„Uram, add vissza egykor volt nemzettudatunkat!”

Szász István Tas azt kéri, ezért is fohászkodjunk adventi könyörgéseinkben

„Nemzettudatunktól végletesen megfosztva, történelmünk talán legármányosabb veszedelme előtt állunk. Demográfiai háború közepén van az egykor keresztény kontinens, és védekezés helyett odadobja magát egy nagyobb terveihez szükséges lakosságcserét szervező erőnek.” Ötvenhetedik adventi levelében fogalmazza meg így aggodalmát a kolozsvári születésű, Leányfalun élő orvos, szak- és közíró, a Hitel Múzeum alapító-vezetője. Ugyanitt megnevezi a bajból kivezető út irányát is: „Ahhoz, hogy keresztény európai, magyar gyökereinkhez ismét képesek legyünk visszanyúlni, nemzettudatra van szükségünk. Ha adventi könyörgéseinkben valami fontos, akkor az isteni kegyelem megköszönése után ez legyen az egyik leghőbb kérésünk: „Uram, add vissza egykor volt nemzettudatunkat!”

– Ökumenikus magazin vagyunk, nagyon fontos számunkra a keresztények egysége. Ezért az egységért minden januárban imahéten is fohászkodunk katolikus és protestáns testvéreinkkel együtt. Szász István Tast milyen viszony fűzi az ökumenéhez?

– Anyám katolikus, apám református – ez már önmagában sokat elárul. Tavaszy Sándor püspökhelyettes megkeresztelt délelőtt, délután pedig eljött hozzánk Márton Áron akkori kolozsvári plébános és ő is megáldott, mégpedig ezekkel a szavakkal: „Légy jó magyar ember!” A Farkas utcai református templomban konfirmáltam, odajártam – titokban – vallásórára, onnan temették nagyapámat, az egyházmegyei főgondnokot, és apámat, aki ebbéli tisztségében az ő utóda volt. László Dezső esperes esketett, ő keresztelte a gyermekeimet – vagyis engem minden a Farkas utcai templomhoz köt. Ugyanakkor gyermek- és ifjúkoromban a vasárnapi programokhoz a reggeli istentisztelet, a több kilométeres hazagyaloglás és a szokásos rokonlátogatások mellett az is hozzátartozott, hogy édesanyámmal elmentünk a barátok templomába az esti szentmisére. Ezzel, azt hiszem, meg is válaszoltam a kérdését – de ha megengedi, még kiegészítem néhány fontos szemponttal. Az 1935-ben elindított Hitel folyóiratot Makkai Sándor református püspök fia, Makkai László alapította a katolikus Venczel Józseffel együtt. Sajnos a lap hat kitűnő szám után megszűnt, amikor Makkai Sándor Magyarországra költözött és a fiát is magával vitte. Akkor Venczel József elhatározta, hogy a Hitelt egy nagyobb súlyú értelmiségi folyóirattá alakítja, a szerkesztőségnek azonban nem lévén sem irodai, sem pénzügyi háttere, az én – a román földreform után önerőből talpra állóban lévő – szüleim felajánlották, hogy szerkesszék a Hitelt a mi otthonunkban. Így történt, hogy rendszeresen vendégünk volt mások mellett Kós Károly, Dsida Jenő, Tamási Áron, Kemény János, a nagyobb találkozókon a mindenkori unitárius és lutheránus püspök, Tavaszy Sándor református püspök-helyettes és Márton Áron, Erdély nagy katolikus főpásztora.

– Szász István Tas pedig megfogadta Márton Áron tanácsát és jó magyar ember lett, tanulmányai, publicisztikái, kötetei, előadásai, a Hitel Múzeum, az Erdélyi Művészek Leányfalun kiállítássorozat, minden megszólalása, cselekedete ezt bizonyítja. Élete egyik főműve, az Erdélyi Művészek Leányfalun kiállítássorozat is immár elmúlt harmincéves…

– Ezt minden év augusztus 19-én tartjuk Leányfalun. Azzal a céllal indítottam, hogy Erdély kincseit a legszélesebb körben megismertessem. Eddig több mint száz erdélyi képzőművészt, tudóst, írót mutattunk be itt a minden alkalommal igen nagyszámú közönségnek. A tárlatokat hét éven át Páskándi Géza nyitotta meg, őt Lászlóffy Aladár követte, majd Banner Zoltán nevéhez fűződtek a megnyitók, 2018-tól pedig Árkossy István vette át ezt a szép kötelességet. Ahogyan minden erőfeszítésem: a tanulmányaim, publicisztikám, versesköteteim, egészségpolitikai köteteim, a Hitel Múzeum és a Hitel-feldolgozás, úgy a kiállítássorozat is a valódi, tiszta, bölcs és önkritikus nemzettudat építését szolgálja, amely a hagyományok tisztelete, az erős hit és az ezekből fakadó magától értetődő áldozatvállalás mellett képes lehet megvalósítani a megmaradás újabb csodáját. Soha nagyobb szükség nem volt erre…

– És hogyan jött létre életének másik főműve, a Hitel Múzeum Leányfalun, amelynek megalapításáért később (2013-ban) Márton Áron-emlékérmet is átvehetett?

– Nem sokkal apám 1973-ban bekövetkezett halála után egy új romániai törvény értelmében be kellett volna jelentenünk minden kulturális értéket, amely ezáltal állami tulajdonba került volna és csak a megőrzés joga maradt volna nekünk, akár a telekingatlanok esetében. Ezzel szemben én három városban eldugdostam, amit csak tudtam – hiszen nyilvánvalóan mindent nem lehetett. A most Leányfalun látható Hitel-anyagot Magyarországra településünk után tárgyról tárgyra csempésztem át a határon húsz éven keresztül. Igyekezetemet barátok is támogatták. Abban, hogy ezt megfelelő módon elhelyezzem, Makovecz Imre volt a segítségemre, aki nemcsak a ház terveit készítette el, úgy, hogy hasonlítson az eredeti környezethez, hanem biztató szavaival és barátságával is mellettem állt abban a hatalmas hajszában, melynek során ezt a házat a semmiből – annak köszönhetően, hogy egészségpolitikai újságokat alapító főszerkesztő lettem – felépítettem. A közel négy évtizedes munkának 2010. december 11-én ért be a gyümölcse, amikor is Kádár Tibor erdélyi festőművésznek az alkalomra készült, 54 portrét magában foglaló triptichonjának a leleplezésével Szőcs Géza akkori kulturális államtitkár megnyitotta Leányfalun a Hitel Múzeumot. A valahai kolozsvári Hitel-szerkesztőség tárgyi emlékei az itt rekonstruált tárgyalószobával azóta Hitel Múzeumként idézik a múltat a mába.

– Több könyvelőzmény után nemrég napvilágot látott a Hitel Nemzetpolitikai szemle című hatalmas munkája, a Hitel tíz évfolyamának teljes és napjaink olvasatában elmagyarázott feldolgozása, melyen több éven keresztül dolgozott. Mi áll ezen a 920 oldalon?

– Az egykori Hitel folyóiratok tízévfolyamnyi, közel háromezer oldalnyi kéziratának a feldolgozása talán kiteljesítette a szüleimtől átvett szolgálatot. A nagy könyv, két kisebbel kiegészülve, mint profán biblia állhat majd magyar értelmiségi családok asztalán, hogy fel-felütve – amint azt egykori szerzői kívánták – sok kérdésükre választ találjanak benne. Ezt próbáltam cikkről cikkre, tanulmányról tanulmányra kiegészíteni saját gondolataimmal, hogy így további elmélkedésre serkentsem a mának szóló, nemegyszer csodás üzenetek olvasóját. E pótolhatatlanul nagy nemzedék üzenetei most korszerűbbek, mint nyolcvan éveknek előtte. S mi nagy szükségében vagyunk ma az erőt adó és tisztán látni segítő üzeneteknek.

– Ebben az évben az 57. adventi levelét küldte el barátai, olvasói ezrének. Ezt az írást is az imént hivatkozott „Hiteles” üzenetekre építette; az aggodalomra okot bőven adó világhelyzet ismertetése után egykori nagyjaink szavaival igyekszik népünk és Európa másik részének ébresztőt fújni, utat mutatni. Hogyan is szól 57. adventi levelének kezdete?

– Nemzettudatunktól végletesen megfosztva, történelmünk talán legármányosabb veszedelme előtt állunk. A veszélyt sokszor hasonlítják Buda egykori ravasz „meglátogatásához”, de amennyiben sikerrel jár, most már nem remélhető annak vége. Sem százötven, sem annál is több év után, és az idő múlásával egyre kevésbé. Demográfiai háború közepén van az egykor keresztény kontinens, és védekezés helyett odadobja magát egy nagyobb terveihez szükséges lakosságcserét szervező erőnek. A kolozsvári Hitel munkatársai a múlt század harmincas éveinek közepén még nem sejthették a hogyant, de Európa öngyilkosságának tagadhatatlan első jeleit ezek a nagyjaink éppen úgy, mint az anyaországban Németh László, észrevették és leírták. Már a lap 1935. januári első számában Makkai Sándor református püspök ezeket írja: „Az Európában halálraítélt magyar nemzet csakis akkor fellebbezheti meg és nyerheti meg pörét a jövendő ítélőszéke előtt, ha ő maga hű marad azokhoz az evangéliumi igazságokhoz, amelyekhez Európa hűtlen lett, és ő maga képviseli azokat mind a saját belső életének vezetésében, mind mindazokkal szemben kifele, akik létjogát kétségbe vonták, támadják és megsemmisítéssel fenyegetik. […] A kicsi, a gyönge, a szétszaggatott csak akkor remélhet, ha a legnagyobbat, a leghősiesebbet, az egyedül egyesítőt, a naggyá tevőt van bátorsága vállalni.” A Hitel vátesze, Albrecht Dezső pedig így ír 1936-ban: „A magyarnak csak egy rokona van: Európa s ez a rokon sem akar tudni rólunk. […] A magyarság Európa reménytelen szerelmese. Ami hibánk van, mind ebből a reménytelen szerelemből fakad: odadobtuk az életünket védelméért, s ez volt a kisebb hiba, hiszen magunkat védtük elsősorban, de eldobtuk lelkünk sajátos, Keletről hozott értékeit, csak hogy a Nyugathoz annál hasonlatosabbakká váljunk. Bennünk Európa túléli saját magát: mi még most is európai öntudatról, közösségi érzésről ábrándozunk, amikor már Európa nem akar tudni saját magáról sem.” Mindezt nyolcvan esztendeje írták le! Ismét csak arra kell ráébrednünk, hogy a már megszenvedett tapasztalatainkat használnunk kell. Nagy hiba „a múltat végképp eltörölni”, elfelejteni és mindent elölről kezdeni.

– Ötvenhetedik adventi levelének a bajok, veszedelmek egészen közelkerülése ellenére is az a mottója, hogy „A nagy magyar várakozásban ismét csúcsra járhat a remény.” Hogyan is fejti ki mindezt?

– A történelmi sors hatalmas tapasztalattal sújtott s egyben ajándékozott meg minket: Trianon annak a neve. S bár örök átkától nem menekülhetünk, hiszen naponta beleütközünk következményeibe, mégis egyetlen lehetőségünk, hogy azt tanulsággá szűrve, a csakazértis megmaradás szolgálatába állítsuk. Mert már ezzel is megpróbáltak letörölni a nemzetek diverzitásának színes térképéről, de nem sikerült nekik. Most azonban már nemcsak minket fenyeget ez a veszedelem, hanem az akkor magukat győztesnek képzelő szomszédainkat is. Nem lehet nem gondolni arra, miszerint Trianon átka most őket azzal sújtja, hogy nyereségük féltésétől menekülve a homogenizácós, xenofób vágy elhomályosítja látásukat, s nem mindnyájan veszik észre a védekezés egyetlen módját: a testvéri összefogást, a felesleges ködös célok mellőzésével.

Advent szólal meg ismét bennem. A reményteljes várakozás, az örökélet nekünk adott ígéretének megszületése, hogyan függhet össze ezzel a földi küzdelemmel? S akkor lelki szemeim előtt feltűnnek a Nyugat üres templomai, a lignitbányászás miatt lerombolt Istenháza, az iszlámnak átadott vagy átadni javasolt ősi gótikus templomok. S persze, mint magyarnak, a budavári Nagyboldogasszony-templom tornyán egykor diadalmasan ragyogó félhold. A nemzethez tartozás nem jelent nacionalizmust a szó újabban csupán pejoratív értelmében, az internacionalizmus mai értelmezése sem az eredeti. A nemzettudat szükséges és nem mások ellen való, sőt másokért való is lehet. Ha van biodiverzitás és a tudomány eszközeivel próbáljuk védelmezni, miért kell az emberiség diverzitásának szükségességét, a természet törvényeit semmibe venni? Hogyan telepíthető az etióp hosszútávfutó a fókavadászok tájaira és fordítva? Még közös gyermekük is elveszti az évezredek alatt kialakult alkalmazkodóképességét, és az új körülmények között nem élhet teljes értékű életet, hát még ő maga.

De advent van, és mi, amikor a természet törvényei elleni lázadásra figyelmeztetünk, a teremtés törvényeiről beszélünk. Ismét idézek a Hitelből. Imre Lajos sorai így intenek:„Az tartozik egy nemzethez, aki hitvallást tesz az életével arról, hogy az élete alapját képező isteni életparancsot annak a nemzetnek a kebelében, körülményei és feladatai között akarja szolgálni és teljesíteni. Azt az internacionalizmust, amely ezt nem akarja a saját nemzete kebelében vállalni, meg kell vetni, mert ez a szellem nemcsak káros, de mivel az ember rendeltetésének a parancsát utasítja vissza, erkölcstelen is. Az emberi hivatástudattal szakított ilyen lelkek árvák. Gondtalanok, és éppen ezért károsak az emberi közösségben, mert közösségbontó hatást gyakorolnak. […] az erkölcsi magatartásnak a kiépítésével kell új bevehetetlen bástyát állítanunk magyar voltunk számára. […] ennek az erkölcsi magatartásnak a megvalósítása csak a teljes (totális) nemzetlétben juthat teljesedésre.”

Ahhoz, hogy keresztény európai, magyar gyökereinkhez ismét képesek legyünk visszanyúlni, nemzettudatra van szükségünk. Ha adventi könyörgéseinkben valami fontos, akkor az isteni kegyelem megköszönése után ez legyen az egyik leghőbb kérésünk: „Uram, add vissza egykor volt nemzettudatunkat!” Egy népnek ez a tudata olyan, mint az egyes ember önérzete. Ezt gróf Mikó Imre már a XIX. században leírta. Hogyan lehetne önbecsülés nélkül előrelépni a jövőbe, s különösen egy ilyen jövőbe, melyben a tét a megmaradásunk?

Várakozunk, kétszeresen: égi üdvöt magunknak és földi túlélést a nemzetnek. E kettő esetünkben nem ellentétes egymással. A bibliai időkben is túlélésre várakozó, abban reménykedő népek éltek a világban, és közben egyénként is az égi könyörületben bíztak. S ha a kettő nem mondott ellent egymásnak, meg is maradtak.

Aztán újra megszólal a józanész parancsa: Segíts magadon s az Isten is megsegít. A Hitel szerkesztői erről így vélekedtek: „Mindenütt bele kell kapni férfiasan a kerékbe, ki ahol éri: az élet nem elmélet s csak a két kéz erejével lehet alakítani. De nehogy összetévesszük ezt a cselekvésre való felszólítást a buta markosság dicséretével! Gondolkozni és cselekedni: egy legyen – csak ez, amit kívánunk”. Miközben azt is tudjuk, amit Németh László üzen: „Vagy a tízmilliónak kell tehát harmincmilliót érnie, vagy a tízmillióra sincs szükség többet. A magyarság előtt egy választás van: meghalni vagy kovásznépnek lenni.”Aztán azonnal vigasztal és felemel: „A keserű tapasztalatok, az ész sivár meggondolásai mögött van és megragadható egy másik valóság is, a lelki nemzet elpusztíthatatlan képe és örökkévaló értéke.”Szekfű Gyula pedig reménységét a fiatalokba helyezi, majd így szól lélekben és alkotásban is visszatérve Széchenyi István örök magyar programjához: „…reform és konzerválás, újítás és hagyomány szintéziséhez, a magyarabb magyarsághoz.”A főszerkesztő Albrecht Dezső ugyanakkor elsőnek mondja ki, hogy: „Merjünk nagyok lenni!”Majd folytatja: „Azt a kettős feladatot, hogy a legmagyarabb magyar és legemberibb ember legyen, földi impériummal nem rendelkezvén, a lélek, a jellem impériuma által valósíthatja meg.” A gondolatsort így zárja: „Igazi találkozásunkat az új, most születő magyar kultúra készíti elő, és igazi közösségünk akkor lesz velük, ha az egységes, alkotó magyar nemzeti lélek megszületik.”

Az 1988-ban búvópatakként feltűnő budapesti Hitelalapító-főszerkesztője, Csoóri Sándor – az elődök látomásait megerősítve – a lap húszéves évfordulóján hasonló tapasztalatáról ír: „Az 1956-os magyar forradalom, a Prágai Tavasz és a lengyelek szolidaritási mozgalma után szinte bizonyos voltam abban, hogy az elerőtlenedő nyugat-európai kultúrát a közép-európai kis népek konoksága és szenvedésterhe fogja majd megújítani. Eddig ez sajnos nem sikerült. Mondjuk Zrínyi Miklóssal együtt, hogy a »küzdelemhez nem kell remény«?”

Vagy mégis! Hiszen karácsony éjszakáján ismét reánk köszönt a remény csodája. Csak rajtunk múlik, hogy üdvösségünket előre elnyerjük, de vajon nemzeti sorsunk lehet-e közömbös a keresztény ember számára? A mai európai és világkontextusban keresztény ember nem viszonyulhat így a kontinens sorsához, amelyik egyben a kis nemzetek sorsát is meghatározza. Ezért nem igaz az a tétel, hogy a politikának a templom kapuin kívül kell maradnia. Lehetetlen kívánság. Aminek azonban mindenképpen kívül kell maradnia Isten házának kapuin, az a nemzetellenes neoliberális világból áradó gyűlölet viszonzása. Nem ez a dolgunk. Végül Aradi Zsolt szerény, de határozott véleményét idézem: „[…] olyan magyar jövőt kell megtervezni és megvalósítani, amelyik megőrizve és betartva minden nemzetközi, sőt emberi és keresztényi normát is, térségünkben visszaszerzi demográfiai, szellemi és gazdasági fölényünket és befolyásunkat. A szó jó – másoknak nem ártó – értelmében.”

Ez hát a dolgunk, „és nem is kevés”! Nem kevés, mert amint azt az Írásban olvashatjuk, Jézus Krisztus nem azt ígérte, hogy besétálunk az üdvösségbe, hanem már a bibliai időkben a mát és az előttünk állót idéző próbatételek eljövetelét jósolta. De az Írás szerint azt is mondotta, hogy ezek azok a próbatételek, amelyek lehetőséget adnak a tanúságtételre. Amit most magunknak jósolhatunk, az olyan időkről szól, amelyek bőséggel adnak majd alkalmat nekünk egyénileg és közösségként is ilyen tanúságtételekre.

– Nemrég egy helyütt úgy fogalmazott: szép nyolcvanadik évet zár egy csúnya világban. Mit tekint eddigi nyolcvan éve legnagyobb szépségének és hogyan tekint az elkövetkezendőkre?

– A legszebbnek azt érzem, ahogy a Gondviselés folyamatos irányító és segítő jelenlétét felismertem! Isten kegyelméből beléptem a kilencedik évtizedembe. Statisztikusok bíztatnak az átlagéletkor rohamos növekedésével, én biztatom magam kötelességemnek vélt teendőim időigényességével. Hátha a kegyelem révén marad idő bár egy részére mindannak, amit szeretnék örökül hagyni, s amit szerénytelenül, reám háruló feladatnak képzelek.

Varga Gabriella

Fotó: Gulyás László