Amikor a 90 éves szomorú évforduló előtti hónapokban ismét leültem, hogy újragondoljam és aktuális formában rögzítsem gondolataimat, melyeket – meggyőződésem szerint – nagyon sokan száz és ezer formában már átgondoltak, újra csak azt kérdeztem magamtól, hogy gyászbeszéd írására készülök-e? Aztán megint arra gondoltam, hogy gyászolni igazán csak természetes helyzetekben lehet. A halál az élet része, a gyász az ezzel járó fájdalom feldolgozása, vagyis egy normális és szükséges, létünk menetébe beágyazódott folyamat. Általa is többek leszünk, ekkor épül igazán tudatosan belénk mindaz a tapasztalat, amit az eltávozott reánk hagy. Főleg a lelkiek, de egyebek is. Ekkor próbálunk felemelkedni a vigasztaló Atyához és lessük üzenetét. Vagyis mindaz, ami akár a legtragikusabb halállal kapcsolatos, tehát a gyász is: az élettel, a léttel járó természetes dolog, vagy, ahogy mondják: a feldolgozás, a nagy szintézis.
E gondolatok fényében Trianonra emlékezni mégsem egészen gyász-szertartás, Trianon emléknapja nem gyásznap, bár a fekete lobogót illendő lenne mindenhol kitűzni. Trianon ugyanis számunkra egy történelmi képtelenségnek tűnő és soha el nem fogadható tragédia. Nem természetes halál, s több, mint váratlan baleset. Saját szubjektív ítéletünk szerint nem illeszkedik be természetes módon a történelmi létünk folyamatába. Alattomos gyilkossági kísérlet, egy ország hátában tudatosan otthagyott kés. És ma már az ujjlenyomatok is egyre ismertebbek.
Ezzel talán már meg is adtam a válasz egy részét azoknak, akik a Trianon téma hallatán sebek nyalogatását, siránkozást, a megváltoztathatatlan balga felemlegetését, a szomszédok felesleges irritálását vagy sok más, már-már sablonos ellenérvet vágnak az arcunkba, s még legjobbjaink közt is van olyan, aki arra bíztat, hogy nézzünk előre, ne merüljünk el a múltba.
De Trianon számunkra mégiscsak tény, s bár nekünk úgy tűnik, hogy soha meg nem magyarázható, azóta is a magyar élet olyan csomópontja, ahova ok-okozati alapon minden visszavezethető, s ami ok-okozati alapon minden előtte történt eseménnyel is összefügg. Trianon tanulság. Trianon egyaránt lehet a pusztulás kockázata, vagy a megmaradás tapasztalata. Természetes életösztönünk, melyet a legkülönbözőbb ellenérdekelt erők tűzzel-vassal pusztítanának, azt kívánná, hogy e kettő közül az utóbbira figyeljünk. Ez lenne az említett válasz második és talán fontosabbik része.
Vagyis Trianon nem egy természetes haláleset vég nélküli siratása, hanem egy természetellenes, megfontoltan aljas gyilkosság miatti fájdalom, melynek eredményében igenis gyakorlatiasnak és önvédelmünket szolgálónak kell lennie, éppen az elemzésében rejlő fontos felismerések és tapasztalatok által. Mi ugyanis folyamatosan és még igen sokáig Trianon el nem ismert, fel nem ismert, sőt felismerni tilos csapdájában vagyunk.
Egy rövid összegző elmélkedés nem helyettesítheti a könyvtárnyi irodalmat, s ez a könyvtárnyi irodalom sem volt képes még feldolgozni a tragédiát teljes mélységében. Kísérletek vannak és vélemények, de most talán nem is ez a pillanatnyilag fontos, hanem az, hogy arról az előbb felvetett alapállásbéli, szemléleti kérdésről beszéljünk, s annak dolgában hozzunk döntést, hogy kell-e emlegetni Trianont vagy sem. Vagyis: van-e gyakorlati, a megmaradásunkat szolgáló értelme az emlékezésnek?
Nos, én meggyőződéssel állítom, hogy igen.
Ugyanis jól felismerhető az a tény, hogy minden bajunk, keservünk, amely azóta is felhalmozódott, amely jelenleg is pusztít, amely a jövőben is fenyeget, oda vagy oda is visszavezethető, s természetesen azokhoz az okokhoz is, amelyek Trianon tragédiájába torkolltak. Teljes képtelenségnek tartom azt, hogy egy ilyen drágán megfizetett tapasztalat, melynek párja alig van a történelemben, feledésbe menjen, s ne szolgálja új hibák megelőzésének lehetőségét. Ilyet egészséges gondolkodás nem tanácsolhat, legfeljebb átgondolatlanság, gyávaság vagy ellenségesség. Az átgondolatlanság lehet akár a sok zavaros eszme és igyekezet félrevezető erejét tükröző téves ítéletalkotás is. A gyávaság is előfordulhat, mert bizony tudjuk, hogy kényelmes álláspont a hallgatás, az annyit hallatott hamis tanács elfogadása, mint például az, hogy a szomszédok érzékenyégét ne sértsd. De a saját tudatunk gyengülését óhajtó külső ellenséges igény is él, a belsőről nem is beszélve. Erre magam is tudok fájó példával emlékezni, hiszen amikor igen jeles körben tartottam egy előadást e témáról, a nyomdai megjelentetést ahhoz kötötték volna, hogy „depolitizáljam” azt. Minden épeszű ember tudja, hogy ez lehetetlen. S mégis az ijedt nagyérdemű közönség 95 százaléka lehajtott fejjel surrant ki mellettem az előadóteremből. Éreztem, hogy félnek valamitől, valakitől(?), saját belső szellemi kísérteteiktől, attól, amit beléjük neveltek, s amiatt vagy annak hiányában, amit nem neveltek beléjük. Mindez nemrég történt. 2008 őszét írtuk akkor. Milyen érdekesen változnak az idők: pár hónappal ezelőtt bocsánatot kértek a hangadók, s próbálták a felelősséget másra hárítani. Mellesleg e jobb sorsra érdemes szellemi körben kaptam nagyhírű kollégától Fideszes-bérenc besorolást 2004. december 5. puszta felemlítése miatt.
De térjünk vissza szorosabban vett témánkhoz.
Trianon előzményeit történelmi kronológiába szedegetik, s egyre gyűl az anyag, melyben ott található a bölcs, önkritikus, de nem önpusztító, önostorozó, hanem elemző szemlélet. Valóban voltak botlásaink, voltak hibáink, de ezek nem lehettek egyedüli magyarázatai annak, ami történt, hacsak vissza nem megyünk a naiv kérdésig, hogy Árpád apánk miért éppen ide vezérelte népét. Persze itt is vannak hisztérikus, de inkább a rombolás szándékával kitalált elméletek, melyek a tudományosságtól éppen úgy távol állnak, mint a jövőbe tekintő, tanulságot kereső bölcs szemlélődéstől. És hány meg hány spekuláció, el odáig, hogy Trianon valóságos áldás volt, mert megvédett attól, hogy a szomszédos népek még több központi területet szüljenek be, egészen Budapestig. Érdemes ezen is elgondolkodni, hiszen veszélyes részigazság van benne, és akár uniós gond is lehet belőle. Azt hiszem, valamennyien látjuk keleti határaink mentén a román nyelvű feliratokat: casa de vanzare (eladó ház), vagy a Pozsony közeli „átvásárlásokat”..
De Trianont a belső történések, beleértve a hibákat is, egymagukban nem magyarázzák. A külső okok elemzése pedig még nem ért el a valódi gyökerekhez, csak közelíti azokat. Még ma is közhiedelem, hogy hát persze a szemét franciák, meg Clemenceau, aki magyar menyét utálta. Arra is emlékszünk, hogy Mária királyné luxus-prostituáltakat vitt Párizsba. Azt is olvastuk ugyanakkor, hogy a megboldogult Ion Lancranjan ezzel minket vádolt, s szerinte ezen is múlott a románok által a Tiszáig remélt határ hátrább vonása. Aztán meg, hogy hajózhatónak mondták a határ menti patakokat, körvasutakra volt szükségük, mondván, hogy ezek segítségével vihetnek csapatokat a vörös Oroszország ellen, stb. Jaj, de jó lett volna, ha csak ennyiről van szó, s nem sokkal összetettebb és távolabbi meg távlatibb érdekek sokaságáról, a már akkor éledező globalizáció tőrvetéseiről és hálóiról, melyeknek eredményei nemrég értek be nemcsak nálunk, de európai, sőt azt meghaladó viszonylatban is. Mert bár a részletek még kutatásra szorulnak, de egyre jobban látható, hogy a hagyományos társadalmak összeroppantása volt a cél. A hagyományos társadalmak, a hagyományokat őrző társadalmak pedig a nagy paraszti társadalmak voltak, a polgárosodásban elakadtabbak, elsősorban Oroszország, s utána a Monarchia, meg néhány szomszédja. Oroszországnak jutott a Trockij és Lenin által oda beoltott Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak nevezett mindent pusztító vírus, a Monarchiának Trianon, s utóbb Jalta ajándékai. Nem kell ezt egy előre megírt forgatókönyvként elképzelni, de nem kevés érdek szerves összenövése úgy történhetett meg, mint egy rákos daganat kialakulása. Számos ok, számos feltétel együtthatója, immunrendszeri gyengeségeink és végül olyan tumor megjelenése, mely saját vérellátását is kialakítja.
A várt eredmény megszületett. Ma már ezek a hagyományos társadalmak eltűntek. A hagyományőrző parasztságnak még a farmerré változott maradékát is irtják ahogy tudják, még az agrárproletár is csak átmeneti állapot volt. Nem kell, csak a lebutított és nemzeti tudatát vesztett egyénekből álló tömeg. Nem kell a család, a kisközösség, az állam, a nemzet, s persze a hit sem. Mert ezek akadályai a bóvlit olcsón termelő és azt egyben fogyasztó tömegnek, amelyik dolgozik, majd idejében meghal. Nem kíván sok pénzt egészségére és soha fel nem ébred testi és szellemi kábulatából, sőt igényli azt. Ezen az emberi táptalajon vagy humuszon, ahogy én mondanám „humus sapiensen” tenyészik a globalizációs elit, a kevesek, a kiválasztottak. Ők nem gondolkodnak el semmin. A nyereségvágy mindent áthat. Saját utódainak jövője sem tét. Éppen most éljük át a bizonyító időszakot. Az államot leépíteni akaró neoliberalizmus világcsődjét az államok segítségével oldotta meg, a tömegek kárára és bizony önként, józan érvekre hallgatva ma sem hajlandó módosítani elképzelésein. Néhány optimistább szakember hangja néha hoz némi optimista felhangot is, ők látnak szándékot valami finom irányításbeli áttervezésre, de ez még kevés az üdvösséghez.
Számukra most is úgy néz ki, hogy a cél érdekében minden megengedhető, miközben új társadalmi rendszerré vált találmányuk, a globalizáció vakon rohan saját vesztébe, ami nem is volna rossz, csakhogy az emberiség, történetében először, olyan eszközökkel él, melyek az egész föld pusztulását okozhatják. Vagyis a globalizáció önmagát falja fel, de fordított szándékú vagy inkább elborult elméjű Dugonics Titusz módjára minket is magával ránthat. Egy visszapillantó esszében itt nem lehet idő s terjedelmi lehetőség pénzügyi rendszerek összeomlását követő katasztrófákról, észak-dél, esetleg víz-világháborúról vagy a multikulturalizmus erőltetése miatt kitörő kultúrák közti háborúkról, környezetszennyezésről vagy az ennél is veszedelmesebb erkölcsi hanyatlásról beszélni, és aztán elmerülni a legszörnyűbb témában, a neoliberalizmus alaposabb elemzésében. De abban a történelmi pillanatban, melyben most élünk, nem szabad elfelejteni néhány politikusi szót arról, hogy legalább nálunk – új áldott hungarikumként – sikerült valóban demokratikus eszközökkel forradalmat csinálni (aki akarja nevezze másként s ekkora bajban ne a szavakon lovagoljunk) és e hanyatlást felismerve megkísérelni a szinte lehetetlent, türelmes munkával és egységgel haladni a nagy áramlat ellenében – annak gyengébb sodrású oldalvizein – vagy mondhatnám úgy is, hogy ellenszélben krajcolni, jó vitorlások módjára.
Trianon ennek a világpusztító folyamatnak volt egyik kezdeti állomása, hibáinkat kihasználva, a felelősséget ravaszul reánk hárítva, az emberiség és saját magunk hiszékenységét is bekalkulálva. A bonyolítók hierarchiájának csak legalsó bábjai voltak a Clemenceauk, Lloyd Georgeok és Wilsonok. Még az őket feltehetően mozgató Masaryk is kapta valahonnan a parancsot. Hogy élt a lehetőséggel saját országa vélt érdekében is, azon ne csodálkozzunk. De mondjuk ki nyugodtan, hogy még az oly sokat emlegetett szabadkőmüves világ érdeke sem lehet egyedüli magyarázata a történteknek
A játszma végső kárvallottjai az akkori vesztesek és nyertesek együtt, a végeredmény dolgában talán egyaránt is. Mert ebben nemcsak a vesztes állandóan szivárgó vére, központi idegrendszerének megbomlott működése, levágott végtagjainak fantomfájdalma van benne, de a nyertesek túlnyerési, orgazda- és a váratlan kincs féltésével járó neurotikus reakciói és szorongásai is. És persze ott horgad vesztes és nyertes felett egyaránt a neoliberális elvek vezette globalizáció összeomlásával járó közös nagy kockázat említett veszedelme is.
Természetesen ezernyi részletről lehet vitázni, elmélkedni és feltenni a „mi lett volna ha” felesleges kérdéseit. A máig ünnepelt Károlyi Mihály, a Tanácsköztársaság és a népbiztosok nélkül másként zajlott volna sok minden, a hadsereg leszerelése és a mégiscsak kialakult ellenállás megtörése nélkül más lett volna a térkép, és sorolhatnánk. De mindez a lényeget nem érinti. Évszázadokra szóló rákfenét bocsátottak a térségre, s ezzel Európára is, mely hasonló módon globalizációs érdekeket szolgáló falánkságával most a kis gömböc mesebeli szerepét játssza el és szenvedi meg. A balkán borzalmai, a Romániát eddig még elkerülő, minden más haszonélvezőt máris széthullásra ítélő etnikai feszültségek sokatmondó bizonyítékok erre.
De mi a helyzet ma, a Trianon következményeit nyögő és a globalizációt kiszolgáló erők hatalma alatt nyögő magyarsággal? Mire számíthatunk? Mit tehetünk? Hiszen nincs kizárva, hogy a közvetlenül Trianont követő időknél is súlyosabb helyzetbe hoztak minket, és talán nem véletlenül éppen akkor, amikor már a nemzet immunrendszerét a nullával tették egyenlővé.
Trianon után volt Bethlen-i konszolidáció, és bár keservesen, de az ország olyan fejlődést mutatott fel, mely meghaladta a kincseit elorzó szomszédokét. Ma az ezt biztosító erő és tudat nem létezik. A szorgos neoliberalizmus elvégezte azt a munkát, mely a magyarságot, mint emberanyagot, humusszá komposztálta. Vannak még lelki és szellemi szigeteink, de a tömeg már nem hasonlítható ahhoz a régihez. Ezt bizonyította december 5. egész története. Vagyis az újraépítkezést valahol sokkal mélyebben kell elkezdeni. Amennyiben ez nem sikerül, akkor olyan változásokra készülhetünk fel, melyek a megmaradást kérdőjelezik meg. Erről talán majd később.
Azok az erők és hatalmak, amelyek nemcsak globál-homogenizációnkban, de eltűnésünkben is érdekeltek, most a globalizáció és Trianon meg Jalta eredményeit kihasználva és „továbbfejlesztve” készülődnek. Nekünk csak akkor lehetett esélyünk, ha mindenekelőtt kitermelünk egy olyan politikai erőt, amely anélkül, hogy szembemenne a globalizációs fallal, képes minket az említett oldalvizeken a remélt jövőbe el- és átvezetni, és ha képesek leszünk ezt az erőt hatalomra is juttatni. (Írtam ezt két évvel előbb!) A nagy munka csak ezt követően képzelhető el. A nemzetet kell restaurálni. S ebben a munkában nem az anyagi, a gazdasági lemaradás a legveszélyesebb, hanem az erkölcsi, a tudati torzulás, melynek alanyai és elszenvedői vagyunk.
Ezért most, ebben a kegyelmi pillanatban mégis úgy érzem, hogy az egyre jobban elfelejtett Úristen a most bekövetkezett változásokkal is felkínál még egy utolsó lehetőséget arra, hogy bebizonyítsuk, nem halt ki belőlünk az a hihetetlen rövid reakcióidővel fellobbanni képes hit, egységigény, türelmes áldozatvállalás és építkezői virtus. Hiszen Muhi után, 150 török év és Habsburg ellenszél ellenére, Trianont követően, második világháborús halálos sebekből lábadozva vagy a Rákosi korszak közepette is képesek voltunk ezen tulajdonságok egyikére-másikára. Csak éppen a neoliberális métely akadályozott meg benne, éppen akkor, amikor azt hittük, legnagyobb az esély. Most valamennyi rejtett-sejtett jótulajdonságunkat kellene felmutatnunk. Együtt és EGYÜTT és egyszerre. És pillanatnyilag mindközt a legkérdőjelesebb talán a türelem.
A komposztálódott nemzetnek a szó szoros értelmében saját humuszából kell újjászületnie. Azt kell elérnie, hogy ezen a csodálatos táptalajon ne mások tenyésszenek, hanem egy új magyarság és egy, azt vezetni képes új magyar lelki-szellemi elit. Egy olyan, amelynek egyetlen ismertetőjele a tudás és a becsület mellett a nemzet szolgálata.
A történelemben semmi sem lehetetlen. Sikerülhet.
Trianon szó szoros értelmében vett revíziója már nem elképzelhető, de a Kárpát-medence magyarságának számbeli és minőségi gyarapodása annál inkább, s akkor visszatér hajdani, sokat emlegetett vonzereje, spontán asszimilációs vagy reasszimilációs képessége is. Vigyázat, nem veszedelmes elméleteket akarok hirdetni, csak visszatekintek a történelembe. Számbeli fogyatkozásaink kiegyenlítését sokban segítette az a beolvadási hajlam, melyet ez a vonzerő ébresztett a velünk élő nemzetiségekben. Ezt erőszakolni soha többé nem szabad, nem is tettük, csupán halvány kísérleteink voltak a XIX-XX. század fordulóján, s arra is ráfizettünk. Ahol viszont magától jelentkezik, ott megakadályozni sem kell. Egyre inkább elfogadják világszerte azt, hogy az egyén nemzetiségét maga vállalja, és ez annak a kultúrának és nyelvnek a felvállalását jelenti, amelyik számára a legelfogadhatóbb. Arra még van esély, hogy a magyar a Kárpát-medence meghatározó nemzete legyen. Erre a múltja s az annak során felhalmozott mérhetetlenül sok értéke nem csupán feljogosítja, de kötelezi is, amiben már benne is foglaltatik, hogy soha sem mások ellenében. Lehet velük, lehet értük, de soha sem ellenük. De úgy is folytathatnám, hogy csak együtt, egymásra figyelve, netán egymásra vigyázva. Mert komoly figyelmeztetések szerint is nagy demográfiai bajban vagyunk mindahányan.
Amikor Trianonról elmélkedünk, elengedhetetlen Makkai Sándor intelmének felidézése a magunk revíziójáról, az önkritikus nemzeti önismeret, a hibáink tanulságaiból eredő sok tapasztalat felhasználása.
Ha tehát gyásznapot tartunk, mégsem elképzelhetetlen, hogy akár az egyén vagy a család, a kisközösség és a nemzet is épüljön belőle, saját humuszán tenyészve munkálkodjon felvirágzásán, fájdalmainak feldolgozásával készüljön a jövőre, vagyis (és mégis) egészséges gyászreakciójával a megmaradást szolgálva.
Nem siránkoznunk kell tehát, hanem tanulnunk, erőt merítenünk, példákat keresnünk és muníciót eljövendő kis csatákhoz, napi vitákhoz, nagy küzdelmekhez, hosszas munkálkodásokhoz, a jövő türelmes és áldozatos felépítéséhez.
Súly alatt a pálma! És utána azonnal a magyar minőség Németh László-i imperatívusza. Az ősi hibák s az új kísértések felismerése, a felettük megvívni szükséges győztes harc magunkkal és persze szervezett és szervezetlen ellenfeleinkkel még előttünk áll.
Minden feladat végrehajtásának fő és együttes céljaként kell lebegnie előttünk a demográfiai veszedelem leküzdésének. A többször emlegetett türelmes áldozatvállalás a jövő generációk biztosítását szolgálja, s ebben természetesen benne van saját egyéni érdekünk is, a gondtalan s elégedetten visszapillantani képes öregség. Trianon egyetlen igazi ellenszere, a legbékésebb és legbiztosabb revízió a magyarság számbeli fogyásának gyökeres megfordítása volna, Kárpát-medencei jelenlétének számbeli fölényt is mutató hangsúlyosítása. Ez ellen senkinek sem lehetne szava, de ezt remélni nagyon nehéz akkor, amikor éppen a globalizáció tesz meg mindent ez ellen, s amikor a tömeg tudatilag oly mélyre süllyedt, a politikai szándék pedig oly sokáig éppen ellenkező irányba hatott, amikor a nemzet érdekeit tagadó erők a humán reprodukcióban ellenérdekelt, annak ösztönét kioltó társadalmat próbáltak reánk erőszakolni.
Igen, ez volt minálunk, de sehol nincs megírva, hogy ennek így is kell maradnia.
Ezért kell most erő, türelmes reménység, küzdőképesség, munkakedv, s a legfelső segítségbe vetett töretlen hit. Mert nekünk is van feladatunk ezen a tájon – magunkért és másokért egyaránt – , és ennek minden tehetségünkkel meg kell felelnünk.
Egyben pedig ezek azok a Trianon legyőzhetetlennek hitt csapdáját felnyitni képes célok és elvárások is, melyek mentén csalhatatlanul fogjuk tudni lemérni választott vezetőink teljesítményét.
De minthogy orvosok vagyunk, nézzünk meg egy másik aspektust is. Erre adott alkalmat számomra egy nemrég kapott felkérés. A szomorú évforduló kapcsán kérdeztek meg először arról, hogy Trianon, túl a szokásos értő és értetlenkedő elemzéseken s főleg a hallgatáson és gyakran ma is észlelhető cenzúrán valamint öncenzúrán, milyen gondolatokat ébreszt, milyen tapasztalatokra emlékeztet, egy negyven év kisebbségi sorost is átélt egykori elmeorvos elméjében.
Választ keresvén legelőször természetesen arra figyelmeztettem, hogy a kérdésnek vannak jeles és avatott ismerői. A téma mélylélektani, Jungi, a kollektív tudatalattit is tanulmányozó hazai kutatója Kosza Ida, a honi lelkiállapotot pedig Kopp Mária és munkatársai ragyogó könyvben ismertették s azóta forog közszájon is az anómia fogalma.
Már itt megjegyzem, hogy ennek a jelenségnek a hátterében feltétlenül ott látom Trianon közvetlenül vagy közvetve felködlő árnyát és ehhez szorosan kapcsolható módon a nemzettudat szisztematikus lerombolásának jóhiszeműen és ép ésszel megmagyarázhatatlan, őrült eredményeit. A Trianon effektus múltja és jövője szorosan összefügg a nemzettudat kérdésével, a nemzet lelki egészségének kérdéskörével.
A feltett kérdés megválaszolásához magam csak kellő szerénységgel és a kisebbségi létet gyakorlatban is megtapasztalt értelmiségi, véletlenül egykori pszichiáter, gondolattöredékeivel próbálok hozzájárulni.
Bár az eltelt évtizedek szívós „központosított” erőfeszítései nyomán szinte általánossá vált Trianon emlegetésének fóbiája, bár divatossá vált az a felületes megállapítás, hogy Trianon emlegetése a sebek nyalogatása, meddő és hiábavaló s főleg a szomszédokat s a világot ingerlő cselekedet, ismét le kell szögeznem azt, hogy aki ezeket a hibákat szeretné elkerülni, annak éppen az ellenkezőjét kellene tennie. Trianont tanulmányozni, elemezni, megismertetni szükséges. Ennek hiányában örökös teher marad. Teher marad annak, aki tud róla valamit s teher annak is, aki semmit vagy szinte semmit nem tud erről, de tudtán kívül olyan környezetben él, mely szintén tudatosan vagy éppen a nélkül szenvedi meg Trianon csapdájának kimondhatatlanul sokrétű következményeit.
Amikor Magyarország elszenvedte ezt a hatalmas sokkhatást, már nem állott a polgárosodás előrehaladtával világszerte kialakult, tehát a népek és nemzetek együttélésének feltételeibe beépült szokványos, akkor már mindenütt jól-rosszul működő nemzeti tudat olyan magaslatán, amely Trianont elviselni s még inkább megelőzni képes lett volna. Hiszen, ha a reformkor egészségesen felvirágzó nemzeti tudata töretlenül fejlődik tovább, talán eljuthattunk volna odáig, hogy annak más nemzeteknél is felbukkanó zsengéit megérthessük, s ezzel elejét vegyük a katasztrófának, illetve mederbe tarthassuk azt.
Trianon azonban bekövetkezett. Maga a kivitelezés megszámlálhatatlan hátsó szándékkal volt telítve és olyan mértékben igazságtalan volt, hogy aki időt szán a szerződés tanulmányozására jól láthatja: itt egy nemzet elpusztítása volt a fő célkitűzés. Gazdasági és lélektani feltételeink ellehetetlenítésével, minden feltételezés szerint várható demográfiai örvénnyel, etnikai tisztogatással. Hogy ez a pusztulás eddig nem következett be, az mégiscsak életképességünket dicséri, hogy ez folyamatosan mégis, ma is, ezzel a veszedelemmel fenyeget, az viszont az ellenkezőjét igazolja s főleg azt, hogy máig élő érdekek taszítanak a számunkra annak idején kijelölt szakadék irányába.
A metódusnak is nevezhető trianoni méregkeverés éppen elképesztő igazságtalansága miatt vezetett olyan kollektív lelki sérülések felé, melyek így vagy úgy minden magyar személyes tudatába és tudatalattijába fellelhetők s így a közös tudatalattiban is. A nagyság tudatának addig megszokott állapotából zuhantunk a semmibe. Nálunk nagyobb nemzetek is megbicsaklottak az aktualitásukat veszett birodalmi tudat következtében. Erről sokat elmélkedhettek az angolok és sokat próbál tenni ellene a mai orosz putyini bel és külpolitika is. Esetünkben a váratlanságot és a méltó felháborodást tetézte az is, hogy mi joggal hittük, miszerint: akik ide taszítottak sokat köszönhetnek nekünk, hogy legyek egészen tárgyilagos, sokat köszönhetnek az együtt megélt történelmünknek, melyben ők is kivették részüket és így nem csak megmaradhattak, de egyesek közülük a szó szoros értelmében létrejöhettek és valamennyien őrizhették fejleszthették identitást hordozó kultúrájukat, önmagukat. És ez nem volt Európában szokványos, ez a szent korona országainak sajátja volt.
Ugyancsak a tárgyilagossághoz tartozik annak megállapítása is, hogy az éppen e történéseket megelőző évtizedekben követtük el történelmünk során először azokat a hibákat, melyeket felnagyítva (!) ellenünk fordíthattak és anakronisztikusan visszavetíthettek évszázadokra, – miközben az akkori magyarság erről vajmi keveset tudott.
Aztán a szintén anakronisztikus módon elítélt revíziós politika, mely Trianon elkerülhetetlen következményeként bekövetkezett, utóbb kiszakíttatott a történelmi láncreakció természetes sorából és más elítélendő történelmi eseményekkel került egy kalap alá, s ezzel újabb lökést adott a kollektív tudat torzulásainak.
Igazságérzetünk sértettségét a második világháború után a „bűnös nemzet” vád máig tartó ránk erőltetése nem véletlenül és „szervesen” tetézte. Ebben is voltak és vannak más példák is. Többek között éppen az oly erősnek ismert németek. Érdekes magyar vonatkozás, hogy egybehangzó vélemények szerint a kollektív bűntudat ellen védekező spontán közöny és nemzeti apátia állapotából, a mindent pusztítani képes bűntudat gödréből éppen az 1954-es labdarugó világbajnokság döntőjében aranycsapatunk ellen elért győzelmük lendítette ki őket. Aztán nemzettudatuk fejlődésének újabb állomásaként is egy ilyen eseményt, az általuk nemrégen rendezett világbajnokságot jelölik meg. Ezekre nagyon érdemes felfigyelni a kiútkeresőknek és azoknak is, akik a trianoni vagy más hasonló nemzeti tragédiák lelki hatásait tanulmányoznák nálunk vagy másoknál.
Ami minket illet kevés felmérés született e téren, de amelyekről tudomásunk van, azok jelentős sérüléseket és hiányosságokat jeleznek az elsorvasztott nemzettudatnak és Trianon feldolgozottságának, egyáltalán ismeretének vonatkozásában. A Trianon szó körül kialakított valóságos félelmek, hamis óvatoskodások, tévhitek és fel-felbukkanó hazugságok vezethettek oda, hogy a nemzet lelki egészségéről Európai Uniós előírásra történt szakmai tárgyalásokon, nyolcvan civil szervezetből csak egy (talán nem dicsekvés, ha megjegyzem, hogy a FAKOOSZ – Alapellátó Orvosok Országos Szövetsége) tett említést a nemzettudat szerepéről.
Máig sokan összekeverik a nemzettudatot és a pejoratív értelmű nacionalizmust. A másoknál oly természetes, egészséges nemzettudat éltető, lelki egészséget jelentő és gazdasági erővé válni képes hatásairól mit sem akarnak tudni. Pedig Trianon elkerülhetetlenül része a mai nemzettudatnak, paradox módon mondhatnám, hogy még a nemlétezőnek is. A nemzettudat pedig az egyedüli fonal lehet a Trianon labirintusában való útkereséshez. Mert mi, az ismert Acél-i helyett másik, három T-t emlegetve: Trianon Traumatizált Társadalom vagyunk.
Trianon traumája különösen nagy terhet helyezett a kisebbségben élőkre, de érdekes módon a nagyobb pusztítást éppen azokban okozta, akik az anyaországban nem élték meg a történtek személyes életükre nap, mint nap reánehezedő, kisebbségi elnyomást jelentő következményeit. A teher és az ebből fakadó védekező mechanizmusok, a kérdés elkerülhetetlen jobb megismerése, az egészséges veszélyérzet kialakulása azt eredményezte, hogy az elszakítottak nemzeti tudata épebb és egészségesebb maradt. Az anyaországbeliek ilyeténképpen hátrányosnak mondható helyzetét természetesen a 40 év kommunizmus és az ezt követő elrontott 20 év csak tetézte. Pedig a nemzettudat, főleg pedig annak egészséges és korszerű formája, a hagyománytisztelettel ötvözve, a leghatalmasabb pillér lehet a nemzet lelki egészségének Trianon miatt is megroggyant épülete számára.
Nem csupán saját lelkivilágunkban van zűrzavar e kérdés körül, nem csak az ismertekből fakadó igazságérzet fájó lázadozása, vagy az ismeretek hiányából fakadó önvád, vagy netán a kérdés iránti belénk nevelt közöny rombolja a modern és e világban nélkülözhetetlen nemzettudat működését, de a politika szennye is belengi ezt a sorskérdést és napi érdekek szerint használja, alkalmazza. Erről beszélt 2004. december 5-e is.
A kettős állampolgárság megszavazásának örömteli napjaiban is számos Trianon szülte kérdés röppen fel. A végre emelt fővel és bátran meghozott lépést megannyi szorongás kíséri. Jelen van ez úgy a politikai élet egyes képviselőinél, mint a társadalomban. Ez a szorongás is a rettentő döntés pszichiátriai dimenziókat öltő következménye. Egész embercsoportok gondolkodását meghatározza. Kísérője és melegágya egyfajta ravaszul belénktáplált bűntudatnak s ez fordítva is érvényes. A beteges érzület túléléséhez természetesen alaposan hozzájárult és hozzájárul az a balliberálisnak nevezett politikai elit, amelyik (szószerint vett) önmagának is ártva elérte, hogy a baloldaliság és a liberalizmus valamint a nemzetietlenség közé egyenlőségjel került. Pedig tudnunk kell, hogy ez nem kötelező. Az igazi baloldalnak ez nem velejárója és a liberalizmus is nemzeti volt valaha, egészséges és hasznos működésének korában.
Mindezekhez társul egy másik bennünk tátongó lelki és szellemi hézag. Évszázadok óta nem vagyunk képesek kellő fontosságot tulajdonítani a velünk élők, illetve most már a szomszédok megismerésének. Pedig a mi tudósaink és jeles nagyjaink voltak azok, akik ezeknek a köröttünk s velünk élő, sőt – mint azt előbb már említettem – a szent korona országának védőernyője alatt formálódó nemzeteknek a legnagyobb segítséget adták önismeretükhöz, saját értékeik feltérképezéséhez. Nem úgy a magyar közember, akit jobban érdekel az óceánon túli világ, mint a vele sorsközösségben élő nemzetek ismerete.
Tudni kell, hogy nyertes szomszédaink sem mentesek a gondoktól. Természetes következmény, hogy a túlnyerésből fakadó neurózis folyamatosan jelen van náluk. Ez az, amit aztán az ő politikusaik aknáznak ki. Hamis történelemmel, ál nemzettudatok felépítésével, mesterséges ellenségképekkel terhelik őket. Ez pedig itt nálunk okoz felháborodást, szakít fel sebeket, ingerel, amott pedig ellehetetleníti az odaszakadtak életét. Mégis a hazai hangadók válasza erre – túl a kötelező bölcsességen – az, hogy erről inkább ne beszéljünk, ne sértsük érzékenységüket. A magunk legindokoltabb érzékenysége azonban fokozatosan bűnnek lett nyilvánítva.
Így alakítja ez a torz – kilencven év előtti – döntés torzzá a tudatunkat is, így szembesülünk aztán vele naponta tudatosan vagy azt észre sem véve és szenvedjük meg következményeit. Az eltorzult tudat pedig hibás válaszokat eredményez kiben-kiben alkata és az őt ért változó külső hatások szerint.
Hibás válaszokkal pedig nem oldható fel a kiváltó ok reánk nehezedő szorítása, ami viszont alapfeltétele lenne a formálódó új világba való beilleszkedésnek, a szomszédokkal közös terhek elleni közös védekezésnek, a még menthető megmentésének: vagyis a megmaradásnak.
Trianon pszichiátriai, tehát elmegyógyászati következményeivel kapcsolatban sokan fogadnának szívesen drámai kóresetekről szóló beszámolókat. Az eltelt 90 év alatt ilyen is volt bőven. De nem ez a legjellemzőbb következmény, hanem sokkal inkább az a valamilyen formában mindenkit, tehát az egészséges többséget is sújtó észrevétlen vagy sokaknál naponta megszenvedett teher, amelyik bár a kívülrekedteknél és az anyaországbélieknél nem egyformán, de befolyásolja mindennapi életünket. A mai elanyagiasodott világban magyarázhatnám úgy vagy hangsúlyozhatnám azt, hogy csökkenti teljesítőképességünket s ezzel egyenként és közösségként is hátrányos helyzetbe taszít.
A fentebb említett riporteri kérdésre tehát nem szenzációs esetek ismertetésével válaszoltam, nem szélsőséges kóresetek látványos leírásával, hanem annak elemzésével, hogy miként hatott ki ez a nemzet egészének lelki egészségére s milyen következmény sorozat volt az amelyik ezt a kóros hatást folyamatosan s mindmáig meghosszabbította és időről időre még fel is erősítette.
A pszichiáter, aki megismerte a kisebbségi és az anyaországi magyar viszonyulását Trianonhoz, újra és újra csak egyet tanácsolhat: Trianont meg kell ismerni, ki kell tárgyalni, helyére kell tenni, tanulságait le kell vonni, a múltat jelen erőfeszítések útján a jövővel össze kell kötni, mert másként nem lesz megállásunk a nekünk éppen Trianon által előkészített lejtőn.
Egy hatalmas történelmi tragédiát, melyben testileg-lelkileg egyedül maradtunk, hiszen valamilyen mértékben a mai napig minden szomszédunk ellenérdekeltnek képzeli magát, csak hatalmas és óriási lélekerőt, bátorságot igénylő cselekedetekkel lehet ellensúlyozni. Európát testében védtük annyi ideig, most próbáljuk meg szelleme védelmének munkáját elindítani. Gondoljunk a nagyot akarni nem átalló Tamási Áronra és Németh Lászlóra. Tamási erdélyi viszonylatban, Németh László összmagyar feladatként gondolkodott így. Utóbbi ezt mondotta: „…A magyarságnak vagy európai problémák megoldását kell magára vennie, vagy a maga problémáiban is alulmarad.”
Hic Rhodus, hic salta!
Leányfalu, 2010. május 6.
Szász István Tas
SÍRÓ KERESZT
Két ország közt állok
útszéli kereszt,
elhullott rólam
bádogeresz,
lecsorog arcomon
esőcsepp könny,
nincsen gyolcslepedő
a köldökömön.
Vackorfák állottak
valaha itt,
vándor térdepelt
ha útja erre vitt,
kalapja levéve
az ócska avitt,
lelkében élő volt
még az a hit,
mely összefogta
a hét határt,
megállított itt
gyalogost, batárt.
Aztán elfogyott
mint kulacsból bor,
már nem állott meg itt
senki kóbor,
s húztak a fák közé
szögesdrót határt,
tilalomfa várt itt
gyalogost s batárt.
Szász István Tas
Abbázia, 2010. április 14.