Forduljon Csíksomlyó felé a szó, a szív, a tekintet…

Szász István Tas református író szerint a kegyhely azt üzeni: Isten, haza, család – ez a legfontosabb

Csíksomlyó a nemzet keresztény magyar tudatának a megőrzésében sarkalatos pont – véli

Szász István Tas. A kolozsvári születésű, Leányfalun élő orvos, szak- és közíró az általa alapított és vezetett Hitel Múzeum falai és relikviái között kifejtette lapunknak azt is: mindazok, akik Pünkösd szombatján ott vannak Csíksomlyón, hittel és nemzettudattal felruházott emberek; és éppen azért, mert van hitük és nemzettudatuk, van veszélyérzetük is. „Aki nem tudja, hogy az Isten, a haza és a család a legfontosabb, annak nincs mit féltenie” – fogalmazott a magyar irodalmi és közélet nagy gondolkodója, az idén nyolcvanéves Tasi, aki

reformátusként is a Magyarok Nagyasszonyának palástja alatt érzi biztonságban magát és nemzetét.

– Kolozsváron született 1938-ban, 1977 óta Magyarországon él. Különösen a politikai fordulat után, vezetett-e útja Csíksomlyóra?

– Csíksomlyón sokszor jártam, de soha nem a búcsúban, hanem valahányszor eljutottam Csíkszeredába, mindig felmentem a nyeregbe. S noha ilyenkor egyedül ácsorogtam ott, nem fél- vagy egymillió ember társaságában, azt, ami e felett az embertömeg felett ott lebeg, akkor is éreztem, az akkor is ott volt.

Református vagyok, de Csíksomlyó lelke kisgyermekkoromtól kezdve bennem él, mert, abból fakadóan, hogy apám református, anyám pedig katolikus volt, az ökumené szellemében nevelkedtem. Vasárnaponként – még akkor is, ha az állam hatalmasai tiltották és figyelték, hogy ki jár templomba – reggel kézen fogott apám és lementünk gyalog a tőlünk több kilométerre lévő Farkas utcai református templomba istentiszteletre. Onnan kijővén az 1935-ben elindított és éveken keresztül a szüleim házában szerkesztett Hitel folyóirat Kolozsváron maradt nagyjaival beszélgetve töltöttünk el félórát-órát a Farkas utcában sétálva; persze én csak füleltem, apámék beszélgettek. Onnan hazatérve megebédeltünk, majd anyám fogott kézen és vitt el a barátok templomába szentmisére – abba a katolikus templomba, amelyik Mátyás király és Bocskai István egymás mellett lévő szülőházainak a szomszédságában áll. Ebben a szellemben nevelkedve szívtam magamba azt a lelkiséget, amely aztán meghatározta az egész életemet.

– A megkeresztelése is egészen ökumenikus volt…

– Tavaszy Sándor református püspök-helyettes megkeresztelt délelőtt, délután pedig eljött hozzánk Márton Áron akkori kolozsvári plébános, és ő is megáldott, ezekkel a szavakkal: „Légy jó magyar ember!” Márton Áron szüleimnek jó barátja és házunknak gyakori vendége volt. Ebben elsősorban édesanyám volt a kapocs, de a Hitel folyóirat is nagy szerepet játszott benne. A lapot Makkai Sándor református püspök fia, Makkai László alapította a katolikus Venczel Józseffel együtt 1935-ben, de hat kitűnő szám után még abban az évben megszűnt, miután Makkai Sándor Magyarországra költözött és a fiát is magával vitte. Akkor Venczel József elhatározta, hogy a Hitelt nagyobb súlyú értelmiségi folyóirattá formálja, a szerkesztőségnek azonban nem lévén sem irodai, sem pénzügyi háttere, az én – a román földreform után önerőből talpra állóban lévő – szüleim felajánlották, hogy szerkesszék a Hitelt a mi otthonunkban. Így történt, hogy rendszeresen vendégünk volt és ezeken a székeken, amelyek a Leányfaluba átmentett és itt rekonstruált tárgyalószobában láthatók, Kós Károly, Dsida Jenő, Tamási Áron, Kemény János és mások mellett a nagyobb találkozókon a mindenkori unitárius és lutheránus püspök, Tavaszy Sándor református püspök-helyettes és Márton Áron, Erdély nagy katolikus főpásztora is helyet foglalt.

Márton Áron a Hitelesek lelki atyja volt, kitűnő összhangban, barátságban és kölcsönös megértésben a másik négy magyar püspökkel. Nyilvánvaló, hogy akkor már ő volt a legnagyobb tekintély közöttük; ő határozta meg ebben a társaságban a lelkiséget. A keresztelésem és megáldásom idején – 1938 késő őszén – Márton Áron már megkapta a püspöki kinevezését, de a felszentelése később történt (1939. február 12-én). Márton Áron arcképe kezdettől fogva ott volt és ott van ma is a szobám falán.

– Márton Áron a gyulafehérvári főpásztori szolgálata idején is kapcsolatban maradt az Ön családjával?

– Még a megpróbáltatásai idején is jöttek-mentek apám és közötte az üzenetek. Nagyszüleim hatvanadik házassági évfordulójára – pedig akkor a nagy püspök várfogságban volt Gyulafehérváron – két üveg misebort küldött nekik. Vallom, hogy annak a tizennégy évig tartó erőfeszítésnek az eredményét, amely során a valahai kolozsvári Hitel-szerkesztőség tárgyi emlékei apránként Leányfalura kerültek s ott a Makovecz Imre tervezte környezetben Hitel Múzeumként idézik a múltat a mába, Márton Áron égi segítségével érhettük el. Ezért is állítom: Márton Áront a Jóisten küldte hozzám, hogy végigkísérje az életemet.

Jelképes számomra az az eset is, amikor 1959-ben, a magyar egyetemi oktatás kálváriájának kezdetekor, a megfélemlítés politikájának jegyében, ’56-os bűnökre hivatkozva eltávolítottak az orvosi egyetemről. Ólombányász, majd ólomablak-keretező szakmunkás lettem. A káderosztályt élmunkás bizonyítványaimmal ostromoltam. A kolozsvári nagytemplomok ablakait is restauráltam, és amikor, az Országos Műemlék Bizottság munkásaként, a főtéri Szent Mihály-templom gótikus ablakain dolgoztam, egy alkalommal az egyetemi káderes órákon át figyelt titokban egy bokorból, hogy valóban munkás vagyok-e. A látottak meggyőzték. Ezt követően ősszel visszavettek az egyetemre és orvos lehettem. A történetet tíz év után merte elmondani nekem a munkatelep akkori vezetője, Márton Áron kedveltje és bizalmasa, Bágyuj Lajos főépítész. Az a tiszafabokor azóta hatalmas fává terebélyesedett, s a káderes helyén ma Márton Áron csodálatos szobra áll.

– A nagy püspök – képletesen szólva – 2013. november 15-én újra megjelent az életében, amikor „Dr. Szász István Tas orvos, író, szerkesztő, az erdélyi Hitel emlékmúzeum alapítója” a Bethlen Gábor Alapítványtól átvette a Márton Áron-emlékérmet.

– A Bethlen Gábor Alapítványnak fogalma sem volt arról, hogy engem mi köt Áron püspökhöz, amikor elismerték munkámat, mégis éppen ezt a kitüntetést választották a lehetőségek közül. Elképzelheti, mit jelentett számomra, amikor a Márton Áron-emlékérmet Lezsák Sándortól átvettem… Ezek és a munkámat segítő sok kisebb-nagyobb csoda is hozzájárult ahhoz a meggyőződésemhez, hogy ő a tengely: Márton Áron az életem tengelye.

– Mindezek után az sem véletlen, hogy 2015. november 12-én a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeumot a Márton Áron-emlékéremmel való kitüntetése alkalmából Ön laudálta. Emlékezetes beszéd volt – idézné belőle a nagy püspököt méltató gondolatokat?

– Boldog az a közösség, amelynek az Örökkévaló olyan vezetőt szánt, mint amilyen Márton Áron püspök volt. Nevezték, nevezik őt Erdély Püspökének, de a Magyarok Püspökének is. Sugárzó életpéldája – történelmi időket meghaladva – ma is tanít és vezet. Amikor a magyarság nagy zarándoklatán, Csíksomlyón – felekezeti különbség nélkül – összegyűlünk, és a Magyarok Nagyasszonyának segítségét kérve megfogjuk egymás kezét, ő is ott van velünk azon a felejthetetlen fehér lovon, székely legények által körülvéve, és őrt áll, áldást oszt, figyelmeztet. Ő az, aki teljes összhangban tudta egyesíteni a keresztény szolgálatot a nemzetszolgálattal. Ő az, aki képes volt összhangba hozni a bölcs szelídséget és a bátor kiállást. Ő az, aki tudott megtartó reményt sugározni, és mert hibákat ostorozni minden veszéllyel dacolva. Népe tisztelve szerette és követte, ellenségei félve tisztelték és keresték a módot hatásának semlegesítésére. De kicsik voltak hozzá. Ma is él, velünk van és hat. Keresztény közösségeket tart össze és nemzetet nevel. Életpéldája, lényének holtában sem szűnő kisugárzása, írásainak időtálló tanításai átjárják napjainkat. Hatnak ott, ahol az a nemzetrészünk él, amelyiknek a történelem a legküzdelmesebb sorsot szánta, és hatnak mindenütt, ahol magyar ima száll az ég felé. Az ő hagyatéka a megmaradásunkért folyó küzdelmünkben csodás kincsestár, amelyben nap mint nap fellelhetjük a gondjainkban irányt mutató üzenetet. Pajzs és békés fegyver a legádázabb ellenség ellen is.

– Szász István Tas pedig megfogadta Márton Áron tanácsát és „jó magyar ember lett”, tanulmányai, publicisztikái, kötetei, előadásai, a Hitel Múzeum, az Erdélyi Művészek Leányfalun kiállítás-sorozat, minden megszólalása, cselekedete ezt bizonyítja.

– Sohasem esett nehezemre, hogy megőrizzem a magyarságomat. Mindennel, amit az életemben tettem, a keresztény gyökerekből sarjadt magyarság szellemét őrizve próbáltam szolgálni a megmaradást. Szolgálni – ez volt a lényeg. Ez pedig munkával jár, megegyezően Márton Áron püspöki jelmondatával: Non recuso laborem, valamint Pál Timóteushoz írt levelének szavaival: „Te azért a munkának terhét hordozd, mint a Jézus Krisztus jó vitéze.” Nekem nem is jelentett soha terhet a munka. Az életemnek két szakasza volt: az első, a küzdelmes rész otthon, majdnem negyven esztendő, a létfenntartás, töltekezés jegyében. Olyan tapasztalatokat szereztem ez alatt, amelyek keservesek voltak, de hasznosak is. A második rész szintén két szakaszra oszlik: a Magyarországra jövetelünk utáni tíz év, amikor egy csendes bakonyalji faluban éltem és dolgoztam, majd a főváros vonzáskörzete, ahol egy teljesen más élettérbe és életlehetőségbe léptem: az egészségpolitika, a nemzetpolitika és az írás révén olyan feladatkörbe csöppentem, amely azóta is visz, vezet engem. Minden erőfeszítésem a valódi, tiszta, bölcs és önkritikus nemzettudat építését szolgálja, amely a hagyományok tisztelete, az erős hit és az ezekből fakadó magától értetődő áldozatvállalás mellett képes lehet megvalósítani a megmaradás újabb csodáját.

– Úgy érti, csodával érne fel nemzetünk, az emberiség megmaradása?

– A felettünk lévő Teremtőerő meghatározza sorsunkat, kiosztja mindenkinek a feladatot a kapott tálentumok szerint, a jelen világ azonban ezt cáfolni akarja. Valamikor valahol valakik elhatározták, hogy az emberiséget masszává gyúrják, és ennek egyik eszköze az élvezetek és a szórakoztatóipar felé terelés. Ezt nagymértékben segíti a technika fejlődése, ami teljesen beszippantja, magáévá teszi az embereket és elválasztja őket a valóságtól. A valóságtól elszakadó ember pedig nagyon könnyen szembeállítható a természet, azaz a Teremtés, vagyis Isten törvényeivel – a legfelsőbb törvényekkel. Ha pedig az emberiség ezzel szembemegy, az a legszörnyűbb pusztulást jelenti.

Az egykori Hitel kiválóságai az 1930-as, ’40-es években pontosan látták azt, ami ma történik. Albrecht Dezső, az egyik alapító-főszerkesztő – keresztapám, emigrációban halt meg – megírta nyolcvan évvel ezelőtt, hogy Európa elveszti keresztény gyökerét és ez által a vesztébe rohan. A Hitelesek azt a Németh Lászlói álláspontot képviselték, miszerint Magyarország akkor marad meg, ha képes lesz olyan nagyot cselekedni, amellyel nemcsak magát védi, hanem Európát is megmenti.

Kovásznemzetnek kell lennünk. Ebbe kell kapaszkodnunk. Magyarország az Úr akaratából most olyan helyzetbe került, mint egy gótikus katedrálisban a zárókő: kicsi, de mindent az tart össze. Ha azt kiütik, beomlik a gótikus ív, beomlik a katedrális, beomlik Európa. Ehhez nem kell önhittség, hiszen a mindennapok igazolják. A bibliából tudhatjuk, hogy a gyenge, az erőtlen sokszor olyan feladatot kap, amelyet mi az erősnek szánnánk. Isten viszont az erőtlenen át mutathatja meg erejét. Jézus Krisztus áldozata is ezt példázza nekünk. A hatalmas erők, amelyekkel meg kell küzdenünk, most Nyugat felől jönnek. A keleti érckaput már megdöngettük, most a nyugati nagy érckapuval állunk szemben, amelyik sokkal veszedelmesebb és kegyetlenebb a korábbiaknál. Ebben a helyzetben vagy alázattal leborulunk az Úr előtt és könyörgünk a Szűzanyának, hogy legyen velünk és vigyázzon ránk, vagy ha erre nem vagyunk képesek, mindannyian elveszünk. Óriási szerepe van itt most a hitnek.

– Vagyis: forduljon tehát Csíksomlyó felé a szó, a szív, a tekintet…

– Ami Csíksomlyóban a hit mellett összesűrűsödik: a nemzettudat. Azok az emberek, akik ott vannak a nyeregben, hittel és nemzettudattal felruházott emberek. S akinek van hite és nemzettudata, annak van veszélyérzete is. Aki nem tudja, hogy az Isten, a haza és a család a legfontosabb, annak nincs mit féltenie. Csíksomlyó tehát a nemzet keresztény magyar tudatának a megőrzésében sarkalatos pont, hiszen ott gyűlik össze minden, ami tisztán, őszintén magyar. Nekem rendkívüli elégtétel, amikor hallom, hogy a református hívek is ott vannak és érzik a Magyarok Nagyasszonyának a védelmét, bebújnak a palástja alá és ott biztonságban érzik magukat. Számomra a magyar szentek ugyanolyan fontosak, mint egy katolikus számára; ugyanolyan tisztelettel gondolok rájuk és ugyanolyan meghatározói a gondolkodásomnak. Amikor a múltba pillantok és a gyökerekhez nyúlok, mindig ott vannak, a legelső helyen az őket is vezérlő Nagyboldogasszonnyal, aki Csíksomlyón keresztül vigyáz reánk. Érzem, hogy vigyáz reánk.

Varga Gabriella