Ha végre valóban magától értetődőnek tartjuk a kárpát-medencei magyarság egységét, melynek értelmében a magyar irodalom és egyáltalán a magyar szellemi élet is egységes, elcsodálkozhatunk azon, hogy a gazdag magyar folyóirattermés „fő sodrának”megannyi oldalán – legalábbis tudtommal – nem találkozhattunk erről a nem elhanyagolható (Freudi elszólással: „álhanyagolhatót” ütöttem be először) tanulságokkal járó eseményről szóló, illő megemlékezéssel. Örömömre szolgálna, ha tévedtem volna. De akár okkal, akár alulinformáltságom mián, ismét az irodalomtörténészek szent kasztját kerülgetve próbálom – még ennek az évnek a vége előtt – pótolni az elmaradottat.
Mindenekelőtt a fenti elírás igazságát bocsájtanám előre, ezzel is aláhúzva egy tisztázó beszélgetés szükségességét. A Vásárhelyi Találkozó (a továbbiakban V.T.) ugyanis elő és utóéletével együtt a szocialista építés éveinek politikai áldozata lett. Éppen úgy, mint az előkészítésében, lebonyolításában és utólagos közlésében oroszlánrészt vállaló kolozsvári Hitel folyóirat. Csak más-más előjellel. S ez az előjel különbség egymást logikusan támasztja alá. Ugyanis míg a V.T. utólagosan, a háború előtti baloldali értelmiség, mi több a Román Kommunista Párt (RKP) egyik jelentős sikereként – ennek következtében fontosságát túl is értékelve – került be az akkori irodalomtörténetbe, – sőt történetírásba, addig az érdemek legfőbb birtokosa, a Hitel folyóirat és köre – szintén következményszerűen – a feledés homályába taszíttatott. Nem csupán ezért, de nem kis részben ennek következtében is. Innen az „álhanyagolható” elütés igazsága.
Jeles irodalom és sajtótörténészek, emlékírók és történészek vélekednek ma is úgy, hogy a V.T. „a kommunisták műve volt”. Sokszor így, ennyire leegyszerűsítve. Ezzel a negyven év alatt velünk elhitetett hazugság végleges polgárjogot nyer. Hiszen ez olvasható az akkor irányt adó Csatári Dániel, majd Turzai Mária könyveiben s a párttörténet ezernyi feldolgozásának oldalain. Ezzel aztán a jeles esemény sorsára rá is kerül a mindent eldöntő pecsét és a megfelelő skatulya mélyére süllyed.
Ha a 2000-ben kiadott Új magyar irodalmi lexikon rövid szócikkét nézzük, arra következtethetünk, hogy a szakmai tudatban ez az esemény nem szerepel túl nagy súllyal. Ráadásul ebben a szócikkben is hiába keresnénk a Hitel munkájának méltatását, bár Tamási Áron szerepe már a valóságnak megfelelően jelenik meg. Szabad a vásár annak a talán feleslegesnek tűnő, de a kor (és utókor) történetének és szellemének jobb megismerését szolgáló kérdésnek a tisztázásáról szóló vitában, hogy ki is volt az ötletgazda. A lexikon az Erdélybe érkező Balogh Edgár 1935-ös körlevelét említi első ötletnek.1 Ő ugyanis – még a Sarlós mozgalom idejéből – fegyvertárában magával hozott egy ilyen tervet s ezért javasolta már 1935-ben azt, hogy „szervezzenek ankétot a nemzeti és társadalmi szabadság biztosítását célzó közös platform kidolgozása érdekében”2. Az Új magyar irodalomtörténeti lexikon rövid szócikke nem foglalkozik azzal, hogy valójában Tamási elhatározását ez mennyire befolyásolta. Kevés a remény ennek tisztázására s nem is lenne fontos, ha mögötte, illetve ezzel a kiinduló ponttal nem épült volna fel egy egész baloldali mítosz a kérdés körül. Ennek áldozata lett a 220 tagú Hitel csoportnak és jelentős szellemi „termékének” a Hitel című folyóiratnak az emléke is. A feledés fátylának rájuk terítése egy baloldali mítosz kialakításához elengedhetetlenül szükséges volt. Így uralkodott el felettük egy iránymutató írásokkal folyamatosan szervezett, de az öncenzúrával is a hallgatásba burkolózást szuggeráló irodalomtörténészi hozzáállás, mely sokfelé máig hatóan szervült a szakma berkeiben s melynek lebontása most történik.
A Vásárhelyi Találkozó jelentősége a közvetlenül utána bekövetkező történelmi kataklizma miatt is elhomályosult, de Illyés Elemér hívja fel a figyelmet arra, hogy a romániai királyi diktatúra bevezetése után (a Magyar Párt betiltását követően) alakult Magyar Népközösség a V.T. résztvevőiből alakult, Bánffy Miklós és Szász Pál vezetése alatt.3
I. Történeti háttér
1936-ban a fokozatosan fasizálódó Románia – addig sem kesztyűs kezű –kisebbségpolitikája, már az elviselhetőség határait feszegeti. Más kérdés, hogy 75 év távlatából tudhatjuk, miszerint később – az állítólag megvalósult szocializmus éveiben – ezt is sikerült messze felülmúlni, amiképpen azt is, hogy a lazatekintetű Európa öncélú közönyét felhasználva a tendencia modern módszerekkel ma is folyó és élő valóság. Összefoglaló nevén: homogenizációnak nevezik. A magyar szellemi életre nehezedő akkori terhek egyik fő ideológusa: Onisifor Ghibu, de még az egykor volt Ady barát (?) Octavian Goga is részt vállal belőle. Hitler hatalomra jut s ennek hatásai Romániában is észlelhetők. Tatarescu kormánya, II. Károly ellenzésének hiányában hagyja erősödni a jobboldali mozgalmakat, így a Vasgárdát is.
1936-ban már túl vagyunk Makkai Sándor „Nem lehet”-jének égbekiáltásán és a püspök-író távozásán Erdélyből s azt is tudjuk, hogy a csakazértis válaszát Reményik fogalmazza meg a „Lehet, mert kell” formájában. Akkorra a transzszilván gondolat szép álma is nyilvánvaló utópiává sorvad, hiszen azt csak három nemzet együttes akaratával lehetett volna megvalósítani. A román, de még a szász fél is távol állt ettől. Közben ez évben már a Hitel folyóirat a második, a tekintélyesebb un. „nagy” Hitel formájában jelenik meg s azt Tamási Áron lelkesen üdvözli.
A háttérben természetesen ott munkálkodik a baloldal is és illegális csatornákon át legális fórumot keresve próbál befolyást gyakorolni az események zajlására. A szélsőjobb erősödése valóban minél több erő összpontosítására ösztönzi őket s a Román Kommunista Párt a MADOSZ (Magyar Dolgozók Szövetsége) létrejöttével szövetségest remél találni magának. Az RKP ekkor még nem billen át egészen a „nacionál-kommunista” gondolkodásba, de ez már csak „percek kérdése”.
Ez a történelmi háttér képezi alapját azoknak a kezdeményezéseknek, melyek egy – az egyre szükségszerűbbé váló összefogás gondolatának megvalósításához hasznosnak vélt – találkozó előkészítését óhajtanák.
Ugyanakkor ez idő tájt már Erdélyben dolgozik a Sarlós mozgalomban vállalt szerepe miatt Csehszlovákiából szülőföldjére toloncolt (mert Temesváron született) Balogh Edgár is. Azt is tudnunk kell, hogy ő még pozsonyi tevékenysége során támogatója és talán ötletgazdája is volt egy Érsekújvárra tervezett értelmiségi összefogást megcélzó találkozónak, egy un. Tavaszi parlamentnek.
A V.T. szükségességét, ötletét és előkészítését kizárólagosan az RKP és a Balogh Edgár személyéhez kötni szándékozóknak tehát alapos muníció állt rendelkezésükre ezt elhitetni. Így aztán a V.T. történetében, sokszor magát a találkozó lefolyását és eredményit is felülmúló fontossággal bíró fejezetté nőtte ki magát az előkészítés érdemének kisajátítására tett baloldali kísérlet. Később ők a kisajátítással – a saját bűn áthárításának ma is használt módszerével – természetesen az úgynevezett jobboldalt – s itt szinte kizárólagosan a Hitel csoportot – vádolták.
A rendelkezésre álló tanulmányok és memoárok elsősorban a bal térfélről maradtak fenn, hiszen a találkozót követő világégés után születtek, vagyis a szocializmust építő évek könyv és folyóirat kiadásának egyirányúsított időszakában. E téren Csatári Dánielnek az 1967-ben Budapesten megjelent és Turzai Máriának a Bukaresti Politikai Kiadónál 1977-ben kiadott, azonos című (A Vásárhelyi Találkozó) könyveiről kell elsősorban beszélni. Mint látható ezek a 30-ik és a 40-ik évfordulón jelentek meg. A kor ezzel a témával is foglalkozó memoárjai valamennyien ehhez a vonalhoz igazodnak, ki-ki vérmérséklete szerinti igyekezettel. Még a változás felemás éveit követően is voltak, akik az egykori „szent szörnyek” tiszteletében nevelkedve, maradtak az igazságok „álhanyagolása” mellett.
Az igazmondás akadályainak elhárulása után, talán az érdektelenség is tette, hogy a tisztázó célú írások a mai napig jelentős kisebbségben maradtak s ezért még most is lehet hallani „félrevezetettségből eredően félrevezető” hangokat. Pedig a V.T. emlékezete többet érdemelne. Aki ezt megérti, a korszak történetéből sok más magyarázatra szoruló eseményt is könnyebben tud megközelíteni. Ezért magam is nagyobb teret szánok ennek.
II. Vita az ötlet és az előkészítés érdeméről.
Hogy világos legyen a kép, kezdjük tehát ezzel, az előkészítés érdeme körüli vitával. Az időrendet respektálva, először a Csatári Dániel könyvét vegyük szemügyre. Csatári külön is kitér a találkozó „szabadalmi” vitájára. Ezeket mondja: „A demokratikus ifjúsági áramlatok összefogásának gondolatát 1935. őszén először a forradalmi munkásmozgalomhoz tartozó fiatalok vetették fel.”4Néhány oldallal ezután ezt írja: „Így kap ösztönzést a sarlósok egykori vezetője Balogh Edgár arra, hogy a romániai magyar baloldal részéről – amely az imént említett politikai hatásokra kezdte levetkőzni szektaszerűségét – felvesse a baloldal eddigi kirekesztettjei, a következetes humanisták, a székely demokraták, egyszóval az összes haladó magyar erő találkozásának lehetőségét egy demokratikus front keretében.” Majd odébb így folytatja: „Balogh Edgár kezdeményezésére a csendet Tamási Áron megszólalása töri meg. „Cselekvő Erdélyi Ifjúság” címmel seregszemlét tart.”5Később a Független Újság ilyen témájú ankétjára hivatkozva még ezeket mondja: „Mivel a Független Újság ankétjában Dsida Jenőn, Kéki Bélán, a Hitel nevében megszólaló Vita Sándoron keresztül a MADOSZ–t képviselő Bányai Lászlóig bezárólag a romániai magyar fiatalság minden jelentősebb rétegének, áramlatának és csoportosulásának a képviselői vettek részt, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a megszólalók a magyar társadalom többségének akaratát fejezték ki és elképzeléseit körvonalazták.” 6A következőkben pedig már egyenesen is hivatkozik a Hitelre: „ Joggal írhatta a Hitel (és itt Albrecht Dezső szavait ismétli): „A fiatalság egységének megteremtéséhez közelebb állunk, mint valaha (…) Eddig az volt minden igyekezetünk: kimutatni azt, ami szétválaszt, most meg kell keresnünk azt, ami összekapcsol”.7 (…) Ugyan ilyen értelemben nyilatkozott a MADOSZ-t képviselő Bányai László is, aki elismerően szólott a Hitel idézett cikkéről, méltányolta a Hitel erőfeszítéseit, és a különböző táborokhoz tartozók között végbemenő közeledés jeleit kiemelve, elérkezettnek látta az időt az ifjúsági parlament összehívására” 8
Vagyis Csatári nem rekeszti ki a Hitelt, tudja, hogy ez lehetetlen, csupán az ötletgazda, az ő kifejezésével a „szabadalom” jogát vitatja el.
Turzai Mária említett könyvét 1977-ben e sorokkal kezdi: „A szocialista Románia története a román nép és az együttlakó nemzetiségek közös küzdelmének, nemzeti és társadalmi felszabadulásért vívott együttes harcának sok kimagasló mozzanatát jegyezte fel (…) az egyre fokozódó fasiszta veszély – főleg a harmincas évek derekától, kijózanító hatással volt az ország igazán hazafias, demokratikus beállítottságú rétegeire, rádöbbentette őket, hogy a felszított nacionalizmusok pergőtüzében nemzetiségi különbség nélkül össze kell fognunk a nép és a szülőhaza megmentéséért a náci Németország terjeszkedésétől, háborús kalandorpolitikájától. Ennek az összefogásnak a kovásza, szervezője és vezetője a Román Kommunista Párt volt, amely a mély illegalitás (…) ellenére is rendíthetetlenül az élen haladt, megtalálta azokat a módszereket és eszközöket, amelyekkel irányítani tudta a tömegek cselekvését. Erre a periódusra esett a népfrontpolitika érvényesítése is (…).”9
De ennél is egyértelműbben fogalmaz, amikor nemes egyszerűséggel ezeket írja: „A romániai magyar értelmiség közös tanácskozásának, a Vásárhelyi Találkozónak az összehívását a Román Kommunista Párt kezdeményezte, miután felmérte az egység létrehozásának irányába ható törekvéseket és lehetőségeket.”10Világos beszéd, mondhatnánk.
Idézi az RKP saját anyagát is: „Ez az RKP szervezte demokratikus akciók sorába illeszkedő megnyilvánulás, lehetővé tette újabb erők bekapcsolását a haladó, antifasiszta harcosok csapatába, amely nyílt fronton küzdött a soviniszta reakció és a revizionista-revansvágyó politika ellen.”11
Az idézeteket olvasva két dologra gondolhatunk. Először is ezek a sorok eleve előrevetítik azt, hogy a Dimitrov-i népfrontpolitikába jól beilleszthető V.T. történetének magyarázata a könyv további oldalain milyen kiindulópontról és milyen céllal fog megtörténni. De ugyanakkor az erről esetleg nem tájékozott olvasónak azt is tudnia kell, hogy ebben az évben, vagyis Turzai könyve megjelenésének évében (1977), született meg ugyanennek a Román Kommunista Pártnak az a zárt KB. határozata is, mely szerint Romániát 20 éven belül homogén nemzetállammá kell tenni. És erről a megfelelő szervek, elsősorban a Securitate a megfelelő eligazításokat is megkapták. A továbbiakban tehát ennek ismeretében kövessük Turzai könyvének „igazságait”. Mit akart leírni, mit engedtek meg leírni és minek akart megfelelni a szerző? Természetesen az, aki már valamit is tud a V.T. „Hitvallásáról”, tudhatja, hogy az távolról sem felel meg az RKP idézett korábbi elvárásainak. Így ebben, vagyis a végeredményben annak sikerét látni legalább olyan balgaság, mint az RKP kizárólagos szerepének kiemelése a találkozó létrejöttében.
A Turzai könyv dokumentum gyűjteménnyel is szolgál. Most idézném Horváth Sz. Ferenc 2007-ben írott lábjegyzetét: „A dokumentumgyűjteményt azért szükséges elővigyázattal kezelni, mert a kommunista történelem-átírás mintapéldája, határtalanul eltúlozza az RKP szerepét a Találkozó előkészítésében, ezt magát a Népfrontpolitika jegyében magtartott fasisztaellenes tüntetésként értékeli (ami biztosan nem volt) és elhallgat néhány eseményt, ami nem fér bele előregyártott koncepciójába. (…) Hasonló a helyzet Csatári könyvével is: A Vásárhelyi Találkozó Budapest, 1967.”12
Bár! A tárgyilagosság azt is megkívánja, hogy figyelmeztessünk az Erdélyi Fiatalok körének távolmaradására e találkozóról s ennek fő okára, az úgynevezett „trójai faló” elméletükre. E szerint a V.T. a kommunisták trójai falova lehet, vagy azzá válhat. Erről Turzai így ír: „A László Dezső irányítása alatt ekkor már konzervatív szellemű Erdélyi Fiatalok vezetősége nyilatkozatban foglalt állást a tervezett ifjúsági parlament ellen, s vezércikkben emlegette a »trójai falovat«, amelyben a demokrácia ellenfelei fognak előretörni”.13Megállapíthatjuk tehát, hogy a V.T. szervezői is tudhattak erről, miszerint valamiféle veszély létezett, amiképpen léteztek „egy esetleges népfrontos találkozó” baloldalról tervezett létrehozásának csírái is. Azt azonban semmi sem látszik igazolni, hogy ez éppen a V.T. lett volna. Turzai azonban egy feltételezhetően felsőbb elvárásnak megfelelően állítja be a történteket.
Kacsó Sándor a Brassói Lapok vezéregyénisége így ír: „A Vásárhelyi Találkozó emléke bennem ma is Balogh Edgár alakjához társul, pedig hivatalosan nem volt benne sem a szervező bizottságban, sem az elnökségben, nem kapott szerepet még az előadók között sem.(…). De énnekem ő emlegette először a meghiúsult érsekújvári: »tavaszi parlamentet« , amely a csehszlovákiai következetesen demokratikus magyarok felvonulása lett volna (…). Nagyon határozott ítéletei voltak az erdélyi magyarság szellemi, társadalmi és politikai életéről (…). Természetesen nagyobb terjedelmű közírói alkotások voltak ezek a cikkek történelmi utalásokkal s a jelen kérdéseire világító elemzésekkel (…) amelyek Tamási Áront is elindították a Vásárhelyi Találkozó felé vezető úton. Tudom, hogy a cselekvő ifjúság szellemi összefogásának gondolata foglalkoztatta Áront, de híressé vált cikksorozatát az ingerelte ki belőle, hogy a maga írói módján ellentmondjon Edgárnak.”14
A kor szellemét és a Kacsó könyvet jól ismerő olvasó itt egy Balogh Edgárnak megfelelni akarásra bukkan. Gondolkodhatunk azon, hogy Tamásiban a V.T. ötletét csupán az ellenkezés kisördöge élesztette volna, vagy sem, de itt én elsősorban saját „első kézből” származó információimra hagyatkozom, mely szerint Tamásit a kérdés már régen foglalkoztatta és cikksorozatának (erről néhány sorral alább majd Mikó Imrét is idézem) megjelenésekor már a Hitel szellemi körét találta alkalmasnak a kivitelezésre. Nem véletlen, hogy mint az akkor élt résztvevők mesélték: Tamási kvázi magához ragadta a vezetést ebben az időszakban, sőt a Hitel csoportot is valósággal magával sodorta a találkozó megszervezésének munkájában. Erről szüleim (a Hitel házigazdái) és a Hitel egykori, fiatalabb éveim idején még ott élő, tagjai velem mindég így beszéltek.
Mikó Imre a Huszonkét év című könyvében, Balogh Edgár szerepét nem vitatva, időrendi sorrendbe állítja az eseményeket. Ekképpen ír: „Az új nemzedék sokféle sokfele szétágazó és egymással harcban álló csoportjainak összefogását tűzte ki célul Tamási Áron, amikor cikksorozatot indított a »cselekvő magyar ifjúságról«. Írói tekintélyének latba vetésével szállott síkra »az Erdélyi Fiatalok népi humanizmusának, a Hitelben hirdetett újraértékeléseknek és a baloldaliak szocializmusának« egyesítése mellett. Ez utóbbi csoport volt a legnehezebben meghatározható…A következő lépést azonban éppen erről az oldalról tették meg. Balogh Edgár a felvidéki »Sarló« mozgalom Erdélybe költözött vezetője a »Független Újság«-ban szólaltatta meg a fiatal szellemiség tizennyolc tagját, akik egy ifjúsági találkozó mellett foglaltak állást…A vásárhelyi találkozó ünnepi hangulatában jobb- és baloldal egyetlen magyar népi egységbe forrott össze, az új nemzedék pedig itt lépett fel először mint önálló politikai tényező az erdélyi magyar közéletben.”15
Mikó Imre elsősorban a végeredményt értékeli s nem az odáig vezető út (igencsak tanulságos) kátyúit vagy a zavaros háttér miértjeit kutatja.
De lássuk akkor magát Balogh Edgárt. Néhány tőle eredő vagy róla szóló vagy vele összefüggésbe hozható idézeten keresztül.
Az Erdélyi Fiatalok című, igen jelentős – kordokumentum értékű – könyvben, Cseke Péter kulcsfontosságúnak tartja Balogh Edgár hozzá intézett – feltehetően válasz – levelét, melyet 1984. szeptember 9–14. között írt: „1935-ben Erdélybe érkezve úgy éreztem, hogy a liberális transzilván, a népbarát harmadikutas és a baloldali mozgalmak holtpontra jutottak, s a Hitel csoporttal adva van egy tekintélyelvű jobboldali nacionalista előretörés lehetősége. Ezért támadtam meg a Hitel jobbszárnyát a Korunkban, ugyanakkor bizonyos segítséget nyújtva egy reálpolitikus balszárnynak, s Gaál Gáborral volt vitáim során egy népfronti kibontakozást támogattam, amely hivatott volt a marxista baloldalt szektás elszigeteltségéből kiemelni. A KRP akkori politikája az illegalitásból, a MADOSZ népi-demokratikus politikája egyaránt kedvezett a kibontakozásnak, s amikor Tamási Áron a Jancsó Elemér vezette Ady-csoport körlevelére válaszolva egységbe hívja az új nemzedék különféle irányzatait, a Vásárhelyi Találkozón (1937) sikerült is az ellentétes erőket közös nemzetiségpolitikai nevezőre hozni az antifasiszta demokrácia és a román–magyar megegyezés szellemében. Sajnos ekkorra már egyedül az Erdélyi Fiatalok csoportja maradt elszigetelődésben, s ezt az ellentétet már csak az 1944-es felszabadulást követőleg, a Magyar Népi Szövetség keretében sikerült feloldani. Le kell szegeznem, hogy az Erdélyi Fiatalok ebben az elszigetelődésben sem vált »politikai ellenféllé«, vagyis elvi elvontságban demokrata és népbarát maradt, innen a személyi barátságok folytatódása.”16
A levélrészlet nagyon érdekes. Cseke Péternek igaza van abban, hogy kulcsfontosságú. Balogh Edgár itt saját szerepéről csak igen finoman, de annál sokatmondóbban tesz említést. Vagyis ő Erdélybe érkezve már ennek a gondolatnak az elkötelezettje volt. Ez az érsekújvári kísérletre gondolva igaz is lehet. Viszont az újdonság erejével hat, az Ady-csoport körlevelére való hivatkozás során, Jancsó Elemér előtérbe helyezése. Tamási az Ady kör levelére válaszol. Vagyis ismét a „feleselő” Tamási második helye lesz hangsúlyos.
(A szerző itt, – időben közel három hónappal később szúr be egy fontos információt, Balogh F. Andrásnak a jelen tanulmány rövidített változatának elolvasása után írott cikkéből, ahol nagyapjával Balogh Edgárral folytatott és magnetofonra vett beszélgetéseiből idézve ezt hozza tudomásunkra: „A szervezés akkori problémája éppen ennek a közös érdeknek a megfogalmazása volt, ugyanis az általános bizalmatlanság korába senki sem akarta, hogy egy másik oldal-párt-frakció bábjává váljon és másoknak az ügyét előbbre vigye. A másik akadály (…) éppen az a közkeletű gyanú volt, miszerint a találkozó a kommunisták malmára hajtaná a vizet. A széles erdélyi közvélemény nem fogadta volna el a találkozót, ha az a kommunista mozgalomnak hozott volna valamilyen hasznot. (…) Az említett magnóbeszélgetések alkalmával Balogh úgy emlékezett vissza erre az eseményre, hogy jelentős szerepet vállalt a megszervezésében, ám időközben visszahúzódott és elkerülte a központi szerepvállalást azért, hogy ne riassza el a résztvevőket. Róla ugyanis köztudott volt kommunista felfogás…”17 Az idézet nem tartalmaz semmi cáfolandót, de ha már ismerjük a V.T. létrejöttének folyamatát, arra jöhetünk rá, hogy Balogh Edgár ifjúsági találkozó szervezésére tett lépései, „egy ilyen találkozó” létrehozását valóban célozhatták, azonban hogy ez „a találkozó” azonos lett volna a sikeresen megszervezett V.T.-val, a megvalósulás eseményeit ismerve nem bizonyítható. Az természetesen nem lehet életszerű, ha minden kölcsönös befolyást kizárunk és Balogh Edgár saját félrehúzódására vonatkozó megjegyzése nagyon logikusnak tűnik. Itt hivatkoznék az Erdélyi Fiatalok által felvetett trójai faló elméletre, mely pontosan illeszkedik a képbe)
Az Ady kör levelére célzást tesz a Vásárhelyi Találkozón baloldali előadóként meghívott Szemlér Ferenc is, de nem igazolja azt. Ő Személyes ügy című kötetében emlékezik a „Magányosan a Vásárhelyi Találkozón” című fejezetben. Először arról számol be, hogy nem ismerte a körlevelet, melyet Balogh Edgár egy tanácskozás összehívására írt 1935 őszén a különböző ifjúsági csoportoknak, mivel nem volt tagja ilyen csoportosulásnak.
Ki is írta akkor azt a levelet? Jancsó Elemér? Balogh Edgár? Az eddig megismert irodalomban sajnos nem találkoztam ennek a kétségtelenül létező levélnek a szövegével. Szemlér viszont arról ír, hogy olvasta Tamási Áron ominózus cikkét a Brassói Lapok 1936. április 12-i számában. Ezzel egyúttal azt is megtudhatjuk, hogy az Ady körös levelet bárki írta, mivel az 1935-ben kelt, az időrend miatt Tamási 1936-ban arra valóban csak válaszolhatott, vagy „feleselhetett” feltéve, ha van szorosabb összefüggés a két szándék között.
A legtöbb szerző szerint a „Cselekvő erdélyi ifjúság” című cikksorozat volt az igazi elindítója a Vásárhelyi Találkozó megszervezésének. Szemlér óvatosabb ennél. Emlékezete szerint, valószínűleg később kapott felszólítást a részvételre abban a mozgásban melyet, mint írja, Balogh Edgár a MADOSZ ifjúságával és a munkás-értelmiségiekkel való megbeszélései után indított el. Szerinte az illegális kommunista párt ösztönzésére munkához látó Balogh Edgár elsősorban a MADOSZ, az Erdélyi Fiatalok, a Hitel, a Magyar Párt fiataljait vette számításba.
Ezek közül a Hitel fiataljainak számításba vételéről más adataink vannak, a Botlik könyvében (Erdély tíz tételben) idézett Balogh Edgár-véleményre figyelve.
Térjünk hát rá erre a következő forrásunkra, Bottlik József könyvére, melynek címe: Erdély tíz tételben 1918–1940. Gazdag bibliográfiával három fejezetben foglalkozik az értelmiség szerepével, az Erdélyi Fiatalok mozgalmával és a Vásárhelyi Találkozóval. A Hitel (nem először) csak ez utóbbival kapcsolatosan bukkan fel, és kerül megemlítésre. Ez a „megemlítés” azonban igen érdekes, hiszen Balogh Edgár, majd pedig Bányai (Baumgarten) László véleményét tartalmazza a Hitelről, s ezek a vélemények, sokat regélnek a Hitelnek az erdélyi kisebbségi lét írott történetében a szocialista emlékírás által „betölteni megengedett” szerepéről és e téren mostoha sorsáról, ami természetesen a V.T. esetében is érvényes tilalomfákat jelentett. Bottlik Tamási ismert mondatát is idézi: „Végső következtetés gyanánt tehát nem tudok más utat ajánlani az épülő jövendő felé, mint az Erdélyi Fiatalok népi humanizmusának, a Hitelben hirdetett újraértékelésnek és a baloldal szocializmusának az összefogását.” Tamási idézése így folytatódik: „Közös a törhetetlen céltudatos törekvés is, hogy az erdélyi magyar nép megmentésére kell sietni, és ezt a tömeget minél előbb gazdasági és szellemi életünk tengelyévé kell tenni.” A szerző ezeket kiemelve így ír: „Kételkedünk abban, hogy a Hitel cikkírói is így gondolkodnának, akik szerint »a nép nem alkotóképes (…)« és az »új nemesség« kialakítására van szükség, hogy e kaszt a népet »vezesse«, pontosan Hitler ismert Führer-elve szerint. Balogh Edgár azért bírálja Tamási Áront, mert nem veszi észre, hogy ebben a két erdélyi jelenségben (ti. a Korunk, illetve a Hitel körül tömörülő erők) világfrontok néznek farkasszemet, nem látja, hogy a Hitel új magyar rendi ideológiája szakítás a kisebbségi magyar ifjúsági mozgalmak demokratikus népi hagyományaival. A Korunk tehát nem tartotta kívánatosnak a Hitel bevonását a közös ifjúsági arcvonalba. S nem értette Tamási Áront, aki az új tekintélyelveket hirdető és eleve demokráciafaló Hitelről így írt: »A mostani Hitelnek a megjelenése a legfigyelemreméltóbb eredmény, amit a cselekvő erdélyi ifjúság az utóbbi években elért.« A francia forradalom szabadságeszméivel szemben rendi hagyományokat idéző fiatalokat szinte hihetetlen vaksággal egy sorba helyezi a harcos demokrácia útján induló Erdélyi Fiatalokkal. Tamási Áron kifejezetten Albrecht Dezső radikalizmusát üdvözli, és így félreérthetetlenül a Hitel kereteibe ült jobboldali klikkre vonatkozik »a Hitel ifjú magyarjai«-nak méltatása is. Balogh Edgár úgy látta: ha nem ismernők Tamási Áron demokratikus felfogását, s nem látnók éppen a szóban forgó cikksorozatban azt, hogy határozottan lándzsát tör az eleddig mindenünnen kirekesztett baloldalnak az erdélyi magyar közéletben való szerephez jutása mellett, azt hinnők, a Hitel új magyar rendi ideológiájának falaz. De ilyesmit is ír, s ez megnyugtató: »Ha a népvalóság hirdetői nem tudtak volna felfogásuknak hangot adni (…) úgy is érezném (…), hogy (…) hiányzik valami. Ez pedig a szocializmus amelyik nem elégszik meg a népi demokrácia nagyon tágan értelmezhető eszmekörével (…)« A valóban haladókat semmi esetre sem fogja eltántorítani a Tamási Áron javasolta demokratikus ifjúsági arcvonaltól az a körülmény, hogy az író végtelen jámborságában ebbe a népi arcvonalba akarja bevonni a Hitel rendi fantasztáit is.”18Így idézi tehát Balogh Edgárt Bottlik. A káosz kiteljesedik. Mit akartak valójában? Kit akartak? Mit takartak? Akkor és később? Hogy miért azt lassan már kezdjük megérteni.
Közben természetesen arról sehol semesik szó, hogy Tamási Áron „végtelen jámborságában” a Hitel „fantaszta” munkatársaival ekkor már dolgozik a találkozó eszmei és gyakorlatielőkészítésén. Feltehető-e, hogy a hiba ott történt, mikor Balogh Edgártmellőzték, és néki semmiféle szerepet nem biztosítottak a várvavárt találkozón? Vagy csupán a párttörténet egy szép fejezetét akarják kikerekíteni? De próbáljunk tárgyilagosak lenni. Mennyire lehetett a Vásárhelyi Találkozó a baloldalháttérmunkájának eredménye, s mennyire „vezették meg” atöbbi erőt jelentő – és ezek szerint valódi – fantasztákat? Mi lehet igaz a „trójai faló” elméletből? Az idézett szerzők véleményei e tekintetben ellentmondásosak.
Lőrinczi László, az egy éve Szardínia szigetén elhunyt utolsó Hitel túlélő, nekem szóló levelében ezeket írta: „…nem lehet a Hitel-időket történelmileg elszigetelten elemezni, mintha egy kis erdélyi magyar buliról lenne szó. Németországban 1933 óta Hitler volt uralmon, a jobboldali pártok mindenfelé kezdtek erősödni. A Komintern ekkor dolgozta ki az ún. Dimitrov-taktikát, azaz elbújtatni a kommunistákat (és a pártokat, ahol voltak) »antifasiszta« és hasonló tömörülésekben, főként népfrontosokban, pl. Francia- és Spanyolországban. (…) Egy ilyen kis játék eredménye volt a Vásárhelyi Találkozó Erdélyben, amelyet később a Kompárt mindig a maga nagy »népfrontos« sikereként emlegetett; de a Határozatairól egy szó sem esett, természetesen, ezeket egyszerűen elhallgatták.
De miféle kommunista pártról lehetett szó akkor, 1937-ben, Erdélyben?
Erről egyszerűen, éppen mint a Határozatokról, szó sem esett a komcsi rendszer idején, még kérdezni sem lehetett, hogy volt-e szervezete, s kik voltak a tagjai?”19
Vagyis valójában kommunista kezdeményezésről, az illegális párt által mozgatott manipulációról volt szó? Mindenesetre Tamási egykori szavai szerint a találkozó az Erdélyi Fiatalok népi humanizmusát, a Hitelben meghirdetett újraértékelést és a baloldaliak szocializmusát akarta összeegyeztetni. Ez a tétel a forrásanyagokban újra meg újra felbukkan.
Most ismét visszatérek a feltételezett kulcsfigurához. Balogh Edgár Mikó Imre korjelzése című írását is vizsgáljuk meg. Mit ír Balogh Edgár ebben az írásában a Vásárhelyi Találkozóval kapcsolatosan: „A Magyar Kisebbség (Jakabffy Elemér magyar párti képviselő liberális szellemű s a fasizmussal szembehelyezkedő folyóirata – a szerző megjegyzése) körül tömörülő fiatal politikusgárda nélkül nehezen válhatott volna valóra Mikó Imre »második« nemzedékének emlékezetes önmegvalósítása, az 1937-es Vásárhelyi Találkozó. Az Erdélyi Fiatalok harmadikutas fellépésével egyidejűleg jobb- és baloldali végletek sarkultak ugyan ebben a nemzedékben, a népfronti kezdeményezésre Tamási Áron segítségével Marosvásárhelyen egybegyűlt ifjúsági parlament azonban megtalálta a demokratikus nemzetiségi összefogás útját a fasizmussal szembeszálló román haladó erők oldalán. Ha a jobboldal intrikája, a népeket és országokat összeroppantó hitlerista előretörés és a második világháború minden megpróbáltató kalandorsága háttérbe szorította, s szétkergette is a Vásárhelyi Találkozó összetevőit, az egyszer már kialakult kapcsolatok nem vesztek kárba, s a bécsi diktátum folytán Észak-Erdélyre is kiterjeszkedő Horthy rendszer fasiszta csatlóspolitikájával szemben fokról fokra újra érvényre jutottak a népfronti hazafias erők.”20
Balogh Edgár itt a kezdeményezést egy generáció kezébe helyezi. De érdemes elgondolkodni e ravaszul megfogalmazott szövegen is. Mindenekelőtt tudni kell, hogy 1978-ban jelent meg, a Ceauşescu diktatúra „fényes évtizedeinek” idején. Olvasása közben azonban gondolni kell a Vásárhelyi Találkozónak azokban az időkben jelentőségén felüli értékelésére is. Ugyanakkor benne van a fasizmus visszatérő motívuma. Amire még felfigyelhetünk, hogy a Horthy fasizmust említi, de a román fasizmusról nem esik szó. Romániában ekkor már nem szívesen beszéltek erről. Annál szívesebben kötötték össze e veszedelmes szót Horthy nevével. A szövegben túlértékelt a fasizmussal szembenálló román haladó erőkhöz való csatlakozás motívuma is. Meglepő, hogy Balogh Edgár a maguk szerepét nem említi, főszerepet kap ugyanakkor nála a Magyar Kisebbség című lap. Tamási „segítségét” azért felemlegeti. Ennél is furcsább, hogy itt nem említi az Erdélyi Fiataloknak a találkozóról való távolmaradását. De mindezeknek a magyarázata meghaladja e fejezet kereteit és célját.
A tisztelt olvasó ezen a ponton végleg beleszédülhetett az ellentmondások és feltevések örvénylésébe. Engedtessék meg tehát, hogy az összegzés szándékával egy korántsem ex cathedra véleménnyel zárjam ezt a gondolatsort, megígérvén és remélvén, hogy a továbbiakban ekkora káoszra nem számítva, már rövidebb lehetek.
A felvázolt történelmi háttér kétségtelenné teszi, hogy akkoriban az RKP – kívülről is ösztönzött – új módszerekhez folyamodik s ezek egyike a „népfrontos” harc előtérbe helyezése. Tehát minden bizonnyal voltak ilyen szándékok s ezt az előbbiekből láthattuk is.
Balogh Edgár – még a Sarlós mozgalom idejéből – fegyvertárában magával hozott egy ilyen tervet s ezért tesz javaslatot a romániai magyar ifjúság különböző csoportjainak küldött körlevélben már 1935 őszén: „… egy, olyan ifjúsági ankét összehívását sürgetve, amelyen számbavegyék és megvitassák a romániai magyar nemzetiség legfontosabb kérdéseit és tennivalóit a fasizmus előretörésének történelmi körülményei között.”21Természetesen merül fel a kérdés, hogy ki állt Balogh Edgár kezdeményezései mögött? Sejtéseink lehetnek.
Közben lezajlott Németh László és Boldizsár Iván sokat emlegetett romániai látogatása. Németh László következtetései egészen sötétek. „Magyarság, halál és protestantizmus én is úgy érzem, egyet jelentenek ma itt”22 írja. Boldizsár Iván, Horváth Sz. Ferenc szavait idézve: „…ebből a lehangoló helyzetből a kiutat a felnövekvő értelmiségben látott, különösen a Hitel köreinek »szociális felelősségtudata« imponált neki, mert ez sem kommunista, sem irredenta eszmékkel nem volt gyanúsítható.” 23 Feltűnő, hogy mennyire más véleménye van a szintén baloldali Boldizsár Ivánnak, mint Balogh Edgárnak.
A látogatást jelentős vita követte és erősödött a cselekvő válasz óhaja is.
Tamási Áront, aki számos fiatal értelmiségi tömörülésnek volt megbecsült és tekintélyes tagja, magától értetődően vonzotta az egység gondolata és a nehezedő időkben számára is világos volt ennek fontossága.
Mindezek időbeli egybeesése, adta a lehetőséget, hogy az elképzelések akár jó, akár rosszhiszemű formában összefonódjanak. A rosszhiszemű alatt az Erdélyi Fiatalok távolmaradását magyarázó „trójai faló” elmélet esetleges igazát érteném, s ezt egyáltalán nem tartom kizártnak, inkább a józan ész szüleményének.
Az ötletgazda tehát az idézetek szerint nagyjából minden esetben az volt, akiről az idézett úgy vélte. De valóban nem zárhatjuk ki az esetleges sugalmazók szerepét. A megvalósítani kezdett ötletet azonban,- azt, amelyet Tamási Áron a Hitel csoport segítségével – mondhatni, hogy azt választva munkatársnak – kezdett életre kelteni, nem vehetjük el tőle. Ő, a Cselekvő magyar ifjúság cikksorozat szerzője (és a Független Újság ilyen témájú ankétjának összefoglalója) volt ennek elindítója. Hogy később kik csatlakoztak hozzá vagy kiket hívott meg, az már csupán az ötlet megvalósulásának az egyik fontos alkotóelemét jelentette, a különböző vélemények remélt és szervezett, eredményes találkozása érdekében.
Arról, hogy az ezt megelőzően felmerült – találkozókra vonatkozó – kezdeményezések mennyire befolyásolták őt, vagy őket „A V.T.” megszervezésében, ma már hiábavaló volna elmélkedni.
A bonyolult vita leírása tűnhet öncélúnak, de ha az olvasónak volt türelme áttekinteni a benne felsoroltakat, akkor az önmagát meghaladó jelentőségű következtetésekre ad alkalmat. Ezért is voltam bátor elmélyültebben tárgyalni.
Végezetül a két pólus között az egyensúlyt keresve, most Horváth Sz. Ferenc gondolatira hivatkoznék:
„Összegezve elmondható, hogy Tamási Áron említett 1936-os cikksorozatának a kiváltója a következő három mozgatóerő lehetett: (először) egy kommunista irányultságú baloldalnak a népfrontpolitika jegyében való megerősödött fellépése, (másodszor) a bal és jobb közti európai ideológiai viták, és (harmadszor) az a kívülről is pártolt meggyőződés, hogy a fiatal szellemi vezetőréteg széthúzásának véget kell már vetni. Tamási cikksorozata az 1937 őszén tartott Vásárhelyi Találkozó előkészítője volt.”24
II. A találkozó megszervezése
Nem volt egyszerű a tulajdonképpeni szervező munka sem, de ez már jóval könnyebben áttekinthető fejezet, mint a „keresztlevélről” szóló vita, melyet feleslegesnek is mondhattuk volna, de egyébként önmagában is igen tanulságos – és a kor történéseinek belső mozgatóerőit s azok későbbi magyarázatát, illetve „felhasználását” sok más területén is segíthet megérteni.
Tamási Cselekvő erdélyi ifjúság című cikk sorozata a Brassói Lapok 1936. április 5 és 12 közötti számaiban jelent meg. A Ligeti Ernő szerkesztette kolozsvári Független Újság már említett ankétja pedig 1937. március 27. és május 23. között zajlott a „Fiatal magyarok Tavaszi Találkozója elé”, címmel. Az ankét végén a tanulságokat Tamási Áron foglalta össze. Ez kétségtelenül összefüggés feltételezésére ad okot az egy év előtti cikksorozattal. Az előző fejezetben leírt vita feleslegességét ez is bizonyítja. Amiképpen az is világos, hogy az évekkel később kialakult történelmi helyzetben az elsőbbség érdemét kinek volt érdeke kisajátítani.
Egyébként az ankét a szellemi élet valamennyi áramlatát képviselő 18 személyiséget kérdezett meg (köztük Balogh Edgárt is) és ebből 16 egy találkozó szükségessége mellett foglalt állást.
Talán itt van a helye, hogy közbevetőleg idézzem a Hitel folyóirat szerkesztőségének egy-két bekezdését erről az időszakról: „Gondviselésszerű a tények alakulása. A külső nyomás és a belső feszültség ellenállhatatlan kényszere folytán a kisebbségi helyzet átértékelése lett feladatunkká, a magunk revíziója, a nemzetlét teljes igényű meglátása. De ugyancsak a körülmények következetes alakulása hajtotta és hajtja az új nemzedéket saját szerepének felismerésére(…)A föld és a nép problémáinak megértéséből közszellem formálódik, határozott körvonalakban jelentkezik a kisebbségi élet, útban a lelki magyarság. (…)25
A »Cselekvő ifjúság« című cikksorozat körül hosszas vitatkozás indult meg. Ennek során mindazoknak, akik óhajtva-óhajtották az új nemzedék egységes képének kialakítását, hamarosan látniok kellett, hogy az összefogást súlyos akadályok nehezítik. A Hitel maga ebben a – hangsúlyozzuk – időszerűtlen vitában, bár teljes mértékben körülötte folyt, részt nem vett, csak később szögezte le a félreértésből keletkezett vádak visszautasítása után álláspontját: »Vitába nem szívesen bocsátkozunk, idő sincs rá, de nem is hasznos a vetélkedés. Annyi az elintézendő kérdésünk, oly széles a munkaterület, hogy mindig kevesen leszünk munkábaállók. Egytől meg kell őriznünk magunkat: saját szerepünk túlbecsülésétől. Mi mindannyian csak részletmunkások lehetünk. A társadalomszervezés nagy műve nem egy nemzedék erejéhez méretett, elvégzése nemzedékek következetes igyekvését igényli. Az Erdélyi Fiataloknak, a Hitelnek a más hasonló munkaközösségeknek egy hivatása van: egymást segítve és egymás mellett törekedni a népközösség szolgálatára.« (…)
S amikor a Független Újság »Fiatal magyarok tavaszi találkozója elé« címmel húsvét napján ankétot indított, egymásután tizennyolc fiatal magyar nyilatkozott egyöntetűen az erdélyi magyarság fiatal szellemi csoportjainak találkozása mellett s az összefogást, a közös munkaprogram kialakítását égető történelmi szükségnek tartották.(…) A tavasz időközben eltelt a fejünk felett.(…) Augusztus 18-án végre megjeleni »Az erdélyi magyarokhoz« címzett felhívás.”26stb.
Az előkészületek további folytatásáról a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 5/2 kötetét idézem, abban is Dávid Gyula kitűnő szócikkét. „…megválasztották az ifjúsági parlament előkészítő bizottságát (tagjai: Tamási Áron, Nagy István, Asztalos Sándor, Petrovay Tibor, Vita Sándor valamint a Vásárhelyi Találkozóról végül is távol maradt Jordáky Lajos), amely a Hitel akkori szerkesztőségében: Szász István agrármérnők, az EMGE későbbi alelnökének kolozsvári házában folytatta megbeszéléseit…”27 Az előkészületeket is nagy viták kísérték. Úgy az elnökségben, mint a korabeli sajtóban.
Az Országos Magyar Párt például, először tilalmat rendelt el tagjainak, de utóbb engedélyezte a részvételt.
A legfőbb gondot érdekes módon nem a jobb és baloldal, hanem az Erdélyi Fiatalok és a Hitel csoport vitája okozta. Cseke Péter írja: „…a Vásárhelyi Találkozó előkészítésének időszakára nagyon rányomta bélyegét az EF és a Hitel viszálya.”28 De természetesen a jobb-bal egyensúlykeresés is vita tárgya volt. Balról Jordáky a szociáldemokrata és Nagy István a munkásíró kerültek az elnökségbe, Balogh Edgár ás Bányai László kimaradását azzal magyarázták, hogy a főhatóságoknál személyeik akadályozhatnák a találkozó megszervezését, de az is elhangzott, hogy a baloldalnak már ott van két képviselője. Az elnök Tamási és az elnökség többi tagja a Hitel csoportból kerültek ki. A másik jelentős csoportosulás az Erdélyi fiatalok végül Tamási minden erőfeszítése ellenére sem óhajtottak részt vállalni a munkában. Mint már szó volt erről, ők a baloldal előretörésének lehetőségét feltételezték a találkozóban és a kommunista: „trójai faló” veszedelmét látták benne. Az „ötlet” történetének ismeretében talán nem is ok nélkül. Turzai Mária A Vásárhelyi Találkozó című monográfiájában így ír erről: „A László Dezső irányítása alatt ekkor már konzervatív szellemű Erdélyi Fiatalok vezetősége nyilatkozatban foglalt állást a tervezett ifjúsági parlament ellen, s vezércikkben emlegette a »trójai falovat«, amelyben a demokrácia ellenfelei fognak előtörni.”29
Az Erdélyi Fiatalok elképzelése az volt, hogy a résztvevők nem, mint egyes személyek, hanem működő szervezetek és csoportosulások képviselőiként vegyenek részt a találkozón. A baloldal azonban ez esetben, ilyen legális csoportosulások híján, nem vehetett volna részt.
Ez az a már említett pillanat, mikor is Tamási a vezetést „kvázi magához ragadja”, ami így is volt rendjén, mert a cselekvő ifjúságról írott cikksorozata tekinthető a már egy idő óta szükségesnek tartott összefogás konkrét megszervezésére tett első lépésnek s abban a Hitel magyarjairól írott cikk már érezteti, hogy ezt a csoportot tartja alkalmasnak a feladat megoldására.
Itt érdemes hivatkozni Szemlér Ferenc soraira: „Panaszra természetesen ekkor sem volt okom, hiszen – bizonyos nem egészen jó szándékú politikai mesterkedések következtében és a Hitel-csoport már akkor jobboldali tájékozódást sugalló magatartása folytán – ebben az Előkészítő Bizottságban sem az egész megmozdulást személyileg elindító Balogh Edgár, sem az azt teljes erejével támogató Bányai László, sem a MADOSZ valamely más képviselője nem kapott helyet”30. A továbbiakban a jobbra irányuló cselezés igazolását látjaabban, hogy a később megürült két helyre sem ezeket hívták be,hanem „a László Dezső irányítása alatt immár erősen hagyományőrző szellemben működő Erdélyi Fiatalok két képviselőjét”31 Itt kell megjegyeznem, hogy utóbb, mint már tudjuk, az ErdélyiFiatalok mégsem vettek részt a találkozón) Ezután Szemlér azt mérlegelgeti, milyen érdekek is diktálták aző előadói meghívását? „Vajon micsoda közelebbi egyensúlyoknak kellett létrejönnie felkérés elfogadása esetén, és micsoda távoli célok váltak lehetővé ennek folytán?”32teszi fel a kérdést, kissé talán túlértékelveaz esetet.
Ennél is érdekesebb, hogy a találkozóra meghívottak listájának összeállításában, döntő jelentőséget tulajdonit annak a Hitel csoportnak, amelyről könyvének megjelenése idején (1975) még alig akarták elismerni, hogy az előkészítésben valamilyen szerepet játszottak volna. A két megüresedett hely említésekor pedig még azt a stádiumot rögzíti, amikor az Erdélyi Fiatalok részvételét Tamási Áron próbálta elérni. Végül a szövetkezeti tisztségviselők (maguk is a Hitel csoport tagjai) megüresedő helyeire (a Balogh Edgár szerint ez esetben meglepő módon rugalmasnak nevezett) Albrecht Dezső és Teleki Ádám került be. Mindketten szintén a Hitel csoportból.
A rendezvény már ezen előkészületek idején is a Vásárhelyi Találkozó nevet viselte.
A bizottság, Kolozsváron 1937. augusztus 19-én tette közzé azt a nyilatkozatot, mely Tamási Áron fogalmazásában az erdélyi magyarsághoz szólva, meghirdeti a találkozót.33 E sorok írója itt az érzelmeknek engedve jegyzi meg, hogy e pillanatban, a jelentős forrásanyag rendszerezését azon az asztalon (és Tamási Áron székén ülve) végzi, amely körül ülve dolgoztak egész idő alatt az előkészítők.
Az Ellenzékben megjelent felhívás felsorolja a találkozó tervezett tárgysorozatát is:
1. Az erdélyi magyarság társadalmi alkata és erkölcstana átalakulásának útjai és képe. 2. Az erdélyi magyar nemzetkisebbség közjogi és nemzetközi jogi helyzete. 3. Az erdélyi magyarság és a román nép építő együttélésének feltételei és útja. 4. Az iskolai nevelés és iskolai nevelés reformjai, az iskolán kívüli népnevelés. 5. Tudomány, irodalom, színház, zene, művészet. 6. Az erdélyi magyar napi és időszaki sajtó háború utáni működése, mostani állapota és jövő szerepe. 7. A munkás és iparos tömegek nevelése és szerepe. 8. Közgazdasági politikánk. 9. Mezőgazdasági politikánk. 10. Összefoglaló határozat.
Hátra volt az egyáltalán nem elhanyagolható „aprómunka”. Ennek fő terhét a Hitel csoporthoz tartozó Asztalos Sándor ügyvéd vállalta fel és rendelkezésre bocsátotta ügyvédi irodáját is.
III. A találkozó
A nagy reményekkel várt összejövetelre 1937. október 2. és 4. között került sor a marosvásárhelyi Apolló palotában. A megjelentek száma 187 volt.
Ismét a Hitel összefoglalójából idéznék: „…csakhamar mélyül a tudat: »…új helyzetünkben, 18 esztendő alatt, mi kíséreltük meg először, hogy szabad formában, minden hatalmi vagy érdekbefolyástól függetlenül egybegyűljön az érett ifjúság«; – a háború óta mi kíséreltük meg először, hogy ez az egybegyűlés olyan legyen, amely magyar társadalmunk minden színét tükrözze. (…) Az egybegyűlés jelentősége tudatosul e percekben: Tamási Áron megnyitója idején s az azt követően Albrecht Dezső előadása folyamán. A külön szándékok egyetlen nagy szándékba torkollanak, a külön elgondolások egyetlen tengely körül kristályosodnak s ez a Vásárhelyi Találkozó. (…) Kisebbségi társadalom még a legszélsőbb individualizmus idején sem engedheti meg tagjainak sem az önző különállást, sem a külön csoportokba tagolódást.(…)”34
A találkozó a már felsorolt témákról szóló előadásokból állt, melyeket előzőleg felkért személyek tartottak és melyeket hozzászólások és viták követtek. Egy minden előadás esetében külön erre felkért bizottság közreműködésével, ezután állították össze az azokra vonatkozó határozatokat. A találkozó idejére kétségtelenül egymásra találtak különböző világnézetű fiatalok. Az együttlét azonban nem volt mentes a vitáktól. Az emlékezők közül többen is arra hivatkoznak, hogy végeredményében a jobboldali, konzervatív irányzat túlsúlya érvényesült. Ezt többen (pl. Horváth Sz. Ferenc is) arra alapozták, hogy a határozatban alapelvként került be, miszerint a kisebbség vezetése csak „a keresztény erkölcsi és demokratikus nemzeti követelmények szerint történhetik.”35. Ezt Albrecht Dezső első előadásának hangvételére vezetik vissza. Minthogy Albrecht hangsúlyozta, hogy ez nem a zsidókra vonatkozik, úgy vélik, hogy ez az „istentelenség és nemzetköziség” bűnét hordozó kommunistáknak szólt.36 De Kacsó Sándornak a román-magyar együttéléssel kapcsolatos tételeit is átfogalmazták és a magyar kisebbség nemzeti egyenjogúságát jelölték meg a románokkal való békés együttélés feltételeként.37 Nagyobb vita volt még Szemlér Ferencnek az alkotó művészet szabadsága és függetlensége körüli tételeiről. Itt is a nemzeti értékek jegyében történő nevelést hangsúlyozták, ami egy önvédelmi harcot folytató és a homogenizáció ellen összezárni kénytelen kisebbség esetében nem tűnik indokolatlannak.
Ez a nemzeti gondolat volt talán az az összetartó erő, mely megakadályozta a találkozót veszélyeztető végletes széthúzást. Horváth Sz. Ferenc méltán hivatkozik egy a találkozót néhány nappal követő Albrecht Dezső levélre, melynek címzettje Vita Sándor volt. Ebben Albrecht helyzetüket a végvári katonákéhoz hasonlítja, ahol a fennmaradást az egység garantálta: „befelé megegyezés, béke, testvéri összehúzódás, kifelé makacs megkapaszkodás, szüntelen pozícióharc…”38
Az Erdélyi fiatalok távolmaradása máig vitatható kérdés. Bírálataikból a trójai faló elmélet is ilyen. A később történtek szerint lehet benne igazság, legalábbis a szándék szintjén.
Záhony Éva szavait kell itt idéznem: „Az Erdélyi Fiatalok bírálata – el kell ismerni – néhány kérdésben helytállónak bizonyult a Vásárhelyi Találkozóval kapcsoltban. Fontos, a kisebbségi magyarság életét közvetlenül érintő kérdések nem kerültek napirendre, mint például a magyar történelmi egyházak helyzete és működése; az erdélyi fiatal szellemiség kérdései vagy az erdélyi magyar földművesek problémái.
Felmerül azonban a kérdés, ha a Fiatalok olyan tisztán látta a helyzetet, a megoldandó feladatokat, akkor miért nem kapcsolódott be idejében – az előítéleteket félretéve – egy közös előkészítő munkába; miért csak kritizált, miért nem cselekedett? Jelen esetben az Erdélyi Fiatalok bontotta meg a fiatal magyar intelligencia egységét.” 39
A kompromisszumkészség tehát a résztvevők minden oldalról észlelhető volt s a V.T. mégsem tűnik a szocializmus éveiben született monográfiák és memoárok által szuggerált RKP sikernek.
IV. A Vásárhelyi Találkozó utóélete
A találkozó közvetlen visszhangja nagy volt. Ebből először Ijjas Antalt idézném: „Az, ami Vásárhelyen történt, azért történelmi fordulópontja az erdélyi magyarság életének, mert majdnem 20 évvel az impériumváltozás után az erdélyi magyarság – éppen az impériumváltozás után felnőtt nemzedék – lelkület, önszemlélet és program szerint is azzá lett, ami a valóságban: nemzeti kisebbség.”40
A V.T. utóéletének első perceiben is azt tapasztalhatjuk, hogy egyedül a Hitel közli azt nagy terjedelemben – majdnem egy egész számot szánva erre, s még ezt követően is visszatérve rá – míg más lapok ezt messze el nem érő arányokban foglalkoznak az eseménnyel. Turzai Mária itt is finoman csúsztat, amikor – annak a bizonyos felsőbb elvárásnak megfelelve – azt állítja, hogy: „A párt irányítása alatt álló legális sajtótermékek, de a haladó szellemű polgári lapok is nagy teret szenteltek a találkozó előkészítésének, munkálatainak, határozatainak s megértéssel kommentálták azokat.” 41Ugyanitt észlelhetjük a másik csúsztatást is, mely szerint komoly erőfeszítések történtek volna a román demokratikus erőkkel való összefogásra. Ezt állítani mindenképpen túlzás, annál inkább a könyv szándékai szerinti elvárás. A V.T. eredményeinek és azok későbbi elenyészésének okait nagyjából tárgyilagosan elemzi, aztán a megmaradt eredmények felsorolásánál ismét az előbbi sablonnal nyit: „…mégis elősegítette, ilyen körülmények közepette is a román nép és a magyar nemzetiség testvéri harci egységének az erősítését (…) elkötelezték a romániai magyarságot abban a nehéz, de diadalmas küzdelemben, amely a fasiszta Németország, és csatlósainak revansista megnyilvánulásai ellen folyt.” Ehhez nincsen mit hozzáfűznöm. Esetleg a kiadó kötelező Ceausescu idézetét a könyv 8. oldaláról, mely az említett 1977-es titkos KB határozatot ismerve még sokatmondóbb. Így szól: „Politikai nevelő tevékenységünk népünk harcos forradalmi múltjának ismeretéből kell hogy kiinduljon… A jelen alkotásaihoz hozzá kell adnunk a múlt alkotásait, méltóképpen meg kell becsülnünk elődeink nagy tetteit, a forradalmi mozgalom legjobb hagyományait.”42
Most ismét Csatári Dánielt idézem, a Vásárhelyi Találkozó című könyvéből következnek kiemelések. A kor (1967) szellemében kelt mű a forráskritika kellő érvényesítésével, sokatmondó. Már az első említésre méltó idézete is Balogh Edgártól származik: „ A Vásárhelyi Találkozón Tamási Áron nemzeti demokráciát hirdet, s a fiatal szellemi munkások vallási, világnézeti, politikai és társadalmi különbségek nélkül, egységesen hozott határozatai a dunavölgyi népek közös hivatása alapján kívánják rendezni a magyar-román viszonyt.”43 Továbbá: „A különböző világnézetű vallású, felfogású, politikai meggyőződésű fiatalok viszont Marosvásárhelyen eggyé váltak a kor haladó követeléseinek, a népi szervezkedésnek és a magyar-román megbékélésnek a sürgetésében. Képletesen szólva olyan vízgyűjtővel állunk itt szemben, amelyből 1937 októberében forrás fakadt.”44Később így folytatja: „A forradalmi munkásosztály világnézetének követelményeit leginkább az ugyancsak baloldalinak számító Erdélyi realisták (Szenczei László, Kovács György, Szemlér Ferenc, Vámszer Géza, Mikó Imre, Jancsó Elemér, Abaffáy Gusztáv) közelítették meg.”45Aztán ezt írja: „A nagy visszhangot kiváltó erdélyi realisták mellett az Erdélyi Fiatalokból kiszakadt másik nagyobb áramlat a Makkai László által alapított Hitel című folyóirat körül csoportosult. A Hitel résztvevőinek első önálló közéleti jelentkezése nemzedéki köntösben történt ugyan, de valójában sokkal általánosabb politikai mozgáshullámokat takart. A válság hatására ugyanis a Magyar Párton belül is jelentős differenciálódás megy végbe, és ennek megfelelően, 1933. elején jelentkeznek azok a kisebbségi reálpolitikát s szociális haladást sürgető fiatalok – közülük néhányan az Erdélyi Fiatalok mozgalmában is részt vesznek –, akiket két év múlva a Hitel körül találunk. A Hitelre Makkai Sándor és Szekfű Gyula Széchenyi szemlélete volt nagy hatással.”46
Turzai és Csatári megállapításait olvasva mit mondhatnánk? A könyvek írásának jelzett időpontját ismerve elég megjegyeznünk, hogy ilyen volt az a kor, melynek szellemével a V.T. és az annak előkészítésében szorgoskodó Hitel csoport érdemeinek helyes megvilágításba helyezéséért még ma is küzdenünk kell.
Végül még egy Csatári idézet, amelyben annak kapcsán, hogy 1938 októberében a királyi diktatúra a szakszervezeteket feloszlatja, még ezeket írja: „Annál meglepőbb viszont, hogy a Hitel ekkor kezdi el vádolni az Állandó Bizottság munkásképviselőit azzal, hogy szűk osztályszempontok nevében, a népközösség érdekeit semmibevéve kisajátítják a Vásárhelyi Hitvallás elvét”.47 Erre az itt következőkben kapunk választ. A V.T. után történtekről ugyanis a legjobb, legtárgyilagosabb és legátfogóbb véleményt úgy érzem Dániel Antalnak a Hitel 1938/3. számában közölt: Egy évvel a Vásárhelyi Találkozó után című írásában találhatjuk.
Dániel Antal szerint a találkozó mintegy válasz volt a Németh Lászlói pesszimizmusra okot adó megfigyelésekre. A Széchenyi hirdette belső megtisztulás igényének jegyében dolgozott. Két évtized kisebbségi sors után elsőnek szűrte le a szükséges következtetéseket. Felismerte a magyar kisebbség dualisztikus helyzetét, melyben egyrészt kötelezettségei vannak az államhatalommal szemben, másrészt azonban a magyar nemzeti egység megőrzését kell kiharcolnia. Nagy hangsúlyt kapott a megállapítás, hogy az erős nemzettestet a földművesség és a munkásság a nevelő értelmiséggel együtt alkotja.
Leszögezték, hogy egy kisebbségi népcsoport megmaradásának biztosítéka megfelelő közművelődési és gazdasági erők szembeállítása a többség beolvasztó törekvéseivel.
A találkozó végén tett fogadalom után a fiatal résztvevők úgy széledtek szét, hogy annak megvalósítása irányába indulnak el.
Rövidesen azonban nehézségek és feszültségek léptek fel és megálltak a felismeréseknél, megtorpantak a megvalósítás útján. A V.T. nem lett cselekvő mozgalommá. A belső bizalmatlanságot a minden társadalmi réteget bevonni óhajtó szemlélet,- a nyitás, a baloldali mesterkedésektől való félelem (lásd trójai faló elmélet) stb. fokozta. A „gazdanemzedék” minden újtól próbált elzárkózni.
A belső feszültségek mellett ehhez a belpolitika hatalmas viharai is hozzájárultak. A romániai változások egyik fő velejárója volt a szélsőséges mozgalmak iránti bizalmatlanság, mely odáig fajult, hogy néhány ember csoportosulása is gyanús lehetett.
A találkozón jobb és baloldal egyaránt engedményeket tett. Az egyik oldal kinyilvánította a szociális érzékenység fontosságát és a nyitást a dolgozó osztályok felé, a másik viszont elfogadta a keresztény erkölcs és nemzeti eszme gondolatát, melynek ellenzését a kívülről sugalmazott internacionalizmus folyamatosan próbált rákényszeríteni.
A nemzeti érzésű csoport a határozatok betartását hangsúlyozta, még annak árán is, ha az saját érdekeket sértene. A baloldalon azonban elhalványult a keresztény-nemzeti gondolat s mindinkább az öncélú demokráciaeszme és az osztályöntudat gondolata került előtérbe. Bár a munkásifjak előtt ott állt a lehetőség a magyar kulturális nevelésre alkalmas szervezetekbe, „zárt sorokban vonultattak be a nemzetközi szervezetbe”. A baloldal nem törődött már aHitvallás elveivel, a jobboldal pedig elkedvetlenedett.
A baloldal nagy megrökönyödésére, éppen Féja Géza, a „Viharsarok” szerzője tett leleplező nyilatkozatot melyben keményen elítélte a baloldaliak magatartását s rámutatott, hogy a V.T. szellemét a baloldali politikai szektáriusok kompromittálni fogják, mikor saját elképzeléseiknek próbálják a közösségre erőltetni. Dániel keserűen jegyzi meg, hogy „Ámde elfogultságukra, helytelen taktikájukra Féja kegyetlen kritikája nyomán sem döbbentek rá…”
Még felmerült egy brassói megbeszélés ötlete, de ezt nem koronázta siker és egy évvel a V.T. után az állandó bizottság visszaadta megbízatását Tamási Áronnak.
A V.T. sorsa hasonlatos lett a csehszlovákiai Tavaszi Parlamentével. A világnézeti csoportok tartós együttműködésére tett kísérlet kudarcot vallott.
Azok, akik a Hitvallást becsülettel betartották továbbléptek a Magyar Szövetség megvalósítása felé, hogy új keretet biztosítsanak az önvédelemnek.
Eddig Dániel Antal igen fontos összefoglaló gondolatiról, a V.T. utóéletét illetően.48
A Magyar Szövetségről Albrecht Dezső ezt írja:„A Magyar Szövetség az alkotásra képes magyar erők szövetségének megalkotása életparancs s megkísérlésének elmulasztása olyan bűn, mely alól feloldozást a mai nemzedék nem nyerhet.”49
A valóságban a Vásárhelyi Hitvallást a résztvevők és az erdélyi kisebbségi utókor mindenkor elismeréssel emlegette s azt szóban még a baloldal is nem egyszer alapvető iránytűnek ismerte el. De mint láthattuk az 1938-as királyi diktatúra felvázolt nyomása sok tekintetben megvalósíthatatlanná tette s a további történelmi események, mint a második Bécsi döntés és a világháború egészen más kontextusba helyezték.
Az ezt követő évtizedekről már nem kell beszélnem, hiszen az egész eddigi gondolatsoron végighúzódik ennek a kornak a szelleme, az ekkor megjelent V.T. emlékezések egyoldalúsága, az amint ezeket az RKP s áttételesen a baloldali erők hatalmas sikerének tűntették fel. Ez lett egyik okozója annak is, hogy a munkában oroszlánrészt vállaló Hitel és Hitel csoport sorsa a hallgatás lett.
Itt érdemes ismét Horváth Sz. Ferencet idézni a V.T.-ról szóló könyvfejezetének zárósoraival: „A találkozó idején létrehozott bizottság egy év után föloszlott a benne feszülő politikai-ideológiai ellentétek miatt s ezzel egyidejűleg elkezdődött a Vásárhelyi Találkozó mitikus magasságokba való emelése. Ebben nem kis szerepet vállaltak a rendezvényt létrehozó s a romániai magyar közéletben később is fontos szerepet betöltő személyiségek.”50 Ezzel a rendkívül fontos megállapítással zárhatnánk is ezt az összefoglalót, kiigazításként mégis megjegyezvén, hogy miközben az utolsó mondat – nagy tapintatossággal – nevek említése nélkül céloz a „szocialista Románia” magyar kultur-politikusainak egy részére (akik természetesen a maguk és minden valószínűség szerint a párt múltjának „létrehozásán” is fáradoztak) abba a hibába esik, hogy azokat még most is „a rendezvény létrehozóinak” nevezi. A romániai magyar közéletben ugyanis a valódi létrehozók nem vehettek részt, tehát rájuk ez nem vonatkozhat. Ezért a „létrehozói” szó itt nagyobb fontosságot nyer s helyesebb lenne „az ötlet kidolgozásában résztvevőket” említeni. Őket aztán természetesen – éppen a mitizálásból származó felnagyított érdemeket a párt (és személyeik) számára learatni óhajtván – állították be (nem egyszer kizárólagos) „létrehozóknak”.
A V.T.– hoz vezető úton azonban mindenképpen szerepe volt a korabeli kisebbségi társadalom minden rétegéből származó értelmiségieknek. A máig változatlan homogenizációs igyekezet kényszere szülte szükségszerűség mindenkire egyformán hatott már akkor is.
A végső következtetések levonásakor nem szabad a forráskritika nélküli visszapillantás okozta, – hol azt tévesen elfogadva erre, hol az ennek álságos voltát felismerve, az ebből fakadó indulat miatt, arra lendítő – ingahatásnak átadni magunkat.
Leányfalu
*
Szász István Tas
1 Új magyar irodalmi lexikon, második kiadás Akadémiai Kiadó, 2000. P-Zs Vásárhelyi találkozó 2398.old.
2 A magyar irodalom története on-line. A Vásárhelyi Találkozó
3 Illyés Elemér: Erdély Változása. Aurora, München 1976. 96.old.
Csatári Dániel: A Vásárhelyi találkozó. Akadémiai Kiadó. 1967. 52. old.
5 Uo. 55. old.
6 Uo. 71. old.
7 Uo. 73. old.
Illetve: Albrecht Dezső: Transylvan Diéta. Hitel. 1937. 1 sz. 78-79. old.
8 Csatári Dániel: A Vásárhelyi Találkozó. Akadémiai Kiadó. 1967. 73. old.
Illetve: Bányai László. Független Újság. 1937. június 29.
9 Turzai Mária: A Vásárhelyi Találkozó. Politikai Könyvkiadó, Bukarest, 1977. 5. old.
10 Uo. 18.old.
11 Gh. I. Ionita: Az RKP és a néptömegek. Tudományos Könyvkiadó, Bukarest, 1974. (Bitai Ödön ford.) 159.old.
12 Horváth Sz. Ferenc Elutasítás ás alkalmazkodás között. 85.lábjegyzet Pro-Print Könyvkiadó Csíkszereda 2007. 152. old.
13 Turzai Mária: A Vásárhelyi Találkozó. Politikai Könyvkiadó, Bukarest, 1977. 32. old.
14 Kacsó Sándor: Fogy a virág, gyűl az iszap. Bukarest. 1974. 613.old.
15 Mikó Imre: Huszonkét év 1918-1940. Studium Kiadása Budapest. 1941. 190-192. old.
16 László Ferenc- Cseke Péter Erdélyi Fiatalok Bukarest 1986. 57.old.
17 Balogh F. András Az újragondolt Vásárhelyi Találkozó marosvásárhelyi Népújság, 2013. február 2. Múzsa rovat
18 Bottlik József: Erdély tíz tételben 1918–1940. Szombathely. 1988. 225.old.
19 Idézet a szerző birtokában levő magánlevélből
20 Mikó Imre: A csendes Petőfi utca. Kolozsvár-Napoca, 1978. Balogh Edgár utószava 168. old.
21 Turzai Mária: A Vásárhelyi Találkozó. Politikai Könyvkiadó, Bukarest, 1977. 19. old.
22 Nagy Pál (szerk) Németh László. Magyarok Romániában. Az útirajz és a vita. Marosvásárhely 2001. 63. old.
23 Horváth Sz. Ferenc Elutasítás ás alkalmazkodás között Pro-Print Könyvkiadó Csíkszereda 2007. 152. old.
24 Uo.
25 Hitel 1937/3 232. old.
26 Uo. 233. old.
27 Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 5/2 Vásárhelyi Találkozó, Dávid Gyula szócikke 1092. old.
28 László Ferenc- Cseke Péter Erdélyi Fiatalok Bukarest 1986. 59.old.
29 Turzai Mária: A Vásárhelyi Találkozó. Bukarest, 1977. 32 old.
30 Szemlér Ferenc: Személyes ügy. Bukarest, 1975, 47. old.
31 Uo. 50-51. old.
32 Uo. 51. old
33 Független Újság, 1937. augusztus 21. Ellenzék, 1937. augusztus 24. A Vásárhelyi Találkozó előkészítő bizottságának felhívása Erdély magyarjaihoz.
34 Hitel 1937/3 236. old.
35 Hitvallás A V.T. záróhatározata Hitel 1937/3 247. old.
36 Horváth Sz. Ferenc Elutasítás ás alkalmazkodás között Pro-Print Könyvkiadó Csíkszereda 2007. 154. old.
37 Brassói Lapok Egységes hitevéssel ért véget a Vásárhelyi Találkozó 1937. X. 6. I.
38 Albrecht Dezső levele Vita Sándorhoz, 1937. október 15. MTA. K. Ms. 4109/I
39 Záhony Éva Hitel I. Bevezető tanulmány 39. old.
40 Hitel 1937/3 257. old.
41 Turzai Mária: A Vásárhelyi Találkozó. Politikai Könyvkiadó, Bukarest, 1977.32. 6. old.
42 A Román Kommunista Párt XI. kongresszusa. Politikai Könyvkiadó, Bukarest 1975. 69. old.
43 Balogh Edgár: Megoldatlan magyar március. Brassói lapok. 1938. március 13.
44 Csatári Dániel: A Vásárhelyi Találkozó. Akadémiai Kiadó. 1967. 8. old.
45 Csatári Dániel: A Vásárhelyi Találkozó. Akadémiai Kiadó. 1967. 47. old.
46 Csatári Dániel: A Vásárhelyi Találkozó. Akadémiai Kiadó. 1967. 48-49. old.
47 Csatári Dániel: A Vásárhelyi találkozó. Akadémiai Kiadó. 1967. 135. old.
48 Dániel Antal Egy évvel a Vásárhelyi Találkozó után Hitel 1938/3 233. old.
49 Albrecht Dezső Magyar Szövetség Hitel 1938/1 81. old.
50 Horváth Sz. Ferenc: Elutasítás és alkalmazkodás között. Pro-Print Könyvkiadó Csíkszereda, 2007. 158. old.