Kelet és Nyugat ütközőpontján, üllő és kalapács között vergődő Erdélynek a szűkös lehetőségek miatt mondhatni mindig hiányos volt az intézményrendszere. Ezért az alkotó értelmiség legjavának a nemzetközösség sorsát, jövőjét érintő olyan feladatokat is el kellett vállalnia, amikre született képességeik nem voltak predestináltak. Apáczai az európai hírnévnek hátat fordítva jön haza, és teremti meg a korszerű anyanyelvű oktatást, filozófiai és tudományos gondolkodást, hogy aztán nemtelen támadásokban nagyon hamar ellobban az élete. Misztótfalusi Kis Miklós, korának egyik leghíresebb betűmetszője és nyomdásza, aki nemcsak a grúz királytól és más korabeli nagyságoktól kapott megtisztelő megrendeléseket, hanem – protestáns volta ellenére – a pápától is a Vatikán számára, szintén hazajön, hogy szeretett hazájának, népének tegyen elévülhetetlen szolgálatokat. De említhetném Dávid Ferenc, Batthyány Ignác püspök, a Teleki Tékát alapító Teleki Sámuel, az Erdélyi Múzeum Egyesületet létrehozó gróf Mikó Imre, Wesselényi Miklós báró nevét is, vagy újabb időkből Sütő Andrásét és még sokakét, akik szűk szakmai körükön messze túlmutató, a nemzet sorsát, boldogulását szolgáló feladatokat vállaltak fel.

Tiszteletet követelő munkád révén Te is betagozódsz a nemzetszolgálók sorába. Drámai mozzanatoktól sem mentes életutadon – akarva-akaratlan – Neked magadnak is itt kellett kikötnöd… Tévednék?

Igen. Erdélynek, különösen a nemzeti fejedelemséget követő metamorfózisai során szinte sorsává vált, hogy amit nem oldott meg az államhatalom, azt a társadalom vállalta fel.

Megtisztelő számomra, amint szerény erőfeszítéseimet is ebbe a sorba helyezed. Ez azonban máris felveti a kérdést: a makacsul hazavágyó és szolgálni akaró, peregrinus hajlamú erdélyiek sorában, kikhez családom felmenő ágának minden egyes tagja is tartozott, miként illeszthető be az én életutam?

Mint az erdélyi sors jó ismerője kérdeztél rá erre, hiszen a magad által megjárt útból már ismered azt a bizánci szellemű, kommunistának álcázott, de valójában nagyon is nemzeti célokat szolgáló korszakát Romániának, amely sokakat állított választás elé.

A kérdésedben szereplő drámai mozzanatokat legszívesebben mellőzném. Messzire vezetnek, és a terjedelmi korlátokat jelentősen meghaladná, ha erről mindent leírnék. Bár nagyon érdekes, tanulságos, sokunk által átélt és itt sokak számára, az újabb generációk esetében akár hihetetlennek tűnhető történetekről van szó.

– Orvos vagy és közíró. Orvosként mindent megtettél, amit a szakma megkövetelt. S miután megcselekedted, az ellenséges homogenizáló többségi román hatalom holtvágányra tett, és kiutált, kitudott az országból. Visszahonosodásod után nem tettél mást, mint folytattad azt a nemzetszolgáló munkát, amit annak idején Erdélyben elkezdtél…

Akkor mégis megpróbálom röviden összefoglalni ezt a történetet, mely minden – nevezzük akár drámainak – nehéz pillanatával a legnagyobb természetességgel illeszkedik be generációm ott leélt évtizedeinek hétköznapjaiba.

Talán a végén kezdem azzal, hogy a Mindenható különös kegyelméből ama drámaiság soha nem érte el a legmagasabb szintet, vagyis nem kerültem börtönbe. Ha tehát számos kortársamra gondolok, máris inkább tanulságosnak nevezném a történteket, mint drámainak. Sőt még ezen is túlmehetek, hiszen eltekintve az egészségkárosító tényezőktől, minden részletével együtt fejlődésemet, személyiségem gazdagodását szolgálták. Erdélyben az életnek elválaszthatatlan része az a bizonyos: „súly alatt a pálma” állapot. Ami aztán az átérkezők esetében errefelé egy bizonyos másságot jelentett. Hol jó, hol kevéssé kellemes mellékhatásokkal.

No, de vágjunk bele ama „tanulságos” életszakasz történetébe:

Gyermekkoromat a sors jóvoltából tömény értelmiségi közegben tölthettem. Akaratlanul is sok érdekes információ birtokába juthattam és válogathattam a példaképek között. Ugyanakkor olyan kettősség jellemezte mindennapi életemet, melyben mint magyar, osztályellenség voltam, játszótársként pedig kisebbségi. Ugyanis a közben államosított Református Kollégiumban tanultam, és a kolozsvári tisztviselő telepen, román szomszédságban éltem. Tehát egész nap rákényszerültem egyféle mimikrire. Hogy ez mennyire hasznos és mennyire káros egy gyermek személyiségfejlődésére, arról máig elmélkedhetnék.

Apám bölcsességének és szakmai munkájának köszönhetően a kitelepítést megúsztuk. Évekig éltünk csengőfrászban, kikészített hátizsák és bakancs társaságában.

Egyetemi felvételem gyakorlatilag lehetetlennek tűnt, de volt egy egérút. Az úgynevezett vörös diploma. Jól tanultam, az ennek kivívásához szükséges makulátlan bizonyítványért való aggódás mégis megkeserítette az iskolai éveket. De sikerült!

Szüleim és barátaink politikamentes pályát javasoltak volna, és az orvosit találták ilyennek. Ebben az életkorban nem beszélhettem még elhivatottságról, ugyanis akkori szokás szerint a szovjet modellt utánozva 10 osztályból érettségiztem, és még be sem töltöttem a 16. évemet, amikor egyetemi polgár lettem. Annak minden nehézségével. 1954-et írtak.

Ennek tanulmányi részét sikerült megoldani, s behozni a korhátrányt, de a pálya nem bizonyult politikamentesnek.

Apámat közben kényszernyugdíjazták, s egyetemi tanárból, Románia talajtérképezésének egyik elindító és elismert szakemberéből segédmunkássá lépett elő.

1956 őszén már harmadévesek voltunk, amikor boldog és naiv lelkesedéssel követtük a magyarországi eseményeket. Az anyaországban nem sokat tudnak az erdélyi 56-ról, s arról, hogy ennek ott sem volt kevesebb áldozata. Romániának nagyon jókor jött ez az esemény. Egyrészt a nagy Szovjetunió iránti hűségét bizonyíthatta felajánlásával, hogy részt vesz ismét a magyarok lerohanásában (ezt állítólag Tito javaslatára nem vették igénybe a szovjetek), másrészt a forradalomról elterjeszthették, hogy irredenta céljai vannak, s ennek alapján elkezdhették a homogenizációs hajsza egy újabb, döntő szakaszát.

1958-ban Kádár; Kállai; Apró és Szirmai elvtársak nyolc napos romániai útjuk alkalmából olyan nyilvános (és még ki tudja milyen) nyilatkozatokat tettek, melyek nyomán a román vezetés nyugodtan tehetett bármit az erdélyi magyarsággal.

Így érkeztünk el 1959-hez, a felsőfokú magyar oktatás visszaszorításának nagy és sikeres kísérletéhez. Kolozsváron a Bolyai Egyetemet (a burzsoáziának tett engedménynek aposztrofálva) olvasztották be a román Babeş Egyetembe egyesítés címén, és a hullám elérte a Marosvásárhelyen működő, akkor már önálló magyar Orvosi és gyógyszerészeti Intézetet is. Román tagozatot kellett létrehozni, s ezt – a tiltakozásokat megelőzendő – kellőképpen előkészíteni. Néhány barátommal a megfélemlítésre szánt boszorkányüldözés színjátékába kerültem a közel három év előtti 1956-os ellenséges magatartás címén. Ez annak idején abban merült ki, hogy elhangzott a diákgyűléseken egyikünk egy-két felszólalása, vagy hogy a magyar rádiót hallgattunk (mint mindenki) és felvettük, sőt mondogattuk is a Piros a vér a pesti utcán c. Tamási Lajos verset. Főleg pedig nem adtunk egy erre kipécézett zseniális kollégánkról elítélő vallomásokat, a káderosztály minden igyekezete ellenére sem.

Az én sorsomat ez pecsételte meg, s a már említett politikamentes pályán elkezdett utamat így keresztezte a politika. Exmatrikulálásom indoka a felirat szerint az „elvtelen szolidaritás” volt.

Ezt követően két év nehéz fizikai munka és élmunkás tevékenység következett. Ólombánya, építőipari munkatelep és végül egy szakma elsajátítása: az ólomkeretes ablakkészítés. Ez utóbbival ismét szolgálhattam is, hiszen a kolozsvári nagy magyar műemlék templomok és Vajdahunyad várának ablakait restaurálhattam.

A politikai szelek enyhültek, már nem kellett az elrettentő és csendre intő példa. Az élmunkásságomat gondosan leellenőrizve visszavettek, és két év késéssel – 1962-ben – orvos lehettem. Ez a kezdeti kor-nyereség miatt „belefért”, tapasztalatok dolgában pedig pótolhatatlan időszak maradt életemben.

A pályát egy szilágysági úgynevezett nagyon nehéz körzetben kezdtem, majd Nagyenyed mellett és Nagyenyeden folytattam egészen 1971-ig. Ezalatt két orvosi rendelőt újítottam fel és korszerűsítettem, illetve egy falusi kiskórházat építettem, állami támogatás nélkül. Elkezdtem egészségügyi szervezéssel foglalkozni. Az egyetemre is hívtak volna tanársegédnek a beküldött munkák alapján, de hamarosan jóindulattal figyelmeztetett Csögör Lajos dékánunk, hogy Bukarestből már kijelölték erre a posztra a biztos román várományost.

Publikációimat csak román kollégák nevében vagy azzal toldva akarták közölni, előadásaimat velük adatták elő. Így ezzel egyelőre felhagytam. Annál is inkább, mert elmegyógyász szakorvosi rezidensi versenyvizsgát tettem sikerrel, és Nagyenyedre próbáltam bekerülni.

Amint előző két körzetemben is, miután azokat rendbeszedtem, ottani végzős román orvosokat helyeztek, s engem finoman tovább raktak, most is utolért az aktuális „bizánci-átverés”. Az állás, amelyre bejelentkeztem versenyvizsgázni, ki sem volt írva!

De történt váratlanul pozitív fordulat is az életemben. Egy engem az akkor kiírt versenyen – annak rendje szerint – minimális pontkülönbséggel megelőző román kolléga disszidált. Így akaratuk ellenére kerülhettem be Kolozsvárra, a versenyvizsga törvény által védett eredményével.

Szép évek következtek. Ismét adva volt a szolgálat lehetősége. Erdély szellemi fővárosának magyar értelmisége nagyon rászorult a magyar nyelvű pszichiátriai ellátásra.

Nagy munkát fektettem az egyetemi központ Mentálhygiénés Intézetének szervezésébe. Aztán újra jött ama henger. Azt akarták, hogy a bűnöző elmebetegek kolozsborsai intézetét vezessem. A bevezetőben említett okokból kifolyólag erre nem voltam hajlandó.

Mikor megkérdeztem miért küldenek el Kolozsvárról, a főorvos őszinte választ adott: „ebben a városban nincs szükségünk magyarokra”, de emellett vállamat veregetve meg is dicsérte addigi munkámat. Tipikus román viselkedés!

Ez volt az a pillanat, amikor nem választhattam mást, mint hogy elindítsam visszahonosításomat Magyarországra, hiszen én előtte már voltam négy évig magyar állampolgár.

A románok igyekezetemet és a betegek iránti elkötelezettségemet jól kihasználták az eltelt esztendők alatt. Ezt elviseltem, és elfogadtam másodrendű állampolgári mivoltomat, mi mást tehettem volna –, de ezúttal átléptek egy határt. Én is ezt tettem.

Eddigi életutamról színesebben is írhattam volna, ha belemegyek a részletekbe, melyek olykor valóban drámaivá fokozhatták volna a történetet, de úgy hiszem elegendő volt a főbb fordulópontokat felsorolnom. Aki akarja, ebből is levonhatja a következtetéseket.

A kérdés úgy merült fel, hogy félreállítva otthon senyvedni, esetleg megkockáztatni az ennél is többet, az üldöztetés keményebb formáit (amire igen jelentős volt az esély), avagy olyan környezetbe helyezni át a szolgáló tevékenységet, ahol annak még lehet némi haszna.

Nekem ez utóbbit kellett választanom, hiszen a legnyíltabban állítottak e választás elé. Törvényesen – versenyvizsgákkal – kivívott és becsülettel, sőt elismerést nyerve végzett elme-szakorvosi munkámból, olyan helyre akartak száműzni, ahol számomra vállalhatatlan tevékenységet kellett volna vezetnem. Ott ma sem idegen, de itt lehet durvának tűnő szavakkal: a piszkos munkát mindig a bozgorra (hazátlan) bízták.

Így aztán adva volt az egyetlen ésszerű, de nagyon fájdalmas döntés.

Fontos megjegyeznem, főleg az egyre inkább megosztott és a nemzettudat dolgában satnyuló, sőt részben ellenséges közeg számára, hogy onnan ritka kivételektől eltekintve egy egészen más szellemiséggel érkeztek akkoriban a ritka és nagy áldozatok árán áttelepülő erdélyiek. A maga módján és szintjén mindenki a hazájába érkezett, valamennyien lelkesen vetettük magunkat a munkába. Úgy éreztük, hogy ezzel szolgálunk a legjobban, de aki tehette, tehetsége és lehetősége szerint megpróbált közben szülőföldjének szintén hasznára válni. Még ahhoz is idő kellett, hogy helyesen tudja érzékelni, és önmagának magyarázni a kádári puha diktatúra csalóka világát. Ez aztán – ami késik, nem múlik – általában bekövetkezett.

Minderről az Egy haza két ország című 18 kötetes sorozatom második kötetében: Trianon sodrásában című memoárkötetemben, több is olvasható.

– Szüleid igen fontos szerepet töltöttek be a Kolozsváron megjelenő Hitel folyóirat indulásában és életében. Milyen szerepet töltött be a két világháború közötti Erdélyben a Hitel a Helikon és a Pásztortűz társaságában. Van-e folytonosság az egykori kolozsvári és a Budapesten ma megjelenő Hitel között? Ha igen, mi az?

Az erdélyi magyar értelmiségi a harmincas évek közepén érkezik el oda, hogy a kisebbségi sorsban való túlélés technikáit szolgáló, tudományos kutatásokra is felkészülten tekintsen a megmaradás akkor már tagadhatatlanul jelentkező kérdőjeleire. Makkai László, a püspök-író végzős fia és Venczel József hozzák létre a Hitel folyóiratot, de hat szám után a lap megszűnik, mert Makkai a – kisebbségi sorsra vonatkozó – „Nem lehet” kimondása után távozó édesapjával elhagyja Erdélyt. Venczel József azonban három hasonló gondolkodású barátjával: Albrecht Dezsővel, Vita Sándorral és Kéki Bélával létrehozzák az immáron sokkal igényesebb, oktáv formátumú Hitelt, melyet utóbb a nagy Hitel néven emlegetnek. A lap támogatására szüleimet kérik fel, akik minden erejüket erre összpontosítva állnak mellé. A családi ház lesz a Hitel otthona, anyám pedig a Hitel (együtt gondolkodó) háziasszonya. 1940-ig itt folyik a szerkesztők napi munkája, a szerkesztőségi ülések és a nagy Hitel összejövetelek is itt zajlanak az akkori Cserei utcai Szász-villában…Mindenre kiterjedő kutatásaim szerint a Hitel holdudvara a lap három korszaka alatt – 1935 (kis Hitel), 1935–1940 (nagy Hitel) és 1941–1944 (harmadik Hitel) összesen 220 értelmiségit tömörített maga körül Erdélyből és a magyar négy év alatt Magyarországról is. Tehát ez egy azonos értékek mentén gondolkodó kör volt, melynek szellemi termékei a nemzetstratégiai kérdésekben a Hitel című nemzetpolitikai szemlében, illetve a társaság jelentős részét alkotó szépírók írásai a Hitellel munkamegosztásban dolgozó Erdélyi Helikonban és Pásztortűzben jelentek meg. A szerkesztők mellett legfontosabb munkatársak: Tamási Áron, Kiss Jenő, Kós Károly, Kemény János, Szabó T. Attila, Dsida Jenő, Reményik Sándor, Mikó Imre, Jékely Zoltán, Szabédi László, Szenczei László, Parajdy Incze Lajos, a komoly problémák tárgyalása alkalmából a mindenkori négy magyar püspök vagy helyettese, elsősorban Márton Áron és Tavaszy Sándor, a Szervátiusz-, Debreceni-, Gy. Szabó- illusztrátor-trió stb. voltak. Az utolsó két Hiteles, Jakó Zsigmond és Lőrinczy László pár éve hunyt el. (A Beszédes hallgatás című Kriterion-kötetemben pontos adatok olvashatók erről.) A Hitel nagyjai az új körülmények közt példájukkal és tudásukkal szótlanul járultak hozzá az új erdélyi magyar értelmiségi generáció felneveléséhez. A „régi” kolozsvári és az „új” budapesti Hitelt ma már a közösen elnyert Magyar Örökség díj köti össze. Utóbbi, mint havilap, egy helyen nyújtja mindazt, amit akkor munkamegosztásban kellett végeznie a három folyóiratnak.

– Mi volt a szerepe a Vásárhelyi Találkozónak az erdélyi magyarság megmaradásában, helyzetének alakulásában?

Az a gondolat, amely a Vásárhelyi Találkozó megszervezéséhez vezetett már többfelé is élt akkoriban, de a Hitel csoport volt az, amelyik Tamási Áron irányításával ezt megvalósította. Ez a munka szüleim házánál folyt, annál az asztalnál ülve, ahol most e sorokat írom. Az alapgondolat szerint: „Kisebbségi társadalom még a legszélsőbb individualizmus idején sem engedheti meg tagjainak sem az önző különállást, sem a külön csoportokba tagolódást.” A Hitel ezt tudatosan vállalta fel, idézem: „ (…) új helyzetünkben, 18 esztendő alatt, mi kíséreltük meg először, hogy szabad formában, minden hatalmi vagy érdekbefolyástól függetlenül egybegyűljön az érett ifjúság; (…) a háború óta mi kíséreltük meg először, hogy ez az egybegyűlés olyan legyen, amely magyar társadalmunk minden színét tükrözze. (…) A külön szándékok egyetlen nagy szándékba torkollanak, a külön elgondolások egyetlen tengely körül kristályosodnak s ez a Vásárhelyi Találkozó.”

A találkozó sikeres volt, de máig érvényes gondolatait, reménykeltő eredményeit két tényező húzta keresztül. Az egyik a baloldal árulása, akik rögtön utána elkezdték például a munkásság kivonását a jól formálódó nemzeti közösségek hatása alól, és internacionalista, a Román Kommunista Párt által szerveződő, közösségekbe vitték át. Ami természetesen nem volt csoda, hiszen a baloldal és a nemzetfelettiség már Trianon előtt is megtette a magáét. A másik tényező a világháború, s a velejáró hatalmas átalakulások sora volt. Azok a gondolatok azonban nem okafogyottá váltak, hanem ellehetetlenítették őket.

– Trianon csapdájában élünk, mondod. Hogy érted ezt?

Engedtessék meg, hogy egy profán hasonlattal éljek. A Trianonban aláírt diktátum egy olyan kést döfött a magyarság hátába, amelyet nem húzhat ki, mert elvérzik. Ha ott értelmes, gondolkodó lények alkották, amit alkottak, akkor azt csak halálos ítéletnek szánhatták.

De láss csodát, az áldozat késsel a hátában tovább élt, és még él. Sőt, a késelők közül sokan rosszabb helyzetben vannak.

A perspektíva azonban közös! A vesztes pszichózisa, traumája máig meghatározza sorsát, de a győztesek is ettől, ennek egy másik formájától szenvednek. Így válik e nemzetek sorsában Trianon az alfává és ómegává.

A megmaradáshoz olyan kijózanodás kellene, amelyhez a vesztes közelebb áll, mint a győztesek, akik most azt hiszik, nekik van veszteni valójuk. És ez így igaz. Csakhogy nem azt veszíthetik el, amit a túlnyerés adott nekik, hanem mindent. És velünk együtt. Önmagukat, önmagunkat. Az a lejtő, amelyen közösen csúszunk alá, csak akkor válhatna felfelé is járható pályává, ha együtt léphetnénk, ha felismernénk közös történelmünk és gyökereink előnyeit. Ha a győztesek pszichózisának fő eleme a homogenizáció őrült vágya önmaguk előtt lepleződne le.

Ha ez nem történik meg, elnyel valamennyiünket a világ!

Ez Trianon csapdája.

– Nagyon tanulságos, amit az ortodox törésvonal kapcsán kifejtesz. Ecseteld, kérlek, ezt a húsba vágó kérdést.

A magyar és a román nép szállásterületének összemosódása egy 800 éves folyamatra tekint vissza. Ebben a történelem játéka valahogy mindent úgy rendezett, hogy az a magyarság kárára történt. Valóban nélkülözhetetlen önkritikánk fontosságának tudatában állíthatjuk, hogy hibákat csak a legutolsó időkben követünk el, s azok semmivel sem voltak nagyobbak, mint amit a minket elítélők maguk is elkövettek. Sőt!

A Szent Korona országainak összessége nem volt a népek börtöne, hanem állíthatjuk hogy sokkal inkább a népek bölcsője. Ezt a felnövekedettek nem akarják elismerni.

Ez a befogadó szellem és természetesen az említett történelmi körülmények hozták azt, hogy a fokozatosan beözönlő románság Erdélyben mindent eldöntő demográfiai pozícióba került.

A folyamatot végigkísérte az Európát kettészelő ortodox törésvonal, a keleti és a nyugati egyház által meghatározott szellemiség erdélyi előretörése. A románok hozták magukkal a bizánci szellemű ortodoxiát, s az ortodoxia pedig őrizte bennük a keleti xenofób világszemléletet, ami természetesen konzerválni tudta a közösséget, óvta a beolvadástól. Ugyanis a keleti kereszténység nem vált el az államtól, hanem azzal mindenkor – ma is – szoros szimbiózisban élt és él. Mai látható példája az a bizonyos hagymakupolás honfoglalás.

– Ha nem a Trianon utáni Erdélyben éltél volna, akkori is szenvedélyesen foglalkoztál volna a román magyar viszonnyal, úgy, mint ahogy azt szorult helyzetünkben tetted volt, illetve teszed ma is?

Ha a „Trianon előtti Erdélyben” éltem volna, mai eszemmel természetesen Trianon megelőzésén kellett volna munkálkodnom, de értem a kérdést. Ha anyaországi előéletet ád nékem is a sors, mit tettem volna?

Erre csak azt felelhetem, hogy attól függ: hiszen születhettem volna egy kádári szellemű családban, egy internacionalista, kozmopolita balliberális környezetben, vagy nevelkedhettem volna egy az erdélyihez hasonló szellemi környezetben is. Tehát minden attól függött volna, hogy hova kopogtat be velem ama gólyamadár. Ezzel már elmondtam, mennyire esetleges az, hogy milyen nemzettudattal, vagyis milyen célkitűzésekkel, felelősséggel felruházva lépett ki az életbe a velem párhuzamos anyaországi generáció, s minden ezt követő.

Sajnos az, amiben nekem volt részem, itt keveseknek jutott osztályrészül, s így sokan akaratuk ellenére kerültek „téves vágányra”. Mert, hogy téves, abban biztos vagyok.

Vannak kérdések, melyekben lehet így vagy úgy gondolkodni. De a haza és a nemzet dolgaiban ilyen nincs. Erre éppen a nyertes románok mutatnak példát, ahol rendszersemlegesen volt és van első helyen a nemzeti!

– Legújabb könyvedben, mintegy szintézisét adod az anyaország, Erdély, az összmagyarság sok százados gondjainak, a románság folyamatos térhódításának. Szólnál röviden róla?

A baj éppen abban érhető tetten, hogy a magyarság ezt nem tekintette gondnak. Mire felocsúdott, már késő bánat volt. De próbáljunk bölcsnek lenni. Mit tehetett volna ellene? Talán azt, amit nem tett, de amivel vádolják? Nyugati mintára, még a nemzettudat kialakulása előtt homogenizálhatta volna az együttélő nemzetiségeket? Ez persze anakronisztikus gondolkodás. Egyébként is közép-keleteurópai viszonyaink egészen mások voltak. A leegyszerűsítve geopolitikai valóságnak nevezett földrajzi kitettségünkből is eredő megfogyatkozásunk ellen mit tehettünk volna? A vákuumba érkezők ellen mit tehettünk volna? Akkor valóban kellett a munkaerő, sőt katonapolitikailag is volt létjogosultsága. Ne feledjük Rogériuszt, aki a tatár fogságból hazatérve Erdélyben az első élő emberrel a mezőségi Frátán találkozott, ott Pusztakamarás mellett. És még ezután jöttek az 1600 körüli pusztítások, Basta, Mihály stb. majd a kuruc kor. Nem beszélve a katonai vesztességnél is nagyobbra becsült pestis járványokról. Ezek mind a völgyek magyarjait pusztították. Szokás a földek birtokosait vádolni a románok behozásával. Na de mi lett volna, ha műveletlenek maradnak azok a földek? És nem csak hozták. Sokkal inkább jöttek a fanarióta szörnyű kizsákmányolás elől és alól. Ez is csak egy történelmi HA. 1700-ban 250 000 körüli a létszámuk, s ezzel is többségben vannak, 1800-ban pedig már 1 000 000. Az más kérdés, hogy meghunyászkodó természetük miatt, ahol volt választási lehetőség, nem egyszer a románt preferálták.

A földrajzi és demográfiai térhódításra jött aztán a mindent igazolni próbáló magyarázkodás, a magyar forrásokból táplálkozó képtelen kontinuitás elmélet, s a folyamat ma is tart. Remélhetjük, hogy legalább ezen a téren már a végjáték felé haladunk? De hát nem ez a lényeg. Ami azt illeti, már minden eldőlt. Valós balkáni eredetük a ködbe vész.

– Hogy ítéled meg az erdélyi magyarság autonómia igényét, ezt a nemzetközösség jövőjét eldöntő muszáj-herkulesi küzdelmet?

Ha lehet még európai megoldásról beszélni, amit mai tapasztalataink szerint nem így neveznék, csak az autonómia adhat reményt arra, hogy az erdélyi három nemzetiségből már kettőre apadt jelenlét, nem is olyan hosszú távon, ne csökkenjen egyetlen egyre. Vagyis fennáll a veszélye a sikeres homogenizálásunknak. Ez azonban, mint fentebb említettem pirruszi győzelem lesz, mert némi fáziseltolódással, együtt semmisülhetünk meg.

Egy távlatosan okos román politikának az erdélyi magyarságot nem homogenizálnia kellene, hanem pozitív diszkriminációval dédelgetni. Ez persze utópia. Pedig ez volna mindkét nemzeti közösség érdeke.

A nagy formai akadály a mindenkori román alkotmányok ragaszkodása az egészen mást jelentő francia típusú modellhez, ami az „egységes nemzetállam” deklarálásában érhető tetten és kiegészül az „egy és oszthatatlan” elvével. Ez a kapaszkodópontja aztán a pártpolitika elengedhetetlen velejárójának, a manipulálható választói tömeg uszításának. Annak a bizonyos magyar kártyának. Az integritást féltő hisztériakeltésnek.

De sajnos a legnagyobb akadály talán éppen az immáron kétszáz évre is visszatekintő fokozatos és már-már genetikailag kódolt magyarellenesség. A tévhitek tanítása, sulykolása! A fejekben nem lehet egyik napról a másikra rendet teremteni. Ez folyamat. Akár az, amelyik ezt létrehozta. S hol van még az ehhez szükséges szándék?

Tehát az autonómia mindkét fél számára nélkülözhetetlen volna, de jelenleg olyan akadályokba ütközik, amelyek nem ígérnek közeli megoldást.

A harcot, azt a bizonyos muszáj-herkulesit azonban folytatni kell, s még arra is érdemes figyelni, hogy ne harcnak nevezzük. Okosan, ravasz tapintattal és megállás nélkül kell dolgozni az ügyért. Arról, hogy ezt milyen módon kell szervezni, könyvtárnyi irodalmat lehetne összehordani. Az élet minden területén mindent másként kellene csinálni.

Legfontosabb azonban az egység lenne.

Ami pedig az elszakítottak megmaradását illeti, vagyis azt, hogy legyen kinek autonómiát adni, a legfontosabb tényező egy erős és vonzó, őket tartással felruházó Magyarország felépítése.