Péterfy Károly pusztakamarási lelkipásztor fiai Péterfy László lelkipásztor-helytörténész és Péterfy Ferenc lelkipásztor-tanár által hátrahagyott emlékiratai és unokája Péterfy László szobrász és festőművész szóbeli információi alapján.
A Kemények Pusztakamarásra költözése a református egyház életében is fontos pillanat volt. pusztakamarási egyházat ugyanis nem a híveknek kellett eltartani. A kegyúr, az öreg Kemény Gyula báró, ki a református egyháznak családi hagyományuk szerint is támasza volt, nem csak templomot építtetett és papilakot, hanem a lelkipászort és családját is eltartotta. Ennek az eklézsiának ez volt az igazi értéke. S ami még ennél is több, a báró már a teológián kinézte magának a megfelelő tehetségű papot.
1892-ben így került oda Péterfy Károly tiszteletes urunk.
Péterfy Károly jeles erdélyi székely család sarja volt. A Kibédi Péterfyek nemességüket 1419-ben kapták, midőn Péterfi Miklós a harcmezőn: „kardjával levágá a török vezért Ikáchot.” Hosszú generációkon keresztül követhető, amint a család férfitagjai, szinte sorsszerű következetességgel hullajtják vérüket, s adják életüket a haza védelmében. Aztán for-dulnak az idők s a mindennapos élet részévé vált háborúk ritkábbá válnak és a hadviselés jellege is megváltozik. Már nem pixidáriusok és lófők vonulnak hadba, s János Zsigmond után a székelyek önszerveződése is átalakul. Ettől az időtől kezdve a családban egyre gyako-ribbá válik, hogy a fiak református lelkészként szolgálják a közösséget vagy amint azt Péterfy László nemrégen elhunyt nagykendi lelkipásztor írja: a kardot az ige fegyverére cserélik.
Kibéden a család nevét még utcanév is őrizi, van Péterfi szoros, de dűlőnevek is fennmaradtak, mégpedig a Péterfi kert és a Péterfi küs ház. Nemességükkel egyidős nemesi címerük is, a kettős osztású pajzsban egyik oldalon álló, s kezében kardot tartó arany oroszlánnal, túloldalon három csillaggal, és a címer tetejét díszítő koronán behajlított karral, mely felemelt kardot tart. A Péterfyek azonban ettől füg-getlenül, ősi székely jogon is nemesek voltak, amint arról a Székely Oklevéltár is tanús-kodik. Először pixidáriusok, utóbb már primipilusok (lófő székelyek).
Péterfí Miklós és utódai a Jenő nem Szomrú ágához tartoznak, tehát tisztség-viselők. Miklósnak az 1554-ben földbirtokper nyomán oklevélben említett Albert – jól követhetően jegyzett – 6. leszármazottja Elek, történe-tünk hősének nagyapja 1802-ben születik. Enyeden szerez lelkészi diplomát és Viski Júliát veszi nőül. 48 éven át szolgál Vadasdon egy szerény anyagi adottságokkal bíró eklézsiát, de közel van a kibédi birtok, mely kiegészíti jövedelmét. Egyébkén a Péterfyek családi hagyomány-ként őrzik, hogy minden leszármazottjuk igyekezett néhány tíz kilométeres körzetben Kibéd közelében maradni. Péterfy Elek tiszteletes a szegény eklézsia ellenére szép templomot épít a falunak. 1880-ban hal meg és a vadasdi temetőben sírköve az 1960-as évekig marad fenn. Itt kell megjegyeznem, hogy dédunokája, Péterfy László, ki a művészet mellett a néprajzi tudományoknak is jeles ismerője, saját rajzaival adott ki igen érdekes könyvet: Marosszék régi sírkövei címmel. Jókor, mert rá két évtizedre az akkor lerajzolt sírkövek és egyéb síremlékek töredéke maradt csak fenn.
Tehát a XX. század vége felé eltelt két évtized pusztítóbb volt, az előző két évszázadnál.1837. november 15.-én születik meg Vadasdon Péterfy Lajos, történetünk hősének édesapja. 1858-ban jeles eredménnyel érettségizik a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban. Az ugyanitt elvégzett theológiai előkészítő év után Nagyenyeden 1862-ben első osztályú érdemfokozattal bocsáttatik gyülekezeti szolgálatra. Vásárhelyen egy évig köztanítóskodik és dicséretes eredménnyel oktat. Ezután Pergő Márton mezőszácsvai pap 1843-ban született Mária nevű lányát veszi nőül. Négy leánya (Jolán, Róza, Klára és Ilona) és egy fia születik. Az 1868. március 7-én született fiú neve Károly. Az anya gyermekágyi lázban Károly Ilona nevű húgának születése után meghal, s így egyedül marad az öt árva.
Péterfy Károly tiszteletes urunk később erről így vall: „Szomorúan szólnak a harangok a kis falu tornyában. Nagy népcsoport vonul végig az utcán, koporsót kísérnek. A búsan fúvó szél a szerető férj és öt kis árva ajkáról vitte magával a zokszót. Könnytől ázott szemmel lépdel a gyászoló férj, zokogva követték az anyátlanok, kiket ama koporsó árvákká tett. A síró árva gyermekek mi voltunk, a koporsó édesanyánk koporsója.” Pétertfy Lajos nem nősült újra. Nem akart mostohát a gyermekeknek. Az árvákat a rokonság nevelte fel.
Közülük Ilonát a Pergő nagyszülők vették magukhoz s korán (1891) férjhez is adták. Ő került elsőként kapcsolatba Pusztakamarással. Sajnos nem boldog kapcsolatba. Férje – Máté János pusztakamarási tanító – könnyelmű és italozó életmódot folytatott. Emiatt el is váltak. A Pusztakamarásról Torboszlóra hazatérő Ilona nénire, ki szemefényét, egyetlen fiát az első világháborúban veszté el, a családtörténetben szeretettel emlékeznek.
A legnagyobb leányt Jolánt és Károlykát apjuk gyermektelen leánytestvére Péterfy Júlia, Csíszér Zsigmond jómódú parajdi lelkipásztor felesége veszi magához. Később a kibédi papné – Viski Rozália – által nevelt Róza is ide kerül, nevelőanyja halála miatt. A Csizér házaspár a kor szellemében a lányokat a háztartási munkára neveli, Károlykát viszont fiúként, ahogy a történetet leíró Péterfy Ferenc mondja: „maguknak” nevelték. Mindent megkap és mindent elérhet, s testi, szellemi téren egyaránt rendkívüli adottságai így és ennek szellemében teljesedhetnek ki. Tanulmányait kiváló eredményekkel és erős ambíciókat dédelgetve végzi. Megszokja, hogy mindenütt és mindenben ő legyen a legkivá-lóbb.
Ez a gyarapodó értékek mellett, mint az a szürke tömegből kiválni képesek esetében oly gyakori, azzal a hátránnyal jár, hogy túlzottan erőteljes és alkalmazkodni nehezen képes személyiséggé, öntörvényűvé válik. Akaratát mindenkivel szemben keresztülviszi, de magányos. Az udvarhelyi gimnáziumban eltelt nyolc év után nem kétséges, hogy mint megannyi őse és nevelőapja, ő is a papi pályát választja. (Egyébként a nagy Péterfy család 33 papot adott a magyarságnak, kiknek jelentős része tanár is volt.) Így aztán a nagyenyedi teológiai főiskolán tanul újabb négy éven át. Kitűnő diplomával végez. Mindenki véleménye szerint nagyívű pálya áll előtte. Azonban mint azt az életéről író fia – Ferenc – elmondja, az eddigi események melegágyai lehettek a Péterfyekre amúgy is jellemző kurucos szellem kibontakozásának. Mind a nevelő szülők, mind az élet elhalmozta minden jóval és nem ismerte meg az önuralom korlátait. Ez meg is határozta későbbi sorsát.
Átmeneti kolozsvári tevékenykedés után a véle nagy terveket szövő Erdélyi Egyházkerület is ajánlja a Kemény bárók kegyúri papjának Pusztakamarásra. A bárói család ekkor már több mint negyedszázada itt él, miután tiszttartójuk Szász Ferenc felvirágoztatja ezt a birtokukat és felépítteti a kastélyt. Ismét a családtörténet író fiút idézem: „Apámat nem a pusztakamarási nép választotta papjává, kegyúri eklézsia volt, a Kemény bárók birodalma. Ők építtették a gyönyörű, művészi faragásokkal díszített templomot, amelyben ott pompáznak a magyar arisztokrácia címerei, az ő adományukként állt a falu közepén a kényelmes papi lakás, hatalmas belsőségekkel, kerttel, és ami a legfontosabb: ők fizették a lelkészt, gondoskodtak annak családjáról. Ebben volt a kamarási lelkészi állás igazi értéke.”
1892-t írunk. Magyarország a boldog békeidőket éli. Az arisztokrácia ragaszkodik feudális csipkerózsika-álmához. Az egyház is ennek szolgálatában áll. Nem véletlen, hogy legtehetségesebb papját a református egyház is erre az állásra ajánlja. Egyházpolitikai céljaik vannak vele.
Az első évek kényelmesen telnek. Magától értetődő számára, hogy reggel felsétál a kastélyba, ahol a bárói család társaságában inasok szolgálják fel a reggelit. Ezután a kastélyban, vagy annak kertjében olvasgatva képezi magát, vagy készül a szolgálatra. Így várja az ebédre szóló kisharangot. Péterfy László szobrászművész, Péterfy Károly tiszteletes urunk unokája még emlékszik a park fájára, mely alatt nagyapja egykor üldögélt, s ottjártakor még a pad is megvolt. Hogy ma ott mi látható, arról nem itt kell beszélnünk.
Közben azonban a mezőség egy innen nem olyan távoli szegletében is halad a történelem. A cintosi Kemény bírtokot már nem Lécfalvi Gyárfás István vezeti, ő rég kiköltözött a temetőbe. Utóda Luczay Albert, kinek Hegedüs Ágnessel kötött házasságából születik meg Gizella nevű leánya. Gizella 1894 tavaszán éppen befejezi kolozsvári tanulmányait, és felvé-telét várja a képző-művészeti iskolába, ami-kor imádott édesapja megjelenik nála egy igen csinos és művelt fiatalemberrel, Péterfy Károly pusztakamarási lelkipásztorral.
A fiatalok élete ettől a perctől kezdve egyirányba fordul.
Hamar peregnek az események és 1894 július elsején már esküvőt tartanak. Az öreg Kemény Gyula báró rendkívül elégedett papja választásával.
Péterfy Ferenc a kitűnő tollú emlékíró utód így szól erről: „Az esküvő szép volt. Mintha a Mezőség megfeledkezett volna szürke egyhangúságáról, e napon minden pom-pázott. Zsúfolásig telt a kis templom, ahol rokonok, ismerősök, bá-mészkodók szorongtak. Minden tekintet az úrasztala előtt álló párra szegeződött. Volt min csodálkozzanak! Nádszál egyenesen, törékenyen állt a gyermeklány meghökkentő szépségével. Fekete, vastag szálú haja ívelte körül arcát, amelyen nagy elmélázó, sötéten fekete komoly szemei voltak leglenyűgözőbbek. A fehér koszorú és a menyasszonyi ruha kiemelték e határozott, öntudatos arcot, amelynek tekintete az édesapjáéval ölelkezett. Kirívó ellentéte volt a mellette álló férfi, tömör zömökségével, szőke hajával, feltűnően fehér arcszínével, világoskék, titkokat rejtő szemeivel, fekete öltönyével, amiből csak inge gallérja és mandzsettái világítottak ki. Tökéletes emberpár. Komoly tekintetükben megelégedés, elszántság. Lélekben mindketten felkészültek a közös életre…stb.”A fiatalasszony hamarosan a bárói család kedvence lesz. Finomsága, rendkívüli műveltsége magával ragadja környezetét.
Péterfy tiszteletes úr, ki ehhez apósától minden segítséget megkap, gazdálkodni is akar. Ezen a téren is meg akarja mutatni mire képes. Már az első gyermek jelei is mutatkoznak. Közben Budapestet is megjárják.
Az 1895-ben megszülető gyermek is a Károly nevet kapja. Sajnos azonban a diftéria 16 hónaposan elviszi. Aztán sorra jönnek a gyermekek 1896-ban Gizella, 1898-ban Zsigmond, ki még ebben az évben meghal, aztán 1899-ben Béla. Ő egyéves korában hal meg. 1901-ben jön Aranka, 1903-ban Julianna (Lili) és 1905-ben Lajos, tehát 10 év alatt hét gyermek, s az első három fiú meghal.
A gazdálkodás iránti lelkesedés is kihuny. Alkata erre nem alkalmas. Túlzottan jóhiszemű és nincs üzleti érzéke, írja róla fia. Eleinte ennek ellenére idillinek tűnik a kép. A gyermekek elhalálozását a család Istenben megnyugodva fogadja el. Ők mindnyájan pusztakamarási temető lakói. Az élő gyermekek sok örömet szereznek. A kastélyban együtt játszadozhatnak a bárói csemetékkel. De mindennek ellenére a felhőtlennek induló Puszta-kamarási évek valójában mégis igen keménynek bizonyultak. A 12 év alatt kiépített egzisz-tenciának hirtelen szakadt vége. Az öreg báró meghalt, s örökébe lépett az energikus fiatal örökös. Elkezdte az uradalom átszervezését. Elke-rülhetetlenné vált az ütközés a hajlíthatatlan lelkipásztorral. Feltehetően nagy jelenet zajlott le a rangot, címet nem ismerő pap és az ifjú kegyúr között. A családnak azonnal el kellett hagynia Pusztakamarást. Ekkor már 1906-ban jártunk. A keménytermészetű pap, hattagú családjával a bizonytalant választotta és kiadta a parancsot: „Pakoljatok mindent a szekérre, indulunk a testvéreimhez!”
Ezt követően két év igen nehéz körülmények közt eltöltött székelyabodi lelkészkedés következett, s ezután hívta meg lelkipásztorának Nyárádselye, a Marosvásárhelytől 30 kilométerre levő hegyi falu. Péterfy Károly itt szolgált 25 éven át, nyugdíjazásáig. Életét itt is a magányosság jellemezte. Közben még hét gyermekük született, közöttük a jelen emlékezés anyagát szolgáltató két lelkipásztor fiú, a lelkész-helytörténész László, ki utóbb egy életen át volt Nagykend lelkipásztora és a legfiatalabb Ferenc, a tanár-lelkipásztor, a jótollú emlékíró. A nyugállományba vonulást követően Péterfy Károly visszatért a torboszlói családi házba s ott élte le élete utolsó hét esztendejét. A család feljegyzései szerint ekkorra már alábbhagyott kurucos természete és inkább virágait ápolgatta. Nagy öröme volt az 1940-es esztendő és szerencséje, hogy nem érte meg a folytatást.
Családi történet szerint halálos ágyán így szólt feleséghez: „Giza! tíz évet adok neked, annyit élhetsz még, várlak.”
S ha már itt tartunk és Pusztakamarás egykor volt magyarjait leltározzuk, akkor Luczay Gizella is megérdemel még néhány sort. A kornak szelleme, a mezőségi kemény magyar sorsban nevelkedés hatása vagy mi tehette, hogy az álmodozó és művészi ambíciókat dédelgető gyermeklány zokszó nélkül válik 14 gyermekes családanyává egy keményfejű, konok lelkipásztor mellett, kíséri ki a pusztakamarási temetőbe négy gyermekét s szolgálja végig 43 éves házasságát, majd azt is, ami utána következett, és viseli a zord történelem csapásait. Közben a gyülekezetek szeretetét élvezi. Szervezi őket, vigasztal, kultúrát terjeszt, színdarabot, verset ír.
Az emlékiratokat végiglengi a Nyárád-menti és belsőmezőségi családok összetartásának szelleme és a szeretet meg az egymásért érzett felelősség megannyi megnyilvánulása. Ugyanakkor a kemény sorscsapások és a mostoha életkörülményekhez való alkalmazkodás már-már hihetetlen képessége.
S mivel múltunkba tett kirándulásunkon most is Pusztakamaráson járunk, említsem meg a szövérdi Szászok, a Luczayak és a kibédi Péterfyek kapcsolatának egy ide vonatkozó kis történetét is, melyet örömmel fedeztem fel az átolvasott iratokban.
Luczay Gizella leánytestvérét, Luczay Ilonát a Kemények tiszttartójának, Szövérdi Szász Ferencnek második fia, József vette nőül. Amikor a családnak a románok elől kellett menekülnie, Bükkösön ők fogadják be mindnyájukat. Később is mikor hiányt szenvedtek, Bükkörsről – az ügyes és sikeres – Szász Józseféktől jött a segítség. Ők ekkor már 1500 hold saját és 1500 hold bérelt birtokon gazdálkodtak, és a román földreform után is megmaradtak egy viszonylagos jómódban. Az emlékirat hangsúlyozza, hogy a pusztakamarási születésű Szövérdi Szász József mindenben egyetértett nejével Luczay Ilonával, mikor az testvérét Gizellát és családját támogatta.
E kiegészítés után térjünk vissza főhősünk történetének végéhez.
A végtisztességről fia Ferenc így ír:
„1941. november 7-én délután hosszú fekete sor kígyózott a Torboszlóból kivezető, meredek, esőmosta úton. A sötét mocskos fellegekből szüntelenül permetező eső növesztette az amúgy is latyakos út sarát. A menet a dombtetőn fekvő temető felé vonszolta magát. Az élen, mint két fekete holló, a palástját magához szorító pap és a kántor haladtak. Közvetlenül utánuk négyes sorokban komor férfiak és nők sokasága dagasztotta a sarat. A kántor visszafordulva hangosan bemondta a temetési ének egy-egy sorát: „Megyek síromba nyugodalomba”, majd rákezdett a dallamra, amit a sötét sokaság vele együtt kesergett. Két ölesszarvú ökör közönyösen húzta a szekeret, ami egy hatalmas fekete koporsó alatt nyikorgott. Közvetlenül a szekér után anyámat két fia támogatta, ott lépkedett a halott tíz gyermeke, vejei. Menyei, unokái.
Kiérkezve a domb tetejére nyolc markos székely lehúzta a szekérről a koporsót, két fekete rudat dugott alája, és lassan, nehézkesen a nem messze lévő kiásott sír tátott szája felé helyezték. Közben a tömeg körülgyűrűzte a nyelésre kész sírgödröt. A családtagokon, rokonokon kívül voltak ott selyeiek, torboszlóiak, magyarósiak, abodiak. Hiába próbálta megakadályozni az őszi eső szemetelésével, nyúlós sarával, ami jár az jár, meg kell adni a végtisztességet Bekecsalja legidősebb papjának…
Amikor a mélybe leengedték a súlyos koporsót, mindnyájunk szeméből őszinte gyermeki könny hullt ki. Ami jött elsősorban Apámért, akit ezután tiszta lélekkel, félelem nélkül szerethettünk, de hullt azért is, mert ez a föld nemcsak apánkat nyelte el, hanem családunk életének egy olyan korszakát is betemette, ami minden nehézsége ellenére is szép volt, felejthetetlen lesz és marad örökre.”
A fenti anyag elkészülte után találta meg a családi iratok között Péterfy László – immár Magyarországon élő – szobrászművész, Péterfy Károly tiszteletes urunk unokája, azt a gyászbeszédet, melyet nagyatyja az idős Kemény Gyula báró koporsójánál a pusztakamarási temetésen mondott el. A szöveget a kéziratnak tökéletesen megfelelő formában vittem számítógépre.
GYÁSZBESZÉD
Parajd 1905. január
Báró Kemény Gyula ő méltósága temetésére
Szomoru halotti gyülekezet! Halott van, nagy halott ki mindenikünk halottja. Ki által vesztes leve nemcsak a család, nemcsak a rokonság, hanem mi mindnyájan nagyok és kicsinek, gazdagok és szegények. Az a rettenetes gyászhír verte fel a közelnapok óráiban e kicsiny falu ki az egész mezőség szokott nyugalmát: hogy Kemény Gyula báró ő méltósága a „mi bárónk”, ki néhány hóval ezelőtt mondhatni egészségben távozott el körünkből hogy a tél napjaiban megtalálja a pihenést az édes rokoni körben, megpihent az Úrban. És ime itt van, megjött! De nem a virágfakasztó Májussal, hanem a dermesztő hidegben a gyász koporsóban.. Itt van, de nem nyílnak meg ajkai az üdvözletre oh mert örökre bezárta azt a halál néma kezével. Itt van, az ő nemes szíve által emelt istennek házában, de nem az úr ígéjét hallgatandó, hanem hogy alkalmunk legyen tőle a koporsójától végső bucsut venni. Itt van, oh, de csak a koporsóban, csak erre borulhatunk emésztő fájdalmunkban. Itt van, oh de csak azért, hogy jó szívvel kiálthassunk fel Jeremiás prófétával: „elesett a mi fejünknek koronája”!
Szívemben hallgató bánattal, keblemben sötét gyásszal állok itt e szent helyen. Szívem lelkem, egész valóm, mélyen és igazán érzi hogy sokkal jobb volna sírni, mint beszélni oh mert a könnyeknek nagyobb hatása van, mint a beszédnek. A beszédet elfujja a szél, a könnyek bevésődnek az élő szívekbe sőt még az élettelen kövekbe is. Sírni szeretnék, hiszen ezt teszitek ti is afiai (atyámfiai), e bánatot hirdetik még a néma kövek.
Hirdetik, beszélnek e szent ház kövei is, hisz Isten után ő alkotta azokat e szenthelyé. S ama zúgás, melyet lelkekben hallotok, nem a harangok zugása; ama lebbenés, mely a levegőt megingatja, nem a szellő lebbenése, ama szomorú hangulat, mely betölti mindannyiunk szívét, nem a földé, hisz a menyországé; az a ravatal, mely itt áll szemetek előtt nem csak a vesztés nagyságáról győz meg, hanem felmutatja előttünk az örökkévalót. S szívünk, lelkünk, az érző kebel és a porladó kövek, mind mind fennszóval hirdetik hogy a „mi bárónk” Kemény Gyula ő méltósága, nemcsak a néma pórsátorban jött meg, de nem is ment el., itt maradott, itt van lélekben mi közöttünk, itt van szívünkben, itt e felszentelt falak között, itt van, itt fog élni, maradandó emlékeiben.
A boldogító hitben, ez édes reménységben midőn a gyász koporsó mellett állunk, jertek atyámfiai tekintsünk vissza a multban, midőn köztünk járt az, akinek koporsójához könnyező szemekkel sereglettünk egybe s nézzük meg, mi tette őt naggyá mindenki által szeretetté, áldozatkésszé, igazi példányképpé. Jertek elevenítsük meg a koporsóban nyugvót, s világosítsuk meg a vonásokat, melyek a nagy embert alkoták, amelyek lelkét azzá tették a mi volt.
Emberi nagyságról jellem nélkül szó sem lehet, mert az ami a kebelben rejlő ritka szent erő, mely mint a láthatatlan gyökér a terebélyes fát, fenntartja teljes díszében az embert. Némelyik – mint a hamis kő a foglalványból – csak a kedvező sorsból nyer ideig óráig értéket, más mint a karczolhatatlan gyémánt , sötétben ép ugy mint világosságban megtartja igaz becsét; ez a jellem! Mely mindenkor hű marad magához, hű elveihez önmeghazudtolásban, megalázásban nem esik, a kisértetek csak igaz becsét emelik; mert gyakran felvitetik az ember, a kimagasló kétszerte inkább a megpróbáltatás templomára, fel a csábítás magas, szédítő bérczére, hol megmutatván a kísértő a földnek birodalmait, azt mondja: mindezeket neked adom, ha engem imádsz; de az igaz jellem kész a felelettel: távozz tőlem sátán! és sem fényes diadalkapuk, sem a szomorú Golgota; sem hozsanna, sem (?)………meg el nem térítik, meg nem rettentik. A jellem biztosíték az emberben, hogy a hideg számítás el nem nyomja a gyöngébb emberi indulatokat; a gondolkodó ember az érző embert; láthatatlan ellenőr az, mely a hatalmat tévútra menni, erejével visszaélni nem engedi, inkább tűr, mint megtorol, inkább felemel, mint eltipor. Tisztelet a jellemnek, ha a kunyhóban nyilvánul is;mikor pedig valamely népnek nagy fiai vannak, kik annak életében ha elvonultan is szerepelnek, fejlődését irányítják, sorsát akár közvetve is intézik, azokra méltó, dicsekvéssel tekinthet: ezeknek jelleméből öröklünk mi is mindnyájan, hasonlók lenni hozzájuk, méltók lenni az emlékhez, melyet szívünkben hordunk.
De lehet-e, afiai (atyámfiai) jellemnek képzelni ott, a hol a szívben az erkölcsiség és vallásosság nem ver gyökeret? Hisz ez a nagy ember legméltóbb ékessége, legdrágább kincse. Isten félelme a bölcsesség kezdetés. Minden földi nagyság hiányos vallásosság nélkül. Ha Memnon szobor épül is érdemeinkből, csak a tiszta erkölcs , a vallásosság meleg sugaraiban szólal meg s lészen fénylővé. A legtökéletesebb kép is hiányos e két alapvonás nélkül: Szeretet, jótékonyság. A vallásosság az a mi megőrzi hitünket az emberiségben és annak jövőjében. Az élet fájó oldalainak megismerése a szenvedőkkeli társalgás, a felebaráti szeretet s jótékonyság gyakorlása nélkül senki sem lehet ember, nagy ember legkevésbé. Erőt, kitartást, a nagynak a vallásosság ad, ez teszi könnyűvé a terhet, gyönyörűségessé az igát, ebben nyilvánul az isteni erő, kitöltvén az ő szent lelkét, mint hajdan az apostolokra. Az élet megpróbáltatásai között mint édes anya keblére ölel, vigasztal, felemel, enyhít, megnyugtat, kiszedi szenvedéseink fullánkját s egy jobb élet reményével fogja bé szemünket ha megharsan a hívó szózat. Fénylik előttünk a példa a koporsóban nyugvó által, megmutatta az útat, a melyen haladva isten és ember szeretetére tesszük méltóvá magunkat.
Természetes folyománya a vallásosságnak a szeretet, mint a virágnak az illat s a napnak a fény. A vallásosság a mely önmagába vonul, tépelődik, keresi az istent s szívében nem találja meg, mely nem látja meg a nyomort, a hulló könnyeket, csak névben vallásos. Szeretet nélkül semmik vagyunk, úgy önmagunknak mint embertársainknak. A szeretet az, ami megszenteli a földi életet s a mi élő emléket állít embertársaink szívében. A munkás szeretet, mely az elesettet felemeli, a bánkódót megvigasztalja, az éhezőt kielégíti, a hulló könnyet letörli; mely meghallgatja a kiáltó szót s annak eleget tesz. A munkás szeretet, mely romokból életet varázsol elő, teremt a semmiből. Istenért és emberekért. Tesz, munkál, segít, támogat mert vallásossága jó szíve ösztönzi. Látja a kiáltó szükséget, az egyházi élet elsatnyulását, s teremtő erővel s isten segedelmével, életet lehel a kihalt tagokba, építi külsőleg és lélekben az isten országát.
Halálban van az élet befejezve, az által lesz bevégzett egész. A koporsó lezáratik, az élet nyitva marad; a napok elmentek s jön az ítélet. A nagyok, nemesek, bevégzett életében: a halálban nyilatkozik a halhatatlanság. Életök a mi életünkre, erényök példányképünkké, történetök a nemzet történetévé válik. A milliók élete és halála nem hagy nyomot, mint az elpattanó szappanbuborék, a nagy szellemek azok, kik pontokat jelölnek meg a puszta időben, kik új lüktetést adnak az emberiség életerének, és ezáltal előpéldányaivá lesznek másoknak, halálok után is irányítván az emberiséget nemes feladata teljesítésére. Bizonyára elejitől fogva nehány kiválasztott vezette, irányította a világot;a fonalszál melyet az egyik jeles a másiknak ad, képezi minden nemzet történelmét, az önmagát sem ismerő ember úgy jelenik meg mint tenger és hullám, melyen a választott nagy szellemek hajója révpart felé evez. Haláluk által újra teremtik ön magukat.
S mondjátok meg szomorú híveim, kinek ravatalára hullhatnának méltóbb könnyek, mint a megboldogult nagy halottunkéra? Kire lehetne büszkébb családja s nemzete, melyre bár elvonultan oly nagy kincseket hagyott örökül? S midőn kidöltét azon szomorú tapasztalattal szemléljük, hogy a hozzá hasonló nagy szellemek egyre fogynak, mint a Libanon czédrusfái s bennök nemcsak a család, de az emberiség fejének koronája hullt el: szent óhajtásunk, hogy a gondviselés bár halvány vonásokban hagyja örökölni őt.
A meddig ellátunk az ég üregében mindenütt fénylő csillagot szemlélünk s a meddig fellátunk a Báró Kemények történetében, minden egyes alak fény és nagyságban tűnik fel. De tinéktek mélyen sulytott méltóságos család kiknek körében nyilvánult meg szeretete, jósága, egész fenséges valója: az egyetlen, a legnagyobb volt. De minekünk kedves afiai (atyámfiai), kik ama boldogságban részesülhettünk, hogy élő tanui lehettünk az itt nyugvó nemes munkálkodásának, mindenkór tettre kész vallásosságának, akaratkészségének, mely a szent hajlékot, papi és tanitói lakot varázsolta elé a semmiből, a mely önzetlen szeretete által elindította az egyházat az élet útján: egyetlen volt, a legfőbb volt. S ti néktek e község e vidék mindenrendü és nemü lakóssainak, kiket szóval, tettel, utasítással, jótéteménnyel, barátsággal, szeretettel támogatott, nyujthat-e kárpótlást a múlt bárminő fénye, midőn benne az ő egyéni fénye sötétült el, midőn benne és általa mindnyájan vesztesek vagyunk. S ti szükölködők, sorsüldözöttek, éhezők, nyomorgók, kik mindenkor megtaláltátok nagy halottunkban az atyát, a gyámolt a nemes szívű áldozatkész embert, nem a legnagyobbat, nem az egyetlent vesztettétek-e el báró Kemény Gyula őméltóságában?!
De minden fájdalom szón túlhangzik a tiétek méltóságos báróné s egyetlen leánya Anna báróné! A ti kebletek fénye, lelketek ékessége, szeretetetek központja vala, s ő nincs többé. Ő egy tiszta folyam volt nektek, melyben minden percben megláthattátok boldogságotok, nyugodalmatok arczképét, barátotok, tanácsadótok, támogatótok, maga a szeretet volt mely fölemelt erősített, vezetett és megszentelt s ő nincs többé. Arról a szeplőtelenül tiszta családi égről, melynek körében csak egyetlen törvény vala, a szeretet, a gyöngédség, a jóság; leáldozott a fénylő nap. Összetört a gyűjtő lencse, mely csak azért egyesíté önmagában lelketek fényét, szeretetét, hogy annál nagyobb mértékben sugározza vissza. Az a hit, mely oly erős mértékben vert gyökeret szívetekben, mely annyiszor fenntartott a megpróbáltatások között, mely mindent, jót és rosszat, örömet és fájdalmat a jó atyától származtatott le, az a hit emeljen most is a bánat tengeréből, a vigasztalás egyetlen kútforrásához. Hisz megáldotta őt a jóságos Isten minden áldásaival, a léleknek minden drága kincsével, s e nemes kincsek fényét ti érzétek először, legközvetlenebbül, megengedte, hogy hosszas éveken örvendezzetek ő nékie, s ha meg is látogata csapásaival, ha próbára is tevé hiteteket: mindenkor felemelt. Az emberi élet végén, s ha emberileg szerettük volna végnélkül is nyújtani életfonalát, az örök isteni törvényt meg nem változtathatjuk, mert mindegyikünk felett elhangzik amaz ítélet: pór vagy, porrá kell lenned. Óh de csak a pór lett pórrá, mert halála, a léleknek lett örökélete. S ha a szíves részvét enyhítheti mély fájdalmatokat, tekintsetek szét s nem fogtok egyetlen embert találni, ki részt ne kívánna a fájdalomból, hisz mindannyian vesztesek vagyunk, ti méltóságos rokonok, barátok, kik az igaz rokont, a szerető barátot veszítettétek el, ime a lezajlott élet megszakítá a szeretet össze kötő kapcsát. E néma koporsó elnyelé azt, ki méltó dicsekvésetek vala, ki kimagasló jelleme, szeretetteljes jósága által mindannyitok központja vala itt hagyott bennetek a túlvilági viszontlátásra. Nem mondom őrizzétek meg emlékét, hisz be van az eltörölhetetlenül írva szívetekbe, hiába borítja arra az idő feledés fátyolát meg nem semmisítheti azt semmi. Legyetek áldva az ő nagy lelke által s tegyetek mindenkor tanubizonyságot rolla, hogy ő nem halt csak teste van a pórsátorban, lelke nemes példája él saját szívetekben.
És itt áll a puszta kamarási ev. Ref. egyház itt áll annak a koporsójánál, kinek egyedül köszönheti lételét. Ki feltámasztotta halottaiból s virulásra kényszerítette a már oszlásnak indult tagokat. Itt áll megdöbbent szívvel s ama keserves felsóhajtásának ad kifejezést, elesett, igazán elesett a mi fejünknek koronája. Hisz az egyház múltja és jelene oly szoros összekötődésben vala őméltóságával, hogy nem volt az egyházi életnek egyetlen mozzanata, a melynek fundamentumát ne ő méltósága vetette volna meg. De mit beszélek, nézzetek csak szét s a felszentelt falak, az egyház minden épületei, minden szónál hangosabban dicsőitik azt ki már nincs többé. Mi voltunk a szám ő volt a minden, a vallásosság felserkentője a meggyőző és cselekvő erő, a magyarság összegyűjtője, az egyház igazi atyja, ki soha sem várta még meg a kiáltó szót, csak nemes szívére hallgatva teljesíté csendben áldozatkész vallásos lelkének felszólítását. És tett, únszolt, dorgált, nem kímélt fáradtságot, nem költséget míg végre a tetszhalottat felébreszté. S midőn már útjára inditá a csolnakot, itt hagya a hajón, s mi bánatos szívvel nézünk a titokzatos jövő elé amaz aggódó kérdéssel, ki fogja e gyenge csolnakát az egyháznak révpartra vezetni. És megcsendül szellem ajkairól most is a vigasztalás: az Isten, a jó atya.
S mi atyámfiai a kis község mindenrendű és nemü lakói, azok kik tanácsát, útmutatását, segedelmét, támogatását, szeretetteljes intését, annyiszor vevők igénybe, ki mindenkór együtt örült az örülőkkel, együtt szomorkodott a szomorkodókkal, kihez sohse jöhettünk úgy bárminő bánatunkban, hogy megvigasztalódva ne távozhattunk volna el, jertek álljátok körül még egyszer e koporsót, amely nem hallgat többé, de az abban nyugvó oly sokszor hallgatott esdekléseinkre,- jertek álljátok körül még egyszer e koporsót, s ha egyebet nem tehettek, hullassátok legalább arra a tisztelet, hála meleg könnyeit, sóhajtsatok áldást a boldogult poraira, s míglen éltek áldjátok nevének emlékezetét.
(A számítógépre írott szöveg mindenben hűen követi a kéziratot, kivéve a beszéd írója által kihúzott részleteket)