A református orvos-írót megkeresztelése napján Kolozsváron Márton Áron is megáldotta

„Anyám katolikus, apám református. Tavaszy Sándor püspök-helyettes megkeresztelt délelőtt, délután pedig eljött hozzánk Márton Áron akkori kolozsvári plébános és ő is megáldott, ezekkel a szavakkal: »Légy jó magyar ember!«” Szász István Tas életében nem ez az egyetlen különös történet. A kolozsvári születésű, Leányfalun élő orvos, szak- és közíró, a Hitel Múzeum létrehozója és vezetője a nyolcvan éve alapított, nagy hatású erdélyi folyóirat relikviái között elmesélte nekünk azt is: gyermekkorában Kolozsváron édesapjával minden vasárnap reggel istentiszteleten vett részt a Farkas utcai templomban, délután pedig az édesanyja fogta kézen és vitte el őt szentmisére a „barátok templomába”. A ma hetvennyolcadik életévében járó alkotó a nagy erdélyi püspökhöz fűződő viszonyát így összegezte: „Márton Áront a Jóisten küldte hozzám azért, hogy végigkísérje az életemet.”

– Egészen különös történet, hogy Márton Áron is felkereste a családot és megáldotta az aznap délelőtt megkeresztelt református gyermeket. Honnan eredt e szoros kapcsolatuk a későbbi erdélyi püspökkel?

– Elsősorban édesanyám volt a kapocs családunk és Márton Áron akkori kolozsvári plébánosközött, de az 1935-ben elindított Hitel folyóiratnak is nagy szerepe volt ebben. A lapot Makkai Sándor református püspök fia, Makkai László alapította a katolikus Venczel Józseffel együtt, de hat kitűnő szám után még abban az évben megszűnt, amikor Makkai Sándor Magyarországra költözött és a fiát is magával vitte. Akkor Venczel József elhatározta, hogy a Hitelt egy nagyobb súlyú értelmiségi folyóirattá formálja, a szerkesztőségnek azonban nem lévén sem irodai, sem pénzügyi háttere, az én – a román földreform után önerőből talpra állóban lévő – szüleim felajánlották, hogy szerkesszék a Hitelt a mi otthonunkban. Így történt, hogy rendszeresen vendégünk volt és ezeken a székeken, amelyek a Leányfaluba átmentett és itt rekonstruált tárgyalószobában láthatók, Kós Károly, Dsida Jenő, Tamási Áron, Kemény János és mások mellett a nagyobb találkozókon a mindenkori unitárius és lutheránus püspök, Tavaszy Sándor református püspök-helyettes és Márton Áron, Erdély nagy katolikus főpásztora is helyet foglalt. A keresztelésem és megáldásom idején – 1938 késő őszén – Márton Áron már megkapta a püspöki kinevezését, de a felszentelése később történt (1939. február 12-én). Márton Áron képe kezdettől fogva ott volt – és itt van ma is – a szobám falán.

– Ez csakugyan érdekes, hiszen Ön alapvetően reformátusként nevelkedett és élt. Milyen emlékek fűzik még a nemrég felújított Farkas utcai református templomhoz?

– Ott konfirmáltam, odajártam – titokban – vallásórára, onnan temették nagyapámat, az egyházmegyei főgondnokot és apámat, aki ebbéli tisztségében az ő utóda volt. László Dezső esperes esketett, ő keresztelte a gyermekeimet – vagyis engem minden a Farkas utcai templomhoz köt. Ugyanakkor gyermek- és ifjúkoromban a vasárnapi programokhoz a reggeli istentisztelet, a több kilométeres hazagyaloglás és a szokásos rokonlátogatások mellett az is hozzátartozott, hogy édesanyámmal elmentünk a barátok templomába az esti szentmisére.

– Közben Márton Áron gyulafehérvári főpásztori szolgálata idején is az életük része maradt…

– Apámmal igen jó barátságban voltak, még a megpróbáltatásai idején is jöttek-mentek közöttük az üzenetek. Nagyszüleim hatvanadik házassági évfordulójára – pedig akkor a nagy püspök várfogságban volt Gyulafehérváron – két üveg misebort küldött nekik. Meggyőződésem, hogy azt a harminchat évig tartó erőfeszítést, amely során a valahai kolozsvári Hitel-szerkesztőség tárgyi emlékei apránként Leányfalura kerültek s ott a Makovecz Imre tervezte környezetben Hitel Múzeumként idézik a múltat a mába, Márton Áron égi segítsége nélkül aligha koronázta volna siker. Ezért állítom: a Jóisten küldte hozzám őt azért, hogy végigkísérje az életemet.

Erősen jelképes számomra az az eset is, amikor 1959-ben, a magyar egyetemi oktatás kálváriájának kezdetekor, a megfélemlítés politikájának jegyében, ’56-os bűnökre hivatkozva eltávolítottak az orvosi egyetemről. Ólombányász, majd ólomablak-keretező szakmunkás lettem. A káderosztályt élmunkás bizonyítványaimmal bombáztam.  A kolozsvári nagytemplomok ablakait is restauráltam, és amikor – mint az Országos Műemlék Bizottság munkása – a főtéri Szent Mihály-templom gótikus ablakain dolgoztam, egy alkalommal az egyetemi káderes órákon át figyelt titokban egy bokorból, hogy valóban munkás vagyok-e. A látottak meggyőzték. Ezt követően ősszel visszavettek az egyetemre és orvos lehettem. A történetet tíz év után merte elmondani nekem a munkatelep akkori vezetője, Márton Áron kedveltje és bizalmasa, Bágyuj Lajos főépítész. Az a tiszafabokor azóta hatalmas fává terebélyesedett, s a káderes helyén ma Márton Áron csodálatos szobra áll.

– A nagy püspök – képletesen szólva – 2013. november 15-én újra megjelent az életében, amikor „Dr. Szász István Tas orvos, író, szerkesztő, az erdélyi Hitel emlékmúzeum alapítója” a Bethlen Gábor Alapítványtól átvette a Márton Áron-emlékérmet.

– A Bethlen Gábor Alapítványnak fogalma sem volt arról, hogy engem mi köt Áron püspökhöz, amikor elismerték munkámat, mégis éppen ezt a kitüntetést választották a lehetőségek közül. Elképzelheti, mit jelentett számomra, amikor a Márton Áron-emlékérmet Lezsák Sándortól átvettem… Ezek és az ez irányú munkámat segítő sok kisebb-nagyobb csoda is hozzájárult ahhoz a meggyőződésemhez, hogy Ő A TENGELY: Márton Áron az életem tengelye.

– Mindezek után az sem véletlen, hogy 2015. november 12-én a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeumot a Márton Áron-emlékéremmel való kitüntetése alkalmából Ön laudálta. Emlékezetes beszéd volt – ha megkérném, idézné belőle a nagy püspököt méltató gondolatokat?

– Boldog az a közösség, amelynek az Örökkévaló olyan vezetőt szánt, mint amilyen Márton Áron püspök volt. Nevezték, nevezik őt Erdély Püspökének, de a Magyarok Püspökének is. Sugárzó életpéldája – történelmi időket meghaladva – ma is tanít és vezet. Amikor a magyarság nagy zarándoklatán, Csíksomlyón – felekezeti különbség nélkül – összegyűlünk, és a Magyarok Nagyasszonyának segítségét kérve megfogjuk egymás kezét, ő is ott van velünk azon a felejthetetlen fehér lovon, székely legények által körülvéve, és őrt áll, áldást oszt, figyelmeztet. Ő az, aki teljes összhangban tudta egyesíteni a keresztény szolgálatot a nemzetszolgálattal. Ő az, aki képes volt összhangba hozni a bölcs szelídséget és a bátor kiállást. Ő az, aki tudott megtartó reményt sugározni, és mert hibákat ostorozni minden veszéllyel dacolva. Népe tisztelve szerette és követte, ellenségei félve tisztelték és keresték a módot hatásának semlegesítésére. De kicsik voltak hozzá. Ma is él, velünk van és hat. Keresztény közösségeket tart össze és nemzetet nevel. Életpéldája, lényének holtában sem szűnő kisugárzása, írásainak időtálló tanításai átjárják napjainkat. Hatnak ott, ahol az a nemzetrészünk él, amelyiknek a történelem a legküzdelmesebb sorsot szánta, és hatnak mindenütt, ahol magyar ima száll az ég felé. Az ő hagyatéka a megmaradásunkért folyó küzdelmünkben csodás kincsestár, amelyben nap mint nap fellelhetjük a gondjainkban irányt mutató üzenetet. Pajzs és békés fegyver a legádázabb ellenség ellen is.

– Szász István Tas pedig megfogadta Márton Áron tanácsát: „jó magyar ember lett”, tanulmányai, publicisztikái, kötetei, előadásai, a Hitel Múzeum, az Erdélyi Művészek Leányfalun kiállítás-sorozat, minden megszólalása, cselekedete ezt bizonyítja. Úgy szemléli és úgy kezeli a világot, ahogy a frissen megjelent könyvének címe hangzik: Transzilván szemmel, összmagyar szívvel.

– Minden erőfeszítésem a valódi, tiszta, bölcs és önkritikus nemzettudat építését szolgálja, amely a hagyományok tisztelete, az erős hit és az ezekből fakadó magától értetődő áldozatvállalás mellett képes lehet megvalósítani a megmaradás újabb csodáját. Soha nagyobb szükség nem volt erre, hiszen ennek elválaszthatatlan része az egészséges veszélyérzet is.

Varga Gabriella, Fotó: jm