Kedves és igen tisztelt egybegyűltek!

Mostanság megélt mindennapjainkban nem ritka jelenség: szomorú és vidám vagyok egyszerre.

Szomorú, mert drága barátunk Lászlóffy Aladár beteg, és nem tehet eleget annak a szép vállalásának, melyet eleddig minden évben híven betartott.

A vidámságra okot viszont az ad, hogy sikerült elérkezni a huszadik kiállításhoz. Eleinte a távolabb lakók jobban számon tartották, itt helyben nem nagyon akartak ráfigyelni, nem ismerték fel jelentőségét, de aztán lassan évről évre végigküzdve sikerült áttörni a hallgatás falait, s mára már úgy érzem, Leányfalu is magáénak érzi ezt a sorozatot.

Kérdezgetik, hogy miért tartom fontosnak e kiállítás rendszeres megrendezését? Az okok kibontása, az indítékok felfejtése meghaladja egy megnyitó kereteit. Annyit azonban elárulhatok, hogy az erdélyiekben ma is kiolthatatlanul ég egy a szolgálat szellemének áldozó lángocska, különösen akkor, amikor életre szóló – alapjában véve indokolatlan – lelki küzdelmeket folytatunk magunkban a szülőföld elhagyása miatt. Erről tanúskodik az a sokadalom is, mely most a Duna túlpartján, Verőcén ünnepel, s amelyik tegnap este könnyes szemmel hallgatta Tamás Gábor dalait. Magam is sokféleképpen próbáltam innen szolgálni azt, amit elhagyni kényszerítettek, s főleg úgy szolgálni az összmagyarságot, hogy abból Erdély semmiképpen sem maradjon ki. Hiszen a történelem különös játéka folytán éppen Erdélynek vált lényegévé ez a szolgálat. Ez a kiállítás számos próbálkozásom közül az egyik, s Istennek hála talán nem is sikertelen.

Jubileumi szám ez a húszas. Érdekessége az is, hogy jövőre újfent jubilálhatunk. Akkor lesz a sorozat húsz éves. Egyszer ugyanis – akkor is éppen egy foto kiállítással mely a kolozsvári Házsongárdot mutatta be – két kiállítás volt egy évben.

A jubileumra gondolva magamnak is kérdéseket teszek fel. Az alkalomhoz illően fotós nyelven fogalmazva, vajon ez által mennyivel sikerült hozzájárulni annak a képnek a retusálásához, mely a magyar nemzeti kultúra egészét ábrázolva, a szürke háttérbe szorítaná Erdély hozzájárulását. És mikor ezt mondom, nem csak a dicső múltról szólok, amikor Erdély átmentette a végveszélybe került magyarságot és kultúráját a történelemnek, de a máról is, amikor e veszedelem talán semmivel sem kisebb, csupán korszerűbb formákban jelentkezik egy mára sokkal gyengébb ellenálló-képességű közösséget sújtva. Ma ismét felbukkan a kisebbik haza magyar értelmiségének – ezen belül is művésztársadalmának – kellőképpen meg nem becsült hozzájárulása a közös megmaradáshoz.

Akárcsak 20 évvel ezelőtt, amikor a falunak bemutatkozván Tamási Áront idéztem, most is az ő gondolatait hívom segítségül. Ő Trianon nehéz döntése után azt hirdette az erdélyi magyarságnak, hogy merjünk nagyok lenni, hogy próbáljuk meg a magyar kultúra új arcát, ha kell magunk kidolgozni. És ezek a szavak, melyek 1936-ban felszólító módban is megjelentek, s a most 70 éve lezajlott Vásárhelyi Találkozó előkészítéséhez vezettek, búvópatakként éltek tovább, hogy a mai napig vezéreljék a zsugorodásra ítélt, de mégis nagy erőket felmutatni képes erdélyi kulturális életet.

Időközben a történelem bőven szolgált fordulatokkal, és a legkülönfélébb kereteket erőltette a mindenkor szívósan dolgozó erdélyiekre. Volt ott román fasizmus Vasgárdával, Észak-Erdélynek fellélegzést hozó négy esztendő, ugyanakkor pedig Erdélybe importált vészkorszak, rövid szovjet közigazgatás és ismét román impérium, szocialista internacionalizmus és nemzeti szocializmus, forradalomnak titulált események és újrakezdés reményekkel, megtorpanás Marosvásárhely fekete márciusával és ravasz menetelés a vak és süket Európa felé. És mindezt végigélte Erdély alkotó értelmisége. Hibákkal, gyarlóságokkal és ugyanakkor hatalmas teljesítményekkel. Az anyaország nélkül, annak alig több mint látszólagos, s utóbb még annak sem nevezhető támogatásával.

Ma, amikor az információáradat miatt nem jut idő saját múltunkkal és gondjainkkal foglalkozni, s vakon rohanunk a mások által ránkkényszerített jövőbe, ez a mai kiállítás ritka tömörségű alkalom, bepillantani abba a világba, amely mindezt átélte, végigküzdötte, szenvedte, megszenvedte és majdhogynem belepusztulva is túlélte. Fokozza az alkalom fontosságát az, hogy olyan művész mutatja ezt be, aki foto-alanyainak kortársa volt, s részben ma is az, aki nem a véletlenre bízta magát, vagy ahogy a laikus mondhatná: nem csípőből tüzelve fotózott. Mai kiállítónk jelentős személyiségek portréit hozta el nekünk. Ennek megfelelően ő rendkívüli lelkiismeretességgel készült fel minden egyes munkájára. A nagy tudást felhalmozó bölcsész és a szemfüles, emberismerettel bíró újságíró jótulajdonságait is egyesítette tehetsége által hitelesített művészetével, és tudatosan ismerkedett meg mindegyikük jellemével, teljesítményével, énjük legbelsőbb titkaival, s csak ezek után vállalta, hogy kísérletet tegyen a szinte lehetetlenre, egy pillanatba sűríteni mindazt, ami bennük rejtőzködő érték.

Csomafáy Ferenc egy nagy nemzedék kiemelkedő művésze. A Kolozsvári Református Kollégium, pontosabban már annak utódintézménye bocsátotta szárnyra. Egyszerre érettségiztünk és abban a két három évben olyanok kerültek ki iskolánk padjaiból mint a most fájdalmasan hiányzó Kossuth díjas Lászlóffy Aladár, Bodor Ádám a magyar novella és kisregény nagymestere, Veress Zoltán az erdélyi irodalmi élet legnagyszerűbb szürke eminenciása, Kántor Lajos a Korunk főszerkesztője, Lászlóffy Csaba – Aladár öccse, Palocsay Zsigmond költő és számos publicista, szerkesztő, képzőművész, akiket felsorolni is nehéz lenne. Csupán az én 28 fős osztályomból egy tucat osztálytárs lett különböző területeken a toll embere. Nos ezek közül a falak és emberek közül indult el Csomafáy Ferenc pályája is, aki a színművészeti főiskola után a bölcsészkaron szerzett diplomát és újságíró, riporter, fotóriporter lett egyszemélyben. Amikor pedig eljött az írott szó nagy próbatételének ideje, nem adta el magát, hanem visszavonult a képek világába, ahol a cenzúra ereje megtörik, s ahol a mondanivaló a legjobban rejthető el úgy, hogy annak, aki kellő oldalról közelíti a művet, mégis mindent elmondjon.

Kiállításainak, sikereinek se szeri, se száma. A meghívóból ezekkel megismerkedhettek. Képei bejárták az egész világot. Ez a kiállítási anyag egy hatalmas gyűjtemény töredéke, annyi, amennyit a jelen körülmények között lehetőség volt összeállítani, s remélhetőleg egy majdani sokkal nagyobb kötet részbeni alkotóelemeit vonultatja fel.

Nézzék figyelmesen ezeket az arcokat és olvassák el rövid ismertetésüket. Az utolsó erdélyi magyar évszázad nagyjai közül valók ők. Jórészt példamutató, hatalmas életművekkel rendelkező magyarok, olyan nagy emberek, akik csendben munkálkodtak, szerényen és csak a célra gondolva, akiknek Márai szavaival: volt mire szerénynek lenniük. Nem kevés közöttük a tragikus sorsú, a meghurcolt, a mártíromságtól sem megrettenő. S van olyan is, aki igazi példája ama damaszkuszi út valódi és hihető megjárásának.

Csak néhányat emelnék ki közülük ábécé sorrendben a személyes érintettség jogán. Bajor Andor drága barátom és sors által megkínzott kedves betegem volt, a kor tehetségpazarló hatalmának nagy áldozata; Banner Zoltán ma is élő és alkotó művészettörténész és előadóművész, remélhetőleg Leányfalu egyik következő vendége; Bartis Ferenc községünk ismerője és kedvelője a nemrégen eltávozott, a rácsok mögül is a magyar eget kémlelő költő; Bálint Tibor is a közelmúltban elhunytak közül való, iskolatársunk, nagy regényíró, az egykori Kolozsvár egyik arcélének legjobb megörökítője; Beke György is most hagyott itt minket, s hatalmas életműve egész Erdély újkori történetét felöleli, nélkülözhetetlen forrása lesz egy majdani tárgyilagos történetírásnak; Cseh Gusztáv a grafika nagymestere, a világfi; Csiha Kálmán faluházunk vezetőjének unoka-nagybátyja, az igaz és aranyszavú püspök; Debreczeni László a számomra oly kedves, kolozsvári szülőházamban szerkesztett Hitel folyóirat illusztrátora, az erdélyi műemlékvédelem apostola; Gáll Ernő, aki Marxista professzorként ismerte fel az igazságot még akkor, amikor ez nem volt divatos; Jakó Zsigmond a kiváló történész, a Hitel utolsó két, még élő munkatársának egyike; Kányádi Sándor korszakos költőnk, nehéz időkben vigaszunk; Magyarország Kós Károlya, egész Erdély Károly bácsija, kinek arcán a maga valóságában ül ott a szikkadó erdélyi magyar anyaföld szolgálata, Márton Áron az évszázad magyar püspöke, Tőkés László nemrég elhangzott szavaival: mindnyájunk püspöke, aki Kós Károllyal együtt a Hitel szellemi körének szintén nagytekintélyű tagja volt; a másik Hiteles, Szabó T. Attila, számomra a valaha élt legnagyobb nyelvész, a megismételhetetlen – fél évszázados munkát igénylő – Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár megalkotója vagy Teleki Ernő, az alig ismert erdélyi arisztokrata, apám jóbarátja, akivel a számkivetettség éveiben munkatárs is lehettem, s akitől sokat tanulhattam.

S ha még mélyebben akarnak behatolni ennek a kornak a hangulatába, akkor hallgassák meg Csomafáy ferenc személyes bemutatkozó mondatait. Ezt követően élvezhetjük majd Dr. Jancsó Miklós professzor, színművész és Rekita Rozália művésznő műsorát, mely az erre legelhivatottabbak ablaknyitogatásával enged majd még jobban bepillantani, ebbe a példamutató és egyre ritkább, tehát egyre fontosabb értékeket hordozó világba, és annak legfőbb gondjaiba.

Köszönöm Csomafáy Ferencnek, hogy elhozta hozzánk is Kárpát-medence szerte hírneves kiállítását, köszönöm kedves művészházaspár vendégeinknek az áldozatot, hogy ide utaztak erre az ünnepi hétvégre Leányfalut szolgálni és köszönöm mindazok munkáját, akik segítettek e kiállítás megszervezésében.

Annak reményében nyitom meg a kiállítást, hogy jövőre talán ismét Lászlóffy Aladárt hallhatjuk, és a következő húsz kiállítás megszervezésére – szükség esetén – majd akad, aki átveszi tőlem a stafétabotot.

Szász István Tas