A téma, amelyet ebben az írásban feldolgozok, bő forrásanyaggal rendelkezik, de ez a szerteágazó irodalom teljes egészében keveseknek juthatott a kezébe. Erről győződhettem meg akkor is, amikor a Magyar Filmszemlén bemutatták Boros Zoltán A félelem nevében című dokumentumfilmjét. A szakmai vélemények igen hízelgőek voltak, de engem, mint a film egyik szereplőjét és adatszolgáltatóját, annak utóéletéből a legjobban az lepett meg, amit néhány nagyobb közösségben lezajlott vetítést követően volt alkalmam tapasztalni. Az anyaországi fiatalabb generáció ugyanis elcsodálkozott azon, hogy létezik erdélyi 56 is. Mint mondták, ők a hazairól sem tudnak sokat, ennek erdélyi hatására azonban soha nem gondoltak. Azóta számos beszélgetésnek voltam részese, és ezek során az anyaország sorsunkkal, múltunkkal és jelenünkkel kapcsolatos tájékozottságának újabb nagy hiányait ismerhettem meg. Az pedig végképpen nem tudatosult senkiben, hogy az erdélyi magyarság, számarányához viszonyítva – meglepő módon – több mártírral és életre szóló szenvedéstörténettel áldozott a közös magyar szabadság oltárán.

Ezen a nem egészen kerek évfordulón több forrás-információit felhasználva és saját élményeimmel kiegészítve megpróbálok röviden leírni néhány tényt, s ezáltal ismertebbé tenni és megóvni a feledéstől, hogy a ma ezekről az időkről sokszor hitetlenkedve olvasó újabb generációk is hozzájuthassanak a történelmi tapasztalat eme szeletkéjéhez. Ez az összefoglaló a Hitel folyóiratban 2014 márciusában megjelent írásom bővített változata, és a szükséges bevezetőt követően elsősorban a marosvásárhelyi, a szokottnál kevéssé ismert eseményekről és előéletükről szól. Ugyanis, ha ennek az emlékezetes 1959-es tavasznak a történetét készülünk boncolgatni, mindenképpen vissza kell mennünk az időben két-három esztendővel. Sőt.

Amint 1848 a XIX. úgy 1956 a XX. század magyar történelmének fényes csillaga, mely egy másik, mesterségesen reánk erőltetett csillag hullásának valóban a kezdetét jelentette, bár talán kissé másként, mint azt lelkes szónoklatok elharsogják. Nagy szerepe volt a tompán látó nyugati balga értelmiségiek látáskorrekciójában és a reánk telepedő szörny gyengeségének letapogatásában, a kommunizmus ortodox-bolsevista barlangját őrző hétfejű mítoszának lerombolásában, s ami mai szemmel a legfontosabb, de amit legkevésbé tudatosítottunk, a Nyugat általunk sokáig dédelgetett demokrácia árny-bálványának összeomlásában.

Gyermekkorom ezerszer hallott naiv mondata, hogy majd jönnek az amerikaiak és rendet teremtenek, ekkor „világosodott” gúnyosan arcunkba röhögő tévhitté.

A két – más-más módon – uralkodó világrend vagy trend harapófogójában sínylődő Jalta-áldozatok ma sem mondhatják, hogy elnyerték azt a szabadságot, melynek égi másával hitegetve küzdöttek, tűrtek és szenvedtek először negyven s másmódon ismét, immáron 27 esztendőt. Erősnek tűnhet ez a megállapítás, de ha nem csupán a fogyasztói világ cselédszobájának fokhagymaszagú langymelegéből nézegetjük a történteket, hanem a valódi nemzeti szuverenitás és a szabadság tiszta ismertetőjeleiből indulunk ki, a mi látáskorrekciónk is megtörténhet. Ugyanis, miközben gyertyát gyújtunk a Terror Háza előtt a 40 év áldozataiért, nem gondolunk arra, hogy a mai relatív kényelmünk sem mentes az áldozathozataltól. Mert ama 40 éves szenvedés igazgyöngyöket is kiizzadt magából, s a lélek szárnyalása a súly alatt inkább megmaradt. Napjaink csalfa szabadsága azonban lerombolja mindazt, amit az előző korszak még nem tudott, minthogy ez amannál is ártóbb és még tudatosabb, ravaszabb. Ez nemcsak a kényszert alkalmazza, hanem a sokkal veszedelmesebb vonzó, csalóka, félrevezető ösztönzők sokaságát. Úgy, amint a karikatúrákon az alvilág előcsarnokában pukkanó pezsgősüvegek és vonagló szép női testek eltakarják a pokol fortyogó üstjeit.

Hogy egykori marxista terminológiát erőltessek a témára, 1956 az utolsó fellángolása volt a nemzetnek, amely a szenvedés mennyiségi felhalmozódásából ment át egy minőségi ugrásba, a forradalmi egység hihetetlenül tiszta megvalósulásába.

Szeretném, ha elmondhatnánk, hogy 2010 és ’14, a maga kétharmadával, meg a nemrég abszolvált felemás, de mégis emlékezetes 98% ehhez volt hasonlatos, de nem tehetem, mert míg 1956-ban számbelileg kevesen voltak olyanok, akik a terror oldalán álltak, 2010-re már igen jelentős haszonélvező csoportjai születtek meg a szellemesen „gengszterváltásnak” nevezett folyamatnak, s ezek a kellő hozzáértéssel mindenkor fellelhető félrevezetettekkel együtt már a nemzet nem elhanyagolható részét teszik ki. De ha tévednék ebben, akkor is vannak annyian, hogy ebből származó szégyenérzetünket ébren tartsák. S hogy maradjak a marxizmus nem véletlenül és sokszor a mára is jól használható terminológiájánál, a „társutasokat” sem tudnám az egységes nemzet fogalomkörébe préselni, bár tulajdonképpen – per definitionem – oda tartoznak.

Itt tartunk hát most, amikor sok más tennivalónk mellett a múltat végképp eltörölni, tehát elfeledni jelszót tagadva, visszatekintünk annak egy-egy tanulságos részletére, esetünkben éppen Marosvásárhely 56-os őszére ás 59-es tavaszára.

Az anyaországi 56 történetét sokszor és sokféleképpen dolgozták már fel, s folyamatosan alakul az erdélyi 56-nak és utóéletének hiteles forrásanyaga is. Ez utóbbit próbálom most röviden összefoglalni és helyenként kiegészíteni. (…)

1948-62-ig tartott az OGYI felfelé ívelő szakasza. Ez az intézet egy meghatározó fontosságú magyar orvos-generációt nevelt fel a romániai magyar kisebbség számára, s bár utóbb, illetve közben tűzzel-vassal próbálták akadályozni, hogy ezt a hivatását teljesítse, bizonyos mértékig ez mégis sikerült. De a románok lakta területekre, vagy később az etnikai tisztogatás ravasz módszereit elszenvedve a nagyvilágba szétszóródott tagjai is mindenütt becsületet szereztek alma materüknek és a magyar névnek.

Az eleinte még a Kolozsvárról átjött és jelentős részben magyar állampolgárságú tanári kar biztosította az oktatás magas színvonalát. Erre a Groza kormány két egymást követő alkalommal adott engedélyt. Aztán elindult a kiszorítósdi és felnőttek a tanítványok is. Így fokozatosan kiegészült a saját nevelésű, szintén kiváló utódokkal. Az osztályharc és a nacionál-kommunizmus nyomása ellenére ez a nevelői gárda nemcsak az orvostudományra tanított, de számos tagja kötelességének érezte, hogy az innen kikerülő diákok valódi értelmiségiek és magyarok legyenek. Hogy ezt miként sikerült elérniük, hosszú lenne elmagyarázni. Az adott körülmények között nem is volt kockázatmentes. Legfőbb módszerük talán a személyes példa felkínálása volt. Szemük előtt mindenekfelett ott lebegett a minőségi oktatás követelménye.

1956 ennek a magyar szigetnek az életében is hatalmas vihart kavart. Főleg a fogékony fiatal lelkekben és fejekben. Különösen érdekes volt ez, ha arra gondolunk, hogy ekkor már a felvételt nyert hallgatók jelentős hányada osztályszempontok alapján került be az egyetemre, ami azonban az esetek nagy részében nem volt egyenlő a kontraszelekcióval, sőt elősegítette számos tehetséges, szegény sorsú magyar fiatal továbbtanulását is, ugyanakkor másokat kirekesztett. Megjegyzem, ekkorra már a nagy többség, származásától függetlenül, szegény sorsú volt. 1956-ig bennük is gyűlt a tapasztalat. A szelekció nem volt tökéletes. Így aztán a jó káderekkel kitelepítettek és lesepert padlás alatt szorongók rokonai és utódai ették közösen a silány menzakosztot, vagy azt sem.

Már a forradalom előtt voltak jelei az ébredésnek. Nagy eseményként emlékezünk Tamási Áron látogatása Marosvásárhelyen. A fogadtatás felemelő volt, bár szolgalelkű író akadt már akkor is. Hajdu Győző a jeles vendéggel vitába szállva, az erdélyi magyar irodalmat a román irodalom részének nevezte.

Október 6. nagy helyi szenzációja volt, amikor a székely vértanúk akkor még elhagyatott emlékművére egy magyar nemzeti színű szalag került, s azt senki sem vette le. Az eset nem lehetett véletlen.

Az a zárvány, amelyben Marosvásárhelyen éltünk, és talán a kolozsvári Bolyai egyetem nyújtotta sokoldalú szellemi, lelki, hangulati potenciál hiánya, valamint az idő rövidsége nem tették lehetővé a nagyobb, földindulásszerű mozgásokat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy szellemében, hangulatában, s főleg reményeiben és személyiségformáló erejében nem hatott ránk is hasonlóképpen a magyar forradalom, mert annak szele valamilyen formában mindenkit megcsapott. Volt, aki tudatosan követte az eseményeket, s volt, aki csak sodortatta magát a lelkes hangulattal. Legtöbben (sok igen fiatal hallgatóról volt szó, ekkoriban ugyanis 10 osztály után kellett érettségizni Romániában) nem is lehettek felkészülve a történtek átlátására, ami nem csoda, hiszen a legtájékozottabbak is tévesen ítélték meg azt, ami történt, s csak jóval utána tisztultak ki a fejek, míg mások utasítást kaptak arra, hogy milyen irányban kell „kitisztulniuk”.

Tény, hogy 1956 hangulata már október 23-a előtt elérkezett az orvosi egyetem diákságához. Természetesen ki-ki családi, baráti háttere, érdeklődése, beállítottsága és érettsége szerint foglalkozott vele, lelkesedett, reménykedett vagy szorongott, esetleg csak csodálkozott. Voltak, akik a rádión, mások a gyéren átérkező sajtótermékeken keresztül vagy más ritkább forrásokból szereztek tudomást az anyaországi helyzet „fokozódásáról”. Hatása itt is lazító jellegű volt, vagy, ahogy később , „bomlasztott”. A rendszer ki nem mondott „hibái” okozta elkeseredés, a kisebbségi helyzet fájdalmai ott éltek mindenkiben, és a lefojtott érzések feltörtek.

Az egyetem diákszervezetének ülésein eddig soha nem hallott bátor felszólalások hangzottak el. A diákság legtudatosabbjai a felülről is érzékelhető bizonytalanság hangulatában bátrabban kezdtek viselkedni. Az ezt megelőző időknél oldottabb hangulatú gyűléseken a hozzászólók addig el nem hangzott gondokat-gondolatokat is megpendítettek. Így októberben, az IMSZ küldöttgyűlésén, amikor Toró Árpád hatodéves, Nagy Lajos negyedéves, vagy Kiss András és László Ildikó akkori harmadéves hallgatók meg mások kényes kérdéseket vetettek fel. Toró első hozzászólóként az eddig elmulasztott feladatokról beszélt, s Kőrösi Csoma Sándor szobrának visszaállítását, a hajdani Bolyai Gimnázium nevének visszaadását, a Bolyai sír ápolását, főleg pedig magyarságunk megőrzését emlegette. Nagy Lajos a diákság sorsával kapcsolatos kérdéseket feszegetett, de a menzakoszt minősége, a hallgatók által a bentlakás felépítésére gyártott téglák elkótyavetyélése és más napi gondok is felszínre kerültek. Ezek annak előtte kényes és kibeszélhetetlen problémának bizonyultak. Kiss András hozzászólásában egymás kölcsönös megismerését reklamálta román-magyar viszonylatban, s feltette a kérdést, hogyha nekünk a román irodalom legjelentéktelenebb figuráiról is tudnunk kell, miért természetes az, hogy ők nincsenek tisztában Adyhoz hasonló óriásaink életművével. Az orosznak a fakultatív nyelvek közé sorolását emlegette, és szintén kiállt a Körösi Csoma szobor ügyében. Még olyan szentségtörés is előfordult, mint László Ildikó hozzászólása, melyben Trianon igazságtalanságát emlegette. (Valamennyien emlékirataikban rögzítették ezeket az eseményeket.)

Az addig merev diákvezetők közt sem volt ritka a biztató hang. Az IMSZ (KISZ) vezetőségi választását a saját valódi jelöltjeiket támogatva szervezték meg, s a nemrég betiltott nagy sikerű egyetemi Háry János előadás példáján felbuzdulva művészegyüttest hoztak létre. Sőt, a tanári kar, mi több, annak vezető kommunista(?) tagjai közül többen meglepő megjegyzéseket tettek. Így például – a csak sokkal később megismert múltú – Horváth Miklós professzor, aki még rá is licitált a diákok hozzászólásaira. Utólag nehéz eldönteni, hogy ezekből melyik volt őszinte, melyik volt egy esetleges változástól félve helyezkedő, s melyik volt a provokáció. A késői emlékiratok és vallomások arra utalnak, hogy igen ravasz játszmák folytak a háttérben. Közülük a legördögibbet Bárányi Ferenc említi meg visszaemlékezéseiben. Wiener Ferenc, az intézmény pártalapszervezetének egyik vezére, állítólagos román provokációra hivatkozva egyetemi őrséget szervezett Bárányi Ferenc és Komáromi Mihály diákvezérek alá toborzott hangadókból. Így ezeket – vagyis az egyetem esetleges hangoskodóit – végig ellenőrzése alatt tarthatta, s ráadásul gondoskodhatott arról, hogy közéjük beépítse besúgóit. A diákok végül kívánságaikat – két hatodéves segítségével – 12 pontban foglalták össze. Régi követelésük egy diákklub létrehozására és a rádióhallgatás lehetővé tételére sikerrel járt, s a hallgatóság egy része ott figyelte a magyarországi eseményeket. Mások otthon vagy barátoknál tették ugyanezt, de nem egyszer a városi hangszóróban lehetett hallani egy-egy magyarországi hangot (pl. Szepesiét), és a (meglepő módon) nyitott ablakokon át.

Szép kezdeményezés volt (talán a Petőfi kör mintájára) az Ady kör létrehozása és egy folyóirat kiadásának terve. A születendő folyóiratnak a Fáklyaláng címet javasolták, a Székely Színházban akkor nagy sikerrel játszott Illyés Gyula-darab nyomán, de Horváth Miklós professzor inkább a Lármafa címet ajánlotta. Főszerkesztőnek a hatodéves Bauer Györgyöt jelölték volna. A terv megvalósításában Nagy Lajosnak, mint kultúrfelelősnek volt jelentős szerepe. Ő – szerencsére – az egyetem vezetőit (az említett Horváth professzort és Dali Sándor függetlenített IMSZ titkárt) megbeszélésre hívta a lap indításáról. Ennek köszönhetően a retorzió (akkor) elmaradt. Természetesen lap sem lett belőle. Az Ady kör mindössze egy-két összejövetelt ért meg.

A vidámabb esetek közt megemlíthető, hogy egy alkalommal a menzán gyakran feltálalt káposztás puliszkát tartalmazó tányérokat egymásra halmozták, s mindenütt folyt a sárga táp. Máskor a negyedévesek a gyülekezési tilalom ellenére – egy pillanatnyi ötlet nyomán – az egyes számú belgyógyászatról előadás után libasorban mentek fel a főépületig. A sor élén Barabás Imre és Both Sándor haladtak. A rettegett rektor, Andrásofszky Tibor tombolt és politikai tüntetésnek nevezte a cselekedetet. A résztvevők közül többeknek okozott gondot a kimosakodás, és „a libasor” később is ott szerepelt a halmazati bűnök között.

Említésre méltó, hogy több diák, így a mi évfolyamunkról Kiss András, Horváth István és tőlük függetlenül László Ildikó és Kocsis Zsófia és még többek elmentek vért adni a magyarországi forradalom sebesültjeinek. Az akkori negyedéven még évfolyam-szinten is felmerült ez a javaslat. A vérközpont vezetői rémülten küldték el mindnyájukat, de voltak olyan bátrak, hogy nem tettek erről jelentést.

A halottak-napi temetői koszorúzásra már sokan hallgattak a csendes figyelmeztetésre, és a Bolyai síroknál nem volt tömeges tüntetés. A temetőben hemzsegtek a civil ruhás szekusok, szemtanúk szerint fegyver is volt lódenkabátjaik alatt. A koszorú rövid percek után eltűnt, de a számonkérés elmaradt.

Beszélték, vagy csak el akarták hitetni (?), hogy november 4. után egyesek sötét ruhában mentek az egyetemre. Ez volt a „fekete ruhás tüntetés” ál- vagy felfújt híre. Az igazság az, hogy igen kevesen voltak akkoriban közöttünk, akik ilyen ruhával egyáltalán rendelkeztek.

A pillanatnyi zavart a felülről jövő eligazítás hamar kézbe vette, és elérkezett a forradalom megbélyegzésének szakasza. Az ellenforradalom bélyegét ki kellett mondani, s ez már választóvíznek bizonyult. Aki csak tehette a hallgatás, a passzivitás jótékony, a körülmények miatt talán bölcs módszerét alkalmazta. Az exponáltak viszont állást kellett foglaljanak.

Azoknak a napoknak a története sok száz történetből áll, melyek, a résztvevők szerencséjére, pillanatnyilag nem kerültek napvilágra. Mert azok a történetek, melyek meghaladták az egyes emberek fejében vagy a magánszféra jól kiépített falai között lezajló néma történéseket, bizony következményekkel jártak. Érdekes módon azonban nem azonnal, hanem később. A szolgálatok által már annak idején begyűjtött s később is szorgosan gyűjtögetett információkat gondosan őrizték. Tudták, hogy egyszer majd szükség lehet ezekre.

Közben a Bolyai Egyetem diáksága körében sokkal jelentősebb volumenű események zajlottak, s az elmondott történéseket természetesen ezek a hírek is befolyásolták.

Kolozsváron gyorsan eljött a megtorlás ideje, de ez a marosvásárhelyi diákság életében inkább a következő esztendők szorongatóbb hangulatában élt tovább. Érezhető volt, hogy a besúgói hálózat egyre szervezettebben működik.

A történelem során nem először esett meg, hogy a magyar áldozat a románságnak hozott hasznot. Ezúttal Románia szovjet hűsége (felajánlkozása a magyarok elleni segítségadásra, amit Hruscsovék – Titó tanácsára – nem fogadtak el, majd az, hogy Nagy Imrét és környezetét Snagovon „látta vendégül”a nagy „döntésig.”) bizonyítást nyervén, a szovjet csapatokat kivonták az országból! De nem elhanyagolható, amilyen ügyességgel fel tudták használni a magyar (ellen)forradalmat a homogenizáció felgyorsítására, álságos kommunista-internacionalista jelszavak fedésében. Ebben az sem akadályozta őket (de jó helyi szűrőnek bizonyult), hogy a tagadhatatlanul létező román szimpatizánsokból is igen sokan kerültek börtönökbe, sőt fizettek életükkel.

Itt érdemes közbevetni, milyen élesen rajzolja ki a román nacionál-kommunizmus és a kádári magyar – puhának nevezett – diktatúra közötti különbséget a tény, hogy míg a románok az első alkalmat felhasználták a szovjet csapatoktól való megszabadulásra, Kádár a jó néhány évvel később felajánlott lehetőséggel hatalmának féltése miatt nem élt.

1958 fontos fordulatot jelentett nemcsak a vásárhelyi diákság, de az egész erdélyi magyar kisebbség életében. Kádár János, Kállai Gyula, Apró Antal, Németh Károly és Szirmai István „elvtársak” kíséretében romániai látogatáson vett részt. 8 napos volt az utazás, és Stefano Bottoni kutató szerint ebből 5 napot a vonaton aludtak. A megalázó fogadtatásról szóló történet továbbgondolkodásra serkenthet.

Kádár a marosvásárhelyi egyetem ifjúságával is találkozott, azonban a lelkesedés igencsak művire sikeredett. A kirendelt közönségből származó – jobb helyen álló – több emlékíró látta a nagy securitatés készültséget (a hivatalos virágcsokrot csak utolsó percben adta oda a vezető szekus tiszt a kiválasztott két diáknak), és arról is olvashatunk, hogy közvetlen közel állók szerint Kádár – amint befelé haladt – valamiért valósággal remegett. Bár jelen voltam, magam erre a részletre nem emlékszem.

Hogy Kádár Jánost mennyire érdekelte az erdélyi magyarság, és egyáltalán mennyit tudott Erdélyről, esetleg, hogy mit engedtek meg neki, arra jellemző amint a kolozsvári állomás előtti téren állva így szólt: „itt Kolozsvár főterén” és eszébe sem jutott a közismert Mátyás szobor, vagy ellátogatni az onnan pár száz méterre, az egykori Marianum épületébe száműzött Bolyai Egyetemre.

A lényeg azonban az, hogy Kádár Bukarestben, majd Kállai Marosvásárhelyen a Simó Géza gyárban, az ott rendezett munkástalálkozón mondott beszédében elhangzott – a Stefano Bottoni kutatása nyomán („Sztálin a székelyeknél”) pontosított – hírhedt mondat: „Megmondjuk világosan, nekünk semmi területi igényünk nincs. Azt tartjuk, hogy Magyarországnak van épp elég földje és népe, hogy azon testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel felépítse a maga szocialista hazáját. Mi eddig is tudtuk és nagyon értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége a politikai, gazdasági és a kulturális élet minden területén. A nemzetiségek szocialista kultúrája elválaszthatatlan kapcsolatban fejlődik a román nép szocialista kultúrájával, hiszen azt a fejlődést ugyanaz az alapvető tényező, a szocialista építőmunka táplálja.” Egyébként a kisebbségi kérdést belügynek minősítette.

Ezekkel a beszédekkel lehet beazonosítani a Magyar Népköztársaság erdélyi magyar kisebbségről történt lemondásának időpontját. A bizantin gondolkodásra alapozott román nacionál-kommunizmus hozzáláthatott alapvető céljának, a homogenizálásnak újabb és sokkal hatékonyabb fejezetéhez. A gát átszakadt, és a homogenizáció döntő fontosságú korszakához érkeztünk. Elkezdődhetett a magyar nyelvű felsőoktatással való leszámolás. Kádárék levették kezüket az erdélyi magyar kisebbségről. Oly mértékben, ahogy azt még Rákosiék sem tették. A hivatásos internacionalisták átadták kisebbségeinket a szocializmus építésének álruhájában működő nacionalistáknak.

Közben az alkalmasságát és párthűségét bizonyítani akaró hataloméhes rektor és sleppje rettegésben tartotta a diákságot. Megbélyegzések, szankcionálások, IMSZ-ből való kizárások és exmatrikulálások sokasága telítette szorongással a lassan araszoló hétköznapokat.

Már-már úgy nézett ki, hogy megelégelhetik a megfélemlítések és a bosszú hosszú sorát. De tévedtünk, mert elérkezett 1959 és az egyetemek titokban tervezett egyesítésének megvalósítása. A kényes terv végrehajtását az akkor már feltörekvő fiatal vezető, Nicolae Ceausescu vette kézbe. Igen érdekes módon segítője Ion Iliescu volt. Elméleti alapját a két nép megbonthatatlan egysége erősítésének, a szeparatizmus felszámolásának, a közös szocialista haza közös építésének, egymás jobb megismerésének elcsépelt jelszavai adták. De volt még számos más álságos szólam is.

A már generációkkal előbb elrománosodott családból származó, de a magyar 4 év alatt Mogyorós Sándor néven ismert Alexandru Moghioros, aki – hogy még egyet csavarodjon a történet – a román vezetés egyik magyarnak deklarált díszfigurája volt, és aki a cél érdekében magyar munkás-származásúnak nevezte magát, az egyházakat és az egyetemeket jelölte meg a reakció igazi fészkeiként.

Február 19-én a Román Népköztársaság Diákszövetségeinek ülésén Ion Iliescu sokatmondó beszédet tartott: „A román és az együtt élő nemzetiségekhez tartozó diákoknak együttes munkával és tanulással, közös szakmai, tudományos és kulturális akciók szervezésével még szorosabbra kell fűznünk testvériségünket a szocializmusért vívott harcban.” Aki az akkori tolvajnyelvet megismerte, ebben a mondatban már felfedezhette mindazt, ami következett.

Alkalmas személyek szájából az előre előkészített felszólalások ugyanebben a szellemben hangzottak el.

Február 27. és március 1. között Kolozsváron lebonyolítják a Babes és Bolyai egyetem egyesítését szolgáló gyűléseket. Az események aztán drámai fordulatokban is gazdagok.

A Bolyai Egyetem rektora, Takács Lajos kijelentése szerint tanulmányozni kellene, egyáltalán szükség van-e két egyetemre.

Amint annak idején a Román Kommunista Párt a Magyar Népi szövetséggel küldetett a béketárgyalásra nyilatkozatot, melynek értelmében Erdély magyarsága Romániában képzeli el jövőjét, úgy ezúttal is magyar vezetővel mondatták ki először a békeszerződében garantált magyar egyetem halálos ítéletét. A vörös lepel alatt kiválóan és kényelmesen működő román nacionalizmus mibenlétét már felismerhették volna azok, akik utóbb mentségül naivságukat próbálták elhitetni. De az „Erdély 126 napja”, avagy a Maniu-gárdák vérfürdői ellen védelmet nyújtó ideiglenes szovjet közigazgatás – más néven „Észak Erdélyi köztársaság” – megtévesztő emléke, mely a nemzetköziségben, a proletár internacionalizmusban, vagy a Szovjetunióban láthatta egykor a kisebbségek jövőjének biztosítékát, eddig már jócskán szertefoszlott.

Szabédy László még hivatkozik a Groza kormány intézkedésére, de Ceauşescu személyesen kiabál közbe: „A Groza kormány tévedett”. Hiba volt a Bolyai egyetem létesítése. Alexandru Moghioroş véleménye erről így szólt: „Az önálló magyar egyetem alapítása politikai hiba, a magyar reakciónak tett engedmény volt”.

Április 27-én Szabédi László egyetemi tanár, költő, a zaklatások nyomán és tiltakozása egyetlen megmaradt lehetőségeként, vonat alá veti magát.

*

Az eseményekből Marosvásárhely sem maradhat ki. Eldöntik, hogy ahol nincs kivel egyesíteni az egyetemet, ott kétnyelvűvé kell tenni. Ez volt a pillanatnyilag látható cél. Valójában azonban nemcsak a színtiszta magyar orvos-oktatás és a Magyar Autonóm Tartomány, de a hatalmas magyar többségű székely főváros léte is egyik legfőbb szálka volt a homogenizálók szemében. Az egyetem románosítása a város eljövendő sorsára meghatározó hatást gyakorolt. A sokak által nem ismert, Trianon után született Bratianu terv megvalósítása kimondatlanul folytatódott.

A központi elképzelések megvalósításának szokásos módszere a megfélemlítéssel történő előkészítő munka volt. Különös alapossággal szervezték meg, s kitűnő partnereket találtak hozzá saját gyarlóinkból. Emlékező írásokból tudhatjuk, hogy voltak, akiket már februárban faggatni kezdtek. Adatokat kellett gyűjteni és megtalálni a célhoz vezető támadható pontokat. Akkor ezt még csak az érintettek tudhatták. Ha egyáltalán sejtették, mi is készül.

Március 9-én az egyetem dísztermében, majd másnap, 10-én a gyönyörű magyar szecessziós kultúrpalota színháztermében nagygyűlést rendeztek. Nekünk ez utóbbin kellett jelen lennünk. A központi bizottságból Leonte Rautu (valaha Roth Leon) és Alexandru Moghioros ültek az elnöki asztalnál, és ott volt az akkor már évek óta rettegett és utált rektor Andrásovszky, a professzorok közül Dóczy Pál, valamint néhány kijelölt diákvezető.

Minden pontos forgatókönyv szerint zajlott.

A következőkben a száraz tények felsorolásából kilépve, mint személyesen érintett, próbálom közelebb hozni a történtek eme kor és kórjelző szeletét.

A rektori előadás már nem csupán általánosságban bírált, hanem nevek is elhangzottak. Egymás után sorakoztak az akkor ismert kötelező szólamok egységről, testvériségről, ellenségről és különféle béke- és egyéb „harcokról”, csak éppen a béke hangulatát nem lehetett tapasztalni a félelmetes légkörben. Kiemelt szerepet kapott benne 56 felemlegetése és az Egyetemi Művészegyüttes tevékenységének bírálata. Kóródy Ferenc tanársegédünket, az együttes kiváló vezetőjét, a pillanatnyi célhoz legszükségesebb váddal, nacionalizmussal vádolták. Nem volt nehéz, hiszen a magyar népdal és néptánc természetesen első helyen, bár nem kizárólagosan szerepelt e magyar együttes műsorában.

Aztán a megfélemlítést fokozandó „fellépett” a besúgói hálózat is. Szerémy Lajos nevű sebész tanársegédünket fektették kínpadra egy éles fül jóvoltából. Ő ugyanis a szünetben azt mondta, hogy „mehetünk vissza tapsolni a saját akasztásunknak”. Hiába volt minden magyarázkodás. A kitűnő munícióról nem mondtak le.

Kóródy Ferenc – sok éves szovjet fogságot is megtapasztalt, kemény ember – nagyszerű beszédben verte vissza a vádakat. Ennél nagyobb bűnt nem lehetett elkövetni. Annál inkább meggondolatlanságot. Ugyanis az őt kedvelő hallgatóság, tehát mi, akik még mindig nem voltunk politikailag elég „érettek”, naiv módon, őszinte vastapsban törtünk ki.

Moghioros elvtárs beszéde közben a villany is kialudt, és az elemlámpák fényében még félelmetesebb hatást gyakoroltak rossz magyarsággal elhangzó sablon-mondatai. Kóródy megsemmisítésének szándéka tényként állott előttünk.

Ekkor Antalffy András tanárunk minősíthetetlen felszólalása következett, melyben Kóródyt végleg „feltálalta” kivégzőinek. A kemény ember felállt és elhagyta a termet. Andrasovszky hisztériás hangon kiáltott utána: „fusson a patkány”.

Kiváló tanársegédünket és vezetőnket még aznap letartóztatták és koncepciós perben 7 évet és 10 év jogfosztást kapott, egyesek szerint az is lehet, hogy többet, de ennyit ült le, s ezt maradék éveiben sem heverte ki. Szerencsére 1995-ben még kiadhatta emlékiratát.

Antalffy pályafutását – néhány éves párttitkárság után – nyugodt lelkiismerettel folytatta Nyugat-Németországban. Egyébként utóbb szinte szabály volt, hogy az egymást követő egyetemi párttitkárok mind disszidáltak vagy Izraelbe távoztak. Itt kell megjegyeznem azt is, hogy később kiváló szakmai képességekkel és emberséggel megáldott zsidó tanárainkat is célpontul választották és hozták megalázó helyzetbe, majd helyezték ki méltatlan, tudásuknak nem megfelelő vidéki állásokba.

Szerémy doktor, egyetemi tanár, felesége pártfunkciójának köszönhetően, csak áthelyezést kapott Szatmárnémetibe, ahova felesége is követte.

Előre elkészített diákhozzászólások is elhangzottak, köztük Páll Andrásé, melyekkel a vezetőség nem volt elégedett. Azok, akik a diákság akkori vezetői voltak, valahogy nem mind hajlottak arra, hogy a várt mértékig süllyedjenek a pillanat posványába.

De sorra kerültek neves professzoraink is, mint Lőrincz, Kelemen és Pápai professzorok. Ez a tanári kar megfélemlítéséhez volt elengedhetetlen. Pápai professzor tekintélyes alakját most is látom, amint megtörten ül az egyik páholyban és Moghioros elvtárs durva hangon szól oda neki: maga ott Pápai… stb. Őt éppen klerikalizmussal vádolták, amiért nemcsak azonnal, hanem a másnapi helyi újságban is – kötelező – önostorozással vezekelt.

Az ülés második felében aztán sorra kellett önkritikát gyakorolniuk ezeknek a -számunkra oly sokat jelentő – nagyjainknak, és elmondhatatlan érzés s természetesen tapasztalat volt annyira tisztelt alakjainkat ebben a megalázott állapotban viszontlátni.

A tanári kar megfélemlítése hát megtörtént, s a diákságé is elkezdődött, illetve tulajdonképpen folytatódott.

A cél, az egyetem románosításának eléréséhez már csupán a befejező lépés volt hátra, vagyis a diákság végleges megtörése, nehogy bármilyen disszonáns hang belekeveredhessen a nagy székelyföldi honfoglalás kezdetét jelentő „egyetemfoglalás” művébe. Tudták, hogy ezzel lehet legjobban beékelődni a székely főváros múltja és jövője közé. Jól tudták!

Először a diákszövetségben ülésezgettek és cserélgettek vezetőket, aztán az egyes évfolyamokon rendezték meg az IMSZ-gyűléseket. A szervezetből történő kizárások egymást követték. A vádpontok főleg 1956 eddig nem emlegetett, de most sikerrel előrángatott bűnei, valamint a nacionalizmus témaköréből kerültek ki. Aztán sorra szervezték meg az évfolyamgyűléseket, és születtek meg vagy készültek elő a szankciók.

Mint ahogy arra már történt utalás, az előző év végén volt egy jelentős kizárási hullám, amikor azonban főleg „egyéb” okokból zártak ki számos diákot. Köztük valóban notórius lógókat, „örökdiákokat”, kocsmahősöket, de néhány származás-eltitkolással vagy apróbb politikai bűnökkel vádoltat is A politikai okból kizártakat ügyesen vegyítették az egyébként érdektelen fegyelmi ügyekkel, hogy a mennyiségi hatás még félelmetesebb legyen.

59 tavaszán így új alanyokat kellett keresni és találni, s mint láttuk, erre már februártól megkezdődött a felkészülés, tehát jó előre megérkezhetett a parancs a legfelső elkötelezettekhez a tennivalókról. A kolozsvári események ismeretében ez teljesen valószerű.

A nagy kultúrpalotai gyűlés után vérfagyasztó csend következett, de nem sokáig.

Szép áprilisi húsvét volt. Évfolyamunk egyik kedvelt, szemrevaló leányát locsolgattuk, amikor Szabó József, az IMSZ propagandatitkára – szintén locsoló – odaszólított magához és reggel hatra berendelt internátusbeli különszobájába.

És elkezdődött a tánc a mi évfolyamunkon is.

Csernik Zoltán évfolyamtársunk, özvegy, illegális kommunista tanárnő egyetlen fia, az egyetem zsenije lett a váratlan célpont. Hogy őt választották, származása miatt meglepő lehetett volna, de ismerve az irigység faktorát, nem volt mégsem az. Ő ugyanis nálunk valamivel idősebb, nagy műveltségű és valóban zseniális ember volt, jó anyagi helyzetben, a kor hangulatához mérten excentrikus öltözködéssel és viselkedéssel, fölényét nem leplező magatartással.

Az évfolyam néhány őt értékelő diákja, sőt más évfolyamokról is többen, időnként házuk vendégszeretetét élveztük, s vele jó barátságban voltunk. Azokat a bizonyos 56-os napokat természetesen ott töltöttük új Stassfurt rádiója mellett. Mi több, egyik első magnótulajdonosként, kezdetleges Teslájára felvette Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán című versét. Felvette és meghallgattuk. És nem egyszer.

Nos, így keletkezett az önmagát kínáló: „Csernik ügy”.

Engem Katz Pál gyermekkori barátommal és másik barátunkkal, egy időben szobatársammal, Horváth Istvánnal minden hajnalban berendeltek Demeter elvtárshoz a káderosztályra, hogy nyilatkozatot írjunk Csernikről. Nálunk okosabbak tanácsára, közösen megegyeztünk a taktikában. A bírálatot elvárják, legyen, de azt soha nem tereljük politikai síkra. Zoli önhittségét és „malagambista” öltözködését hoztuk fel csupán. És ebben következetesek maradtunk. Ugyanis több napon át egymás után visszahívtak, arra számítva, hogy ellentmondásba keveredhetünk egymással vagy önmagunkkal. Időközben – nem véletlenül kivett – betegszabadságáról visszaérkezett másik barátunk, Kiss András szobatársam is. A káderosztályi berendelgetések vele folytatódtak. Őt és Katz Palit a Securitatera is bevitték faggatásra, de bántódásuk nem esett és „egérutat jelentő” ajánlatokat sem kaptak.

A „deklarációink” azonban használhatatlanok voltak, s feltehetően a másoktól kapottak is, mert talán ezért, de lehet, hogy egészen más okból kifolyólag, a minden jel szerint megtervezett politikai per elmaradt.

A nagy évfolyamgyűlésre április 9-én került sor. Csernik már hosszabb ideje beteg volt, lakásáról hozatták fel az ülés közben.

Ez a gyűlés fontos pillanata lehetett a tervezetnek, mert számunkra ismeretlen bukaresti elvtársak is megjelentek és helyet foglaltak a padsorokban. De ott volt Domokos Géza, az Előre fiatal újságírója és Szekeres elvtárs, a megyei pártbizottság propagandatitkára, akiket addig szintén nem ismertünk. Az oktatói kart, élükön a professzorokkal, odarendelték. Az elnöki asztalnál a rektor, s mellette Bardóczi Simon kolléga ült.

Sejthettük, hogy számos – közben a szülők által szervezett – intervenció ellenére reménytelen a helyzet, de azt még akkor sem igazán éreztük át, hogy mindent előre kidolgoztak. Akár az ismert filmben. Az ítéletek készen álltak. Csak a színjátékot kellett végigjátszani. Bardóczi kapta a javaslattétel kínos feladatát. Valamennyiünk kizárását kellett kérnie.

Megalázó, és valljuk be, ugyanakkor félelmetes volt. Alig több mint 20 évesen nem a kellő érettséggel álltunk hozzá a kérdéshez, de ez talán csak hasznunkra lehetett. A nálunk jóval érettebb Csernik Zoli határozott és bátor visszautasítása az azonnali kizárást hozta maga után. Ezután a megfelelő hatás eléréséért még hosszasabb procedúra következett.

Kisszerű és megfélemlített kollégáknak kellett fenyegető és vádaskodó hangú beszédeket mondaniuk, elítélő hangon. Évtizedekkel utóbb a felelősséget egymásra próbálták tologatni, de valószínűleg a parancsot nem minden nyomaték nélkül kapták. Annál inkább, mert köztük volt olyan is, aki a leggyengébb tanulók közé tartozott.

Mi a megbeszélt taktika szerint kerülgettük a forró kását, s felelgettünk a kérdésekre. Tőlem a szocialista művészet ismeretének bizonyítékai után kutatott egy bukaresti elvtárs. Eisenstein filmjére, a Patyomkin cirkálóra kérdeztek rá, mikor a Csernikéknél eltöltött órák kulturális tartalmát hangsúlyoztam. Pontos feleletet kapott. De rákérdeztek a család egykori vagyoni helyzetére is. Szekeres elvtárs a kezét dörzsölve és vigyorogva emelte fel hangját: Na, ugye! Egy kis földecske – mondotta.

A zsidó származású Katz Pali, aki kitűnően tanuló árva gyerek volt, szintén megkapta a magáét. Apjának valamikori kis falusi malmát olvasták fejére és még attól sem riadtak vissza, hogy így szóljanak hozzá, szavaikat nekünk is szánva: nézzék ezeket a szánalmas figurákat!

Végül nyakunkra került a hurok. Kiss Andrástól kérdezték meg, hogy hallgattuk-e az ominózus verset. Mindent tudtak. Andrisnak nem volt mit tagadnia.

Felesleges a további részleteket taglalni. Az est nyomasztó emléke felejthetetlen.

Az utcán gyakran kísért engem egy zöld terepjáró, annál kevéssé a kollégák java része. Ez utóbbit megértéssel fogadtuk. A diák-kollaboránsok közt azonban volt olyan, aki örömét fejezte ki meghurcoltatásunkat látva.

Közel három hét csend és rettegés után, április 29-én jelentek meg a dékánátus faliújságján a kizárásunkról szóló cetlik. Esetemben románul. Ezen az: „Elvtelen szolidaritás miatt az ország összes orvosi egyeteméről végleg kizárva” mondat szerepelt.

Érdekes „erősorrendet” állítottak fel. A Csernik lakását látogatók közt felbukkanó több vezető „közszereplő” szóba sem került. Aztán volt, aki csak szankciót kapott, mint Kiss András, talán az egyetlen be nem tervezett hozzászóló székely kolléga, Bíró Géza vakmerően bátor, őt támogató utolsó felszólalása nyomán történt újratárgyalás után, s (Andris vezető pozícióban levő) nevelőapjának ott elhangzó remek védőbeszédére tekintettel. Ő az évet befejezhette, és egy éves javító munkára küldték, melyet – mint mondták – ha becsülettel teljesít, visszatérhet hatodévre. Engem, Katz Palival együtt végleg zártak ki az ország minden orvosi egyeteméről.

Velünk egy napon a felettünk járó – bizonyítottan szegény származású – Nagy Lajos diákszövetségi vezetőt, kiváló diákot is exmatrikulálták, a szintén a legmélyebb szegénységből jövő, nagyreményű Bárányi Ferencet, a közismert diákvezetőt nem engedték államvizsgára.

Azon az április 29-i egyetemi okiraton, melyet Bárányi Ferenc, Románia későbbi RMDSZ-es egészségügyi minisztere vett ki az irattárból, a felsoroltak mellett, alább egyéb okokból kirúgottak is szerepeltek, akik főleg be nem vallott származás vagy vagyoni adatok elhallgatása következtében kerültek terítékre.

„HATÁROZAT

Az intézet vezetősége elrendeli a következő hallgatók exmatrikulálását ellenséges magatartás miatt:

– Szász István V. ált.

– Katz Pál V. ált.

– Nagy Lajos VI. ált.

(…)

Ellenséges megnyilvánulásaik miatt a következő hallgatókat szankcionálja a vezetőség:

– Bárányi Ferenc VI. ált. kari hallgató abszolválása után két évig nem állhat államvizsgára és fenti időtartam alatt csak felcseri beosztásban dolgozhat.

– Kiss András V. ált. kari hallgatót az V. évfolyam befejezése után az 1959/60 tanévre az Intézet vezetősége exmatriculálja. Amennyiben ez év alatt a termelésben olyan tevékenységet fejt ki, hogy méltónak bizonyul tanulmányai befejezésére, az 1960/61. tanévben VI. évfolyamra beiratkozhatik.

(…)”

A felsorolásban utóbb mások is szerepelnek, de esetükben nem tudhatom, hogy az okok között 1956, vagy más bűn volt-e a döntő. Legtöbbször a vádak egymásba fonódtak.

A legnagyobb vesztes azonban Marosvásárhely magyar orvosi egyeteme volt.

A homogenizáció őrült vágyának balkano-bizantin és xenofób őrülete rendszersemlegesnek bizonyult, s a sajtó hasábjairól az olvasó jól ismerheti, hogy az uniónak megfelelni köteles meghozott törvényeket be nem tartva, mind a mai napig nem állhattak helyre egykori egyetemünk jogai.

Ami pedig a kirúgottakat illeti, azokat, akik többségükben az egyetemi oktatói gárda későbbi utánpótlásának lehettek volna letéteményesei, ők teherbíró képességük szerinti szórással, de többségükben emberségben, magyarságban és hitben meggazdagodva kerültek ki e megpróbáltatásból. Csak a legtöbbre hivatottat vesztettük el. Nem tartozott az erősek közé, pedig hatalmas, ki nem használt tehetséget vitt magával a korai halálba. Ő volt Csernik Zoltán.

Bárányi Ferenc később leállamvizsgázott, számos könyv és emlékirat szerzője, gazdag orvosi pályafutás vége felé az ország egészségügyi minisztere is volt. Az államvizsgán utóbb marxizmusból – előírás szerint – megbuktatott feleségével, a kiváló orvos-író László Ildikóval, a temesvári magyar élet mozgatóiként szintén hatalmas munkát végeztek. Bárányi Ferenc éppen a napokban kapott magas állami kitüntetést itt Magyarországon, melyet súlyos betegsége miatt személyesen nem vehetett át.

Nagy Lajos úgyszintén befejezte a hatodévet és államvizsgázott, s eredeti tervei szerint a szegény erdélyi magyarok szolgálatában élte le életét. Egy igazi körorvosi pálya példaértékű megvalósítása után, ma nyugdíjasként, fontos emlékiratok és falu-monográfiák szerzője.

Mi hárman, a Csernik ügy vádlottjai, sem vallottunk szégyent.

Kiss András a kirótt egy év vasgyári munka után végzett, és Nagyváradon vált jeles kardiológussá. Aztán érthető okokból áttelepülve, Magyarországon fejezte be orvosi pályafutását és írta (írja) meg hézagpótló emlékiratait.

Katz Pál 3 évet veszítve végzett. Ő a zilahi – több mint 1000 ágyas kórház – igazgatója és a neurológiai osztály alapító főorvosa lett. Erdélyt nem akarta elhagyni. Ma 80 évesen is – közel fél évszázados munkahelyén – még aktívan dolgozik, mint ideggyógyász főorvos.

Jómagam, talán helyes döntéssel, bányásznak mentem. A borsabányai ólombányában, s utóbb munkatelepeken dolgoztam. Utolsó munkahelyemen, már szakmát tanult dolgozóként, Erdély műemlékeinek ólomkeretes ablakait készítettem. Így két év veszteséggel úsztam meg a történteket. Tíz évvel később értesültem róla, hogy egyik alkalommal, a kolozsvári Szent Mihály templom ablakait szerelve, még a marosvásárhelyi egyetem segédkáderese is meglesett, hogy igazat mondanak-e az élmunkás-igazolásaim. A végzést követően, több körzet kiszolgálása után elmegyógyászként Kolozsvárra kerülve, állásomat – négyszemközt fölényes nyugalommal etnikai okokra hivatkozva – megszüntették és kihelyeztek egy olyan intézetbe, ahol a politikai pszichiátria árnya kísértett. Igazgatónak akartak kinevezni a piszkos munkához. Ekkor kértem visszahonosításomat. Úgy érzem, Magyarországon is sikerült hasznosítanom a szolgálat szellemét, amint azt szülőföldemen megtanultam. Non recuso laborem! (Nem futamodom meg a munkától. Ez a latin nyelv gazdagsága alapján akár így is fordítható: nem utasítom el a bajt, a nyomorúságot, a szenvedést. A szerk.) mondotta az engem – reformátust – egykor megáldó Márton Áron, kinek gyönyörű kolozsvári szobra az alatt a tiszafa alatt áll, amelyben bokor korában ama káderes bújt meg.

A sikeres románosítási akció után két évvel, tudomásunk szerint központilag, megbírálták az egyetem vezetőségét a felesleges szigor miatt, ezzel az ármány egyik csúcsteljesítményét állítva fel. Az egyetem rettegett rektora mellőzött lett. Az alkohol rabja- és áldozataként ért szomorú véget. Pályakezdése idején, tapasztalt idegsebészi tehetsége alapján, lehetett volna úgynevezett: jobb sorsra érdemes.

*

Amikor április 29-én történt exmatrikulálásom után, május 3-án – autóstoppal –, kényszernyugdíjba küldött apámmal, dr. Szász István egyetemi tanárral (akkor éppen segédmunkással) és kis motyómmal hazaérkeztünk Kolozsvárra, a Tordai útról lefelé tartó meredek utcánkon gyalog aláereszkedvén, az egyik közeli szomszéd ház ablaka kivágódott. Kétségbeesett kiáltást hallottunk: Pista bácsi, jöjjenek, Zoltán öngyilkos lett.

Csendes Zoltán, a Bolyai egyetem zseniális fiatal prorektora, apám kedvenc tanítványa, Szabédi László után így tiltakozott Erdély magyar nyelvű oktatásának akkor beindított felszámolása ellen. Néhány nap után felesége is követte példáját.

1959 tavasza ezt hozta Marosvásárhely és Erdély magyarsága számára.

Azóta már az Európai Unióban „testvériesültünk”, a történet azonban folytatódik.

Szász István Tas

A „köszönet a bibliográfia szerzőinek” terjedelmi okokból marad ki, fellelhető Szász I T-nál.