„Légy jó magyar ember” – Ezekkel a szavakkal áldotta meg Márton Áron 1938 végén Kolozsváron a református Szász István Tast

A ma Leányfalun élő orvos, közíró, szakíró, szerkesztő, a Hitel Múzeum alapítója és vezetője megfogadta a tanácsot

„Apám református, anyám katolikus. Tavaszy Sándor püspök-helyettes megkeresztelt délelőtt, délután pedig eljött hozzánk Márton Áron akkori kolozsvári plébános és ő is megáldott, ezekkel a szavakkal: »Légy jó magyar ember!«” – meséli Szász István Tas az erdélyi irodalom és történelem kivételes szentélyében, a nyolcvanegy éve alapított, nagy hatású erdélyi folyóirat, a Hitel relikviái között Leányfalun. A ma hetvennyolcadik életévében járó alkotó a nagy erdélyi püspökhöz fűződő viszonyát így összegezte: „Márton Áront a Jóisten küldte hozzám azért, hogy végigkísérje az életemet.” Az ismert orvos-író története és otthonában berendezett gazdag múzeuma térben Erdélybe, időben a huszadik századba, tematikában az irodalomba, szellemi-lelki értelemben pedig a felekezeteken átívelő hit és az egészséges nemzettudat magasságába vezet.

– Valóban nem mindennapi történet, hogy Márton Áron is felkereste a családot és megáldotta az aznap délelőtt megkeresztelt református gyermeket. Honnan eredt e szoros kapcsolatuk a későbbi erdélyi püspökkel?

– Elsősorban édesanyám volt a kapocs családunk és Márton Áron akkori kolozsvári plébánosközött, de az 1935-ben elindított Hitel folyóiratnak is nagy szerepe volt ebben, a lapot ugyanis 1936-tól a mi kolozsvári otthonunkban szerkesztették. Így történt, hogy rendszeresen vendégünk volt és ezeken a székeken, amelyek a Leányfaluba átmentett és itt rekonstruált tárgyalószobában láthatók, Kós Károly, Dsida Jenő, Tamási Áron, Kemény János és mások mellett a nagyobb találkozókon a mindenkori unitárius és lutheránus püspök, Tavaszy Sándor református püspök-helyettes és Márton Áron, Erdély nagy katolikus főpásztora is helyet foglalt. A keresztelésem és megáldásom idején – 1938 késő őszén – Márton Áron már megkapta a püspöki kinevezését, de a felszentelése később történt (1939. február 12-én). Márton Áron arcképe kezdettől fogva ott volt – és itt van ma is – a szobám falán.

– Ez csakugyan érdekes, hiszen Ön alapvetően reformátusként nevelkedett és élt. Milyen emlékek fűzik még a nemrég felújított kolozsvári Farkas utcai református templomhoz?

– Ott konfirmáltam, odajártam – titokban – vallásórára, onnan temették nagyapámat, az egyházmegyei főgondnokot és apámat, aki ebbéli tisztségében az ő utóda volt. László Dezső esperes esketett, ő keresztelte a gyermekeimet – vagyis engem minden a Farkas utcai templomhoz köt. Ugyanakkor gyermek- és ifjúkoromban a vasárnapi programokhoz a reggeli istentisztelet, a több kilométeres hazagyaloglás és a szokásos rokonlátogatások mellett az is hozzátartozott, hogy édesanyámmal elmentünk a barátok templomába az esti szentmisére.

– Említette a Hitelt: mi hívta életre és hogyan sikerült elindítani a folyóiratot 1935-ben?

– Trianon után az erdélyi magyar értelmiség légüres térben találta magát, nem tudta, mit tegyen, nem is igen hitte el mindazt, ami történt, amikor pedig elhitte, passzív rezisztenciába burkolózott. 1921-ben Kós Károly Zágoni Istvánnal és Paál Árpáddal közösen kiadta a Kiáltó szó című röpiratot, amelyben az új helyzethez alkalmazkodó politikai cselekvést sürgettek, s amely valóban felrázta a Romániában kisebbségi sorba kényszerült magyarságot. Főleg egyházi és ifjúsági vonalon indult meg az önszerveződés, megalakultak a legény- és leányegyletek és így tovább. Ebben óriási szerepe és érdeme volt Gróf Mailáth Gusztáv Károly, majd Márton Áron katolikus, illetve Makkai Sándor református püspököknek.

A Hitelt 1935-ben indította el Makkai Sándor fia, Makkai László a katolikus Venczel Józseffel együtt. A füzet alakú lap – a „kis Hitel” – hat kitűnő szám után még abban az évben megszűnt, amikor Makkai Sándor Magyarországra költözött és a fiát is magával vitte. Venczel József ekkor elhatározta, hogy a Hitelt egy nagyobb súlyú értelmiségi folyóirattá alakítja. A lapnak azonban nem lévén sem irodai, sem pénzügyi háttere, az én – a román földreform után önerőből talpra állóban lévő – szüleim felajánlották, hogy szerkesszék a Hitelt a mi otthonunkban.

A negyedéves, oktáv formátumú, úgynevezett „nagy Hitel” első száma 1936-ban jelent meg. Négy jó barát szerkesztette: Albrecht Dezső, Venczel József, Vita Sándor és Kéki Béla. A vezércikket Albrecht Dezső írta Építő Erdély címmel. A folyóiratnak nagy hatása volt olvasóira: ők szervezték meg az erdélyi magyar értelmiség híres Vásárhelyi Találkozóját is, és munkatársai a napi politika küzdelmeiben is helytálltak.

A második bécsi döntés nyomán, 1940-ben Észak-Erdélybe érkező és kialakuló magyar adminisztráció leállította a lapokat, úgyhogy a Hitel ismét hónapokig nem jelent meg. Végül megkapta az engedélyt, sőt állami támogatást is elnyert, aminek köszönhetően már havonta jelenhetett meg. Így kezdődött meg – a „kis Hitelt” és a „nagy Hitelt” követően – a Hitel harmadik korszaka: a bécsi döntés utáni Hitel, amit én elneveztem „harmadik Hitelnek” és ezt el is fogadta az irodalomtörténeti közvélemény. A három korszak alatt a Hitel szellemi köre 220, többségében író és költő emberből, valamint tudósokból és művészekből állt, vagyis felölelte az erdélyi értelmiség színe-javát. A lap nemzetpolitikai szemle lett, a nemzetstratégiai tudományok művelőinek az írásai jelentek meg benne, a szépirodalmi művek pedig munkamegosztásos alapon a Helikonban és a Pásztortűzben kaptak helyet. Az 55 Helikonosból 18 volt a Hitel aktív munkatársa, tehát a két szellemi kör jórészt átfedte egymást.

A Hitel történetét 1944-ben szakította meg a második világháború, mai formájában való folytatását pedig csak sokkal később, 1988-ban Budapesten tette lehetővé a történelem kereke.

– Megmaradt-e a kapcsolatuk Márton Áron püspökkel azután, hogy a Hitel megszűnt?

– Apámmal igen jó barátságban voltak, még a megpróbáltatásai idején is jöttek-mentek közöttük az üzenetek. Nagyszüleim hatvanadik házassági évfordulójára – pedig akkor a nagy püspök várfogságban volt Gyulafehérváron – két üveg misebort küldött nekik.

Erősen jelképes számomra az az eset, amikor 1959-ben, a magyar egyetemi oktatás kálváriájának kezdetekor, a megfélemlítés politikájának jegyében, ’56-os bűnökre hivatkozva eltávolítottak az orvosi egyetemről. Ólombányász, majd ólomablak-keretező szakmunkás lettem. A káderosztályt élmunkás-bizonyítványaimmal bombáztam. A kolozsvári nagytemplomok ablakait is restauráltam, és amikor – mint az Országos Műemlék Bizottság munkása – a főtéri Szent Mihály-templom gótikus ablakain dolgoztam, egy alkalommal az egyetemi káderes órákon át figyelt titokban egy közeli tiszafabokorból, hogy valóban munkás vagyok-e. A látottak meggyőzték. Ezt követően ősszel visszavettek az egyetemre és orvos lehettem. A történetet tíz év után merte elmondani nekem a munkatelep akkori vezetője, Márton Áron kedveltje és bizalmasa, Bágyuj Lajos főépítész. Az a tiszafabokor azóta hatalmas fává terebélyesedett, s a káderes helyén ma Márton Áron csodálatos szobra áll.

– Mi történt a Hitel-szerkesztőség tárgyi emlékeivel a lap megszűnése után?

– Nem sokkal apám 1973-ban bekövetkezett halála után egy új törvény értelmében be kellett volna jelentenünk minden kulturális értéket, amely ez által állami tulajdonba került volna és csak a megőrzés joga maradt volna nekünk, akár a telekingatlanok esetében. Ezzel szemben én három városban eldugdostam, amit csak tudtam – hiszen nyilvánvalóan mindent nem lehetett. A most Leányfalun látható Hitel-anyagot Magyarországra településünk után tárgyról tárgyra csempésztem át a határon húsz éven keresztül. Igyekezetemet barátok is támogatták. Abban, hogy ezt megfelelő módom elhelyezzem, Makovecz Imre volt a segítségemre, aki nemcsak a ház terveit készítette el, úgy, hogy hasonlítson az eredeti környezethez, hanem biztató szavaival és barátságával is mellettem állt abban a hatalmas hajszában, melynek során ezt a házat a semmiből – annak köszönhetően, hogy egészségpolitikai újságokat alapító főszerkesztő lettem – felépítettem. Tudja, az életet a Jóisten elrendezi. És ha mi azt csináljuk, amit feladatnak ad nekünk, akkor ahhoz meg is kapjuk tőle a segítséget.

Meggyőződésem, hogy azt a harminchat évig tartó erőfeszítést, amely során a valahai kolozsvári Hitel-szerkesztőség tárgyi emlékei apránként Leányfalura kerültek, hogy ott Hitel Múzeumként idézzék a múltat a mába, Márton Áron égi segítsége nélkül aligha koronázta volna siker. A közel négy évtizedes éves munkának 2010. december 11-én ért be a gyümölcse, amikor is Kádár Tibor erdélyi festőművésznek az alkalomra készült, 54 portrét magában foglaló triptichonjának a leleplezésével Szőcs Géza akkori kulturális államtitkár megnyitotta Leányfalun a Hitel Múzeumot.

– Vagyis: Leányfalun az otthonában Ön megvalósította a kolozsvári ház helyiségeinek hű mását, az eredeti berendezéssel…

– Látható itt a Hitel szalonja – dédnagyanyám kályháját darabokban hoztam át, ez volt a Hitel szalonjának is a kályhája, itt most csak dísz. A csillárt anyám tervezte és egy székely bácsi faragta fából. Egy ócska cementes zsákban hoztam át Magyarországra darabokban és restauráltuk. Anyám, Hort Idy – aki a Trianon utáni, Janovics-féle új magyar Kolozsvári Nemzeti Színház vezető színésze és Erdély első női fotóművésze volt – szobrászkodott is, az ő szobrai láthatók itt. Az elsőt apámról készítette. E mellett rajzolt és festett is, aminek később nagy hasznát vettük. Egyetemi tanár apám – aki a 103 évig működő Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület ügyvezető alelnöke, majd a Bolyai Egyetem alapító tanára volt – segédmunkásként, anyám pedig rajztudásával kereste meg a mindennapit és mentette meg az elkótyavetyéléstől a Hitel-örökséget. Leányfalun a tárgyalóterem, a tulajdonképpeni dolgozószoba is eredeti: itt van Kós Károly, Dsida Jenő, Tamási Áron, Kemény János, Tavaszy Sándor s mások széke, és itt van az a szék is, amelyiken Márton Áron ült.

– Honnan tudja, hogy melyik széken melyikük ült?

– Megjelöltem a székeket. Azokat is szétszedve hoztam át a határon…

– Rengeteg fénykép köröskörül a falakon: alapítók, szerkesztők, tanácsadók, főmunkatársak… Németh László, Tamási Áron, Wass Albert, Kós Károly, Reményik Sándor, Dsida Jenő, Jékely Zoltán… felsorolni is lehetetlen. Nem egy darab Erdély van itt, hanem egész Erdély itt van.

– Az erdélyi fejedelmi képtár négy megmaradt képe is itt van, a többi Varsóban elpusztult. Amikor a Kornis kastélyból ezeket eladták, a család megvette, mert ők az őseinkkel rokonok voltak. Látható itt Báthory István – aki jórészt székely seregével Rettenetes Ivánt rettenetesen megverte és a lengyelországi festmények szerint a cár térden állva hódolt neki –, Bocskai István fejedelem, II. Rákóczi György, akivel Erdély aranykora végződik és végül Apafi Mihály, az utolsó erdélyi fejedelem.

– És ez a sok kortárs festmény?

– Huszonkilencedik éve szervezem az Erdélyi Művészek Leányfalun elnevezésű kiállítás-sorozatot minden év augusztus 19-én. Az itt látható festmények nagy részét a kiállító művészektől vásároltam vagy ők ajándékoztak meg azokkal ilyen alkalmakkor.

– Végül, de nem utolsósorban itt van a teljes Hitel-gyűjtemény…

– Beleértve a mostani, az új Hitel lapszámait is, amelyeket az első számtól kezdve ugyanúgy beköttetek kalotaszegibe, mint ahogy anyám kapta meg annak idején a szerkesztőségtől minden évben az adott évfolyamot.

– Megtekinthető itt a Magyar Örökség-díj oklevele is, amelyet a HITEL nemzetpolitikai szemle kolozsvári (1935–1944), illetve a folyóirat 1988-tól működő budapesti műhelyének ítélt meg 2012-ben a Magyar Örökség és Európa Egyesület kuratóriuma.

–  Nagy öröm volt ez számomra: kétezer-kétszáz jelölt közül nyerte el a Hitel ezt a magas kitüntetést. Az oklevél Tamási Áron, Kós Károly és Márton Áron székei fölött függ a falon.

– Egy évvel később, 2013. november 15-én pedig – képletesen szólva – Márton Áron jelent meg újra az életében, amikor „Dr. Szász István Tas orvos, író, szerkesztő, az erdélyi Hitel emlékmúzeum alapítója” a Bethlen Gábor Alapítványtól átvette a Márton Áron-emlékérmet.

– Itt is megmutatkozott, hogy Márton Áront azért küldte az életembe a Jóisten, hogy végigkísérje azt. A Bethlen Gábor Alapítványnak fogalma sem volt arról, hogy engem mi köt Áron püspökhöz, amikor elismerték a munkámat, mégis éppen ezt a kitüntetést választották a lehetőségek közül. Elképzelheti, mit jelentett számomra, amikor a Márton Áron-emlékérmet Lezsák Sándortól átvettem… Ezek és az ez irányú munkámat segítő sok kisebb-nagyobb csoda is hozzájárult ahhoz a meggyőződésemhez, hogy Ő A TENGELY: Márton Áron az életem tengelye.

– Mindezek után az sem véletlen, hogy 2015. november 12-én a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeumot a Márton Áron-emlékéremmel való kitüntetése alkalmából Ön laudálta. Emlékezetes beszéd volt – ha megkérném, idézné belőle a nagy püspököt méltató gondolatokat?

– Boldog az a közösség, amelynek az Örökkévaló olyan vezetőt szánt, mint amilyen Márton Áron püspök volt. Nevezték, nevezik őt Erdély Püspökének, de a Magyarok Püspökének is. Sugárzó életpéldája – történelmi időket meghaladva – ma is tanít és vezet. Amikor a magyarság nagy zarándoklatán, Csíksomlyón – felekezeti különbség nélkül – összegyűlünk, és a Magyarok Nagyasszonyának segítségét kérve megfogjuk egymás kezét, ő is ott van velünk azon a felejthetetlen fehér lovon, székely legények által körülvéve, és őrt áll, áldást oszt, figyelmeztet. Ő az, aki teljes összhangban tudta egyesíteni a keresztény szolgálatot a nemzetszolgálattal. Ő az, aki képes volt összhangba hozni a bölcs szelídséget és a bátor kiállást. Ő az, aki tudott megtartó reményt sugározni, és mert hibákat ostorozni minden veszéllyel dacolva. Népe tisztelve szerette és követte, ellenségei félve tisztelték és keresték a módot hatásának semlegesítésére. De kicsik voltak hozzá. Ma is él, velünk van és hat. Keresztény közösségeket tart össze és nemzetet nevel. Életpéldája, lényének holtában sem szűnő kisugárzása, írásainak időtálló tanításai átjárják napjainkat. Hatnak ott, ahol az a nemzetrészünk él, amelyiknek a történelem a legküzdelmesebb sorsot szánta, és hatnak mindenütt, ahol magyar ima száll az ég felé. Az ő hagyatéka a megmaradásunkért folyó küzdelmünkben csodás kincsestár, amelyben nap mint nap fellelhetjük a gondjainkban irányt mutató üzenetet. Pajzs és békés fegyver a legádázabb ellenség ellen is.

Magyar nemzetünk zivataros történelme folyamatosan igényelte a nagy embereket. Európai jelenlétünk első századainak egyik jellemzője az erő volt, de eljött az idő, amikor két pogány közt a magunk, s egyben örök reménytelen szerelmünk, Európa védelmében elvéreztünk. Ezt követően már csak spirituálisan vehettük fel ezt a kettős célt szolgáló küzdelmet, melyet napjainkig folytatunk. Nem sokasággal, hanem lélekkel tettünk csudadolgokat időfeletti nagy embereink vezetésével, keresztény szellemben és magyar szívvel. Mert a nehéz pillanatokban mindenkor felbukkantak a nagy vezetők is. A múló időt legyőzve, egymásnak s általuk nekünk küldték üzenetüket, az erős hitre alapozott örök reményt.

– Egy pillanatra még térjünk vissza a Hitel Múzeumhoz: szokványosnak éppenséggel nem mondható, hogy valaki múzeumot rendez be és működtet a saját otthonában. Milyen cél vezérelte ebben?

– Az egésznek, tehát az írásaimnak és a múzeumnak nem pusztán a Hitel műhelyében folyó hatalmas és maradandó munka felmutatása és nem csupán az emlékezés-emlékeztetés vagy a tudatépítés a célja, hanem az, hogy ezeket a kristálytiszta, igaz és a magyar nemzetstratégia, a magyar jövő szempontjából valódi tiszta forrást jelentő gondolatokat a mai vezetőink, a mindenkori kormányaink és politikusaink is megismerjék.

– Ehhez bizonyára jelentősen hozzájárul a Kairosz Kiadó Magyar Örökség sorozatában megjelent, Palackposta Erdélyből – Hitel, Kolozsvár 1935–1944 című könyve is.

– Igen, mert a könyv a Hitel-es nagyjainkról szól, akik európaiak módjára mertek magyarok lenni. A megmaradásáért küzdő nemzetet próbára tevő időszakban, amikor magyar mivoltunkat hihetetlen erők akarták ismét szétmorzsolni, szükség volt minden rendelkezésre álló tartalékra, ügyességre, bátorságra, az eddig megszenvedett tapasztalatoknak a felhasználására. Ez a száznéhány oldal arra tanít, hogy ne kezdjünk feleslegesen mindent újra. A megszenvedett és igazgyöngyként kiizzadt tapasztalat felhasználása sok, eddig eltékozolt erőt szabadít föl, élesebb látást kölcsönöz. A könyv a román-magyar kurzusváltást is átélt Hitel folyóirat első éveinek „szellemi kagylókincseiből” mutat be néhány megdöbbentően aktuális és érvényes, tehát nagyon is használható gondolatot.

– Mi módon lehet Leányfalura múzeumlátogatásra bejelentkezni?

– Nagyon egyszerűen: felhívnak telefonon és megkérdezik, hogy itthon vagyok-e. Persze vannak csoportok, akik hónapokkal korábban bejelentkeznek. Jönnek fiatalok és nyugdíjasok is. Az öt év alatt ezernél is több vendég járt itt. Mindenki, aki itt megfordul, fényképpel és saját kezű bejegyzésével gyarapítja vaskos vendégkönyvünket.

– Említette a fiatalokat: mit tapasztal, sikerül az ő kíváncsiságukat, érdeklődésüket e téma iránt felkelteni?

– Voltak itt egyetemisták, középiskolások és felső tagozatos általános iskolások is. Mindig az adott korosztálynak megfelelően beszélek hozzájuk, és bizony volt olyan diákcsoport, amelyik azt mondta, hogy maximum félórát tud itt eltölteni, aztán másfél óra múlva még itt voltak a gyerekek és kérdezősködtek…

– Tíz évig vezetett rovatot az Erdélyi Naplóban, számos helyen publikált és teszi ma is, több mint húsz könyve jelent meg. Min dolgozik jelenleg?

– Az egykori Hitel folyóiratok tíz évfolyamnyi, összesen 3600 oldalának a feldolgozásával foglalkozom, kigyűjtöm a cikkek mának szóló üzeneteit és hozzáfűzöm a saját gondolataimat.

Naponta elkészítek egy ilyen tanulmányt. Bő féléve kezdtem hozzá és valamivel több mint a felénél tartok.

– Tanulmányai, publicisztikái, kötetei, előadásai, a Hitel Múzeum, az Erdélyi Művészek Leányfalun kiállítás-sorozat, minden megszólalása, cselekedete azt bizonyítja, hogy megfogadta Márton Áron tanácsát: „jó magyar ember lett”. Úgy szemléli és úgy kezeli a világot, ahogy a frissen megjelent könyvének címe hangzik: Transzilván szemmel, összmagyar szívvel.

– Transzilván szemmel, összmagyar szívvel című, 320 oldalas tanulmánykötetem a közelmúltban jelent meg. A kötetben található hat nagyobb tanulmány könyvtárnyi könyv tanulságainak összefoglalója a ma időhiánnyal és információáradattal küzdő érdeklődők számára olyan kérdésekben, amelyek tapasztalataim szerint, az elmúlt háromnegyed század bűneinek betudhatóan mai magyar körökben nem kellőképpen ismeretesek.

Az eddig megírt tanulmányaim, publicisztikám, versesköteteim vagy egészségpolitikai köteteim, a múzeum és a kiállítás-sorozat s természetesen a most készülő terjedelmes Hitel-feldolgozás, tehát minden erőfeszítésem a valódi, tiszta, bölcs és önkritikus nemzettudat építését szolgálja, amely a hagyományok tisztelete, az erős hit és az ezekből fakadó magától értetődő áldozatvállalás mellett képes lehet megvalósítani a megmaradás újabb csodáját. Soha nagyobb szükség nem volt erre, hiszen ennek elválaszthatatlan része az egészséges veszélyérzet is.

Varga Gabriella

Fotó: Ozsváth Judit