátriát is jelentő piszkos munkára próbál vidékre helyezni. Ezt nem vállalhattam, s ez volt az a fordulópont, amely nagy áldozatok árán életem delén, 40. évemben kitaszított a szülőföldről az oly sokat csodált anyaországba, új felismerések világába. Immáron két gyermekkel és özvegy anyámmal, kinek annyit köszönhetek, hiszen élete fő művéről, a Hitel emlékeit őriző, maga tervezte házról mondott le értünk. Felejthetetlen apám ekkor már halott, de bennem él a reám ruházott felelősség, és kötelességemnek érzem a Hitel emlékeinek át- és megmentését. Másfél évtizedes kitartó és sikeres küzdelem következik.

Visszahonosításunkkal új élet kezdődött a Bakonyalján, a patriarchálisan bájos kis Pápakovácsiban és környékén, ismét körzeti orvosként. 10 év töltekezés volt ez, sok olvasással, némi írással és alig remélvén, mégis a nyolcvanas évek közepétől (írásban is) megsejtvén a nagy változás szelét.

Váratlan fordulattal, mondhatni csoda folytán kerültünk Leányfalura, és röviddel utána reánk köszöntött szép új világunk is. Egyre többet írtam, szerveztem, és az Orvosi Kamara építgetésében részt vállalván, két fronton is tevékenykedtem. Egyrészt az egészségpolitika, másrészt a nemzetpolitika egymással összefüggő témaköre foglalkoztatott.

Publikációk, könyvek sora és egészen váratlanul folyóiratok alapítása következett addig nem sejtett életutamat tovább színesítvén. Valamennyi pontosan megtervezett rendben és funkcióval azon az úton, amelyhez nekem csak annyi közöm volt, hogy fáradhatatlanul dolgoztam. A többi egészen bámulatosan szerveződött a Gondviselés csodálatos akaratából.

Családom gyarapodott, s a nyolc unoka után ma már a dédunokára várakozás a legnagyobb örömöm. 2006-ban elveszítettem feleségemet, első négy unokám nagyszerű nagymamáját.

Ezután magamra maradva alakítottam át életteremet a Hitel folyóiratok múzeumává. Most legnagyobb gondom, hogy ezt ki fogja folytatni, hiszen szépen működik, s ennek köszönhetően is kaptam megtisztelő elismeréseket.

Hasznos nyomokat hagyott bennem az a néhány esztendő, melynek során a FAKOSZ-t a vidéki orvosok közösségéből, Alapellátó Orvosok Országos Szövetségévé szélesítésén munkálkodtam. Sok kiváló kollégát ismerhettem meg, és szép barátságok is szövődtek. Képzeletbeli örökös elnöki székét tisztelettel őrzöm emlékezetemben.

32 éve szervezem lakhelyemen az Erdélyi Művészek Leányfalun kiállítás sorozatot, eddigi írásaim, verseim, cikkeim, glosszáim és tanulmányaim száma már meghaladta a kétezret, 27 kötetem legutóbbi darabja a Hitel közel 1000 oldalas teljes és magyarázatokkal ellátott feldolgozása. Járom az országot, a magyar környéket, meg a magyar szórványokat, amennyire bírom.

Mivel zárjam ezt a mindenképpen hiányos bemutatkozót? Talán azzal, hogy színes életem volt, s a Gondviselésnek annak minden fájdalmát és nehézségét sikerült hasznomra fordítania. Megtanultam, hogy a mi feladatunk a munka. A munka egy közösségért. Megtanultam a hagyomány jövőt építő erejét tisztelni. Megtanultam, hogy a sok megtévedt és megtévesztett ember mellett újra meg újra felbukkannak a jók, a példamutatók, a tiszteletre és követésre méltók.

És mindenekfelett ott van a Teremtő, aki csodálatos türelemmel nézi, s ha kell, terelgeti botladozó lépteinket.

Üdv tehát az olvasónak!