Menü Bezárás

Cseke Péter tanulmánya Szász István Tas a kolozsvári Hitelt feldolgozó nagy könyvéről a Korunkban 2018.12.23.

Kisebbségi értelmiségnevelés ihletője

„A két világháború közötti idők erdélyi magyar kultúrájában Szé­chenyi életmüvét, publicisztikai, írói szemrevételezéseken túl, a re­ális népismeretre törekvő szociológiai-szociográfiai kutatás közelí­tette meg a leginkább – írja Benkő Samu a Széchenyi István közjóra való törekvései című tanulmányában. – A Hitel című folyóirat már címével is programszerűen utal a közgondolkodás közgazdaságtani megalapozásának szükségességére, illetőleg vállalására; szerkesz­tőjének, Venczel Józsefnek a munkássága pedig egyenesen arra példa, hogy a korszerű társadalomkutatás Széchenyi életművében metodológiai útmutatást is találhat.”1

Széchenyi István születésének kétszázadik évfordulója kapcsán alighanem érdemes újragondolnunk: kisebbségi létviszonyok köze­pette az erdélyi magyar értelmiségi ifjúság miként fedezte fel ma­gának a helyzettudatára ráébresztő szellem és a magatartását meg­határozó eszmény vonzását?

„Sose értették őt úgy meg, mint ma, és senki sem értheti őt úgy meg, mint a mi fiatalságunk – ezzel a kilencvenes évek elején is to­vábbgondolásra érdemes kicsengéssel zárta Széchenyi-előadását László Dezső az 1932. június 28-án megtartott magyarkiskapusi fő­iskolás konferencián. – Ha igazán felismerjük magunkat, olyanok vagyunk, mint ő, utáljuk a hiábavaló beszédet; tetteket várunk. […] Minket nem kell félteni, hogy nemzeti álmokat kergetünk, s rózsa­szín fátyollal kötjük be szemünk. A tények fellázadt világa szétker­gette a felhőket, s letépte a rózsaszín szemfedőket.”

László Dezső nyilvánvalóan a kisebbségi létviszonyok között fel­nőtt első erdélyi értelmiségi nemzedék nevében fogalmazott ekképpen, s e nemzedék öntudatosításáért – református egyházkerületi if­júsági utazótitkárként, illetve a Jancsó Bélával 1930–ban indított Erdélyi Fiatalok szerkesztőjeként – már addig alapvető munkát végzett. Hogy előadása mennyire célba talált, azt pontosan az a tény bizonyítja, hogy a hallgatóság nyomban arra kérte: könyv alakban is adja közre Széchenyi időszerüségéről kifejtett nézeteit. Ennek az igénynek köszönhetően jelenik meg 1933 elején – az Erdélyi Fiata­lok kiadásában, ám a szerző költségén – a kisebbségi értelmiségne­velés egyik nagyon fontos könyve, az Akarom: tisztán lássatok!

A kisebbségi helyzetbe jutás okait elemző és kivezető utat kere­ső, a józan önismeret és reális helyzettudat kialakítására törekvő, az emberi és nemzeti méltóságérzet megőrzésére vágyó erdélyi értel­miségi ifjúság szükségszerüen jut el a kritikai nemzetszemléletet érvényesítő, a magyarság és a nemzetiségek sorsát világösszefüg­gésben látó Széchenyihez, az ország-, a nemzetépítés és főként a szellemi önépítkezés racionalista megszállottjához. Az előző korok hamis, az éltető eszményt élettelen szoborrá merevítő kultuszából (ami óhatatlanul azzal járt, amiként Makkai Sándor utalt rá, hogy a Hitel szerzője elveszítette a saját hitelét) a kisebbségi helyzetben előlépett az élő, az ifjúságot öneszmélésre késztető Széchenyi.

Hogy ez bekövetkezett, abban a helyzettudat erőteljes működése mellett igen fontos szerepe volt a különböző korosztályokhoz tarto­zó alkotó értelmiségiek egymásra figyelésének, kölcsönös felelős­ségének. Mielőtt László Dezső 1932 végén nyomdába adta volna kéziratát, megjelent Hegedüs Lóránt Széchenyi-könyve (amely „le­zárt eredménye egy delelőjén túlhaladt, érett embernek”) – és az Akarom: tisztán lássatok2 végén ott olvasható a Néhány szó a leg­újabb Széchenyi-könyvről. Makkai Sándor pedig ezzel kezdi alap­vető jelentőségű Széchenyi-tanulmányának IV. fejezetét: „Meg kell emlékeznem itt egy fiatal erdélyi magyar írónak, László Dezsőnek a Széchenyi-könyvéről, mely a napokban jelent meg…” Makkai át­fogó elemzésében tehát a reális Széchenyi-kép megrajzolására vál­lalkozók (Kemény Zsigmond, Péterfy Jenő, Szekfű Gyula, Hegedüs Lóránt) teljesítményével párhuzamba állítva kerül megmérette­tésre azon nyomban László Dezső munkája, s így korántsem hat publicisztikai üresjáratnak vagy nagylelkű gesztusnak ama megál­lapítás, amelyik e szellemi fegyvertényt üdvözölve a jövő ígéretének tekinti a legfiatalabb értelmiségi nemzedék szavát: „Ha a magyar ifjúság teszi élővé Széchenyit a maga számára: ez döntő jelentősé­gű tény lesz, és hatásaiban kiszámíthatatlan áldások forrása.”3

És valóban: nem telt el két esztendő, s újabb nemzedéki lap jele­nik meg Kolozsváron. Ugyancsak értelmiségnevelési szándékkal – és kimondottan Széchenyi szellemében. Aligha véletlen, hogy a mindössze hat számot megélt első Hitelt (1935.jan. 1.– 1935.jún. 1.) Makkai Sándor fia, Makkai László indította el Venczel Józseffel, az akkori húszévesek másik kitűnő egyéniségével. Az első Hitel második számában írja Venczel József: „Azt akarjuk, hogy nemze­dékünk a kultúrmunkán keresztül tisztázza a népi, a társadalmi és a műveltségi problémák szempontjából kötelességét. Mégpedig itt: Erdélyben, de úgy, hogy a távlatot legalább Közép-Európában lássa. […] A Hitel létjogosultsága is itt adódik: felismert céltudattá, cselek­vő mozgékonysággá, pozitív belső tartalommá tenni, alakítani a szándékot: a több műveltség és a több cselekedet irányába befolyá­solni a húszévesek nemzedékét. A Hitel nem egy szűk kör közlönye, hanem egy nemzedék akaratának a kerete szeretne lenni.”4

Egy évvel Makkai Sándor és családja magyarországi áttelepedése előtt a „kicsi Hitel” – amiként a visszaemlékezők tudatában él – anyagiak híján megszűnik. De nem az igény egy ilyen jellegű lap iránt. A Három nemzedék írójának biztató szavára – Szekfű figye­lemmel kísérte az erdélyi értelmiségi nemzedékek sorsvállalását és szellemi vállalkozását – és Márton Áron anyagi támogatásával 1936 májusában újra napvilágot lát a Hitel, negyedévenként megje­lenő szociálpolitikai szemle formájában. A „kicsi” és a „nagy Hi­tel” közötti folytonosságot szerkesztőként Venczel József személye képviselte. Másrészt pedig nyilván Széchenyi szelleme, mely az önismeret igényét kisebbségi értelmiségi nemzedékekben életreszólóvá tette. Széchenyiben ugyanis Venczelék „a magyar önvizs­gálat legkomolyabb úttörőjét és a nagy magyar építőt” látták.

Paradoxális jelenségnek tűnik, hogy bár a kisebbségi értelmiség­nevelés első műhelyéről jóval többet lehetett írni a hetvenes évek elejétől a nyolcvanas évek derekáig Romániában, mint a követke­zőkről, a köztudatban mégis az a kép alakult ki: az Erdélyi Fiatalok elsősorban Szabó Dezső-, a két Hitel pedig kimondottan Szé­chenyi-beállítottságú. Fölösleges és káros minden efféle szembeál­lítás. Hiszen az eltérő történelmi–társadalmi helyzetekben szükség­szerűen más–más hangsúllyal fogalmazódnak meg az alapvető kér­dések. Nagyobb történelmi távlatban derül ki igazán, hogy a létér­dekek felismerése és szolgálata milyen eredményekhez vezetett. A lényeg az, hogy az eltérő kiindulópont ellenére a kritikai nemzet­szemlélet, a józan kisebbségi önismeret és az építő társadalmi program kidolgozásának igénye ott munkált mind az Erdélyi Fiata­lok, mind pedig a Hitel értelmiségnevelő célkitűzéseiben. Ugyan­akkor az is rendkívül lényeges, hogy az Erdélyi Fiatalok átfogóbb tájékozódása tette lehetővé, hogy a korban utána következő nemze­dék felfedezhesse a maga számára a Hitel Széchenyiét. László De­zső írta 1934 júniusában: „Legelőször Bethlen Gábor magyarságá­ban láttam meg a ma kritikailag látók ősét, aztán Széchenyi Istvánt vontam bele ebbe a szellemi rokonságba. Mialatt Széchenyivel tár­salogtam, felismertem, hogy az ő kétszáz évvel idősebb igazi roko­na Gróf Zrínyi Miklós, az író-hadvezér.”5

Közülük Széchenyi értelmiségi attitűdje állt a legközelebb az ér­telmiségnevelő László Dezső eszményképéhez. Egyértelműen ki­derül ez az Akarom: tisztán lássatok korabeli sajtóvisszhangjából is. „Köszönet László Dezsőnek – írja az Erdélyi Hírlap szerkesztő­je 1933. február 26-án –, hogy a mai magyar ifjúság elé Széchenyit állítja eszményképnek.” Az Erdélyi Szemle 1933. évi 7–8-as szá­mában Princz János így fogalmaz: „Ami különösen aktuálissá teszi Széchenyi személyiségének tárgyalását, az, hogy ő is, akár, mint mi: korszakos jelentőségű átalakulás előtt élt.” Csákány Béla a Brassói Lapok irodalmi–művészeti mellékletében kiemeli: László Dezső „Széchenyi tükrében ítéletet mond a mai magyar élet s egyúttal a ma ifjúsága felett is […] Mert a mai magyar ifjúság nem tanult eleget. Még mindig nem dobta ki hajójából azokat az ideoló­giai, történelmi és személyi ballasztokat, amelyek ólomsúllyal hát­ráltatják előrehaladásában. Elképesztően kevés azoknak a száma, akik szembenéznek magyar élet fullasztó bajaival. Az ifjúság leg­nagyobb része édes nemtörődömséggel lesi a sült galambot. A má­sik – ugyancsak jelentékeny rész – alacsony szervilizmustól űzetve, rosszul felfogott osztályérdekből rég halálra ítélt eszmék képvise­lőinek vált uszályhordozójává.” Ehhez kapcsolódik Bíró Sándor ér­tékelése a Kálvinista Világ 1933. május 31-i számában: László De­zső azt szeretné, „ha a mai magyar ifjúság saját maga tudná meglát­ni azt: mi a legnagyobb magyar próféta ma is annyira aktuális üze­net e? Hogy ne menne annyira a mások véleménye után, hogy ne venné át minden kritika nélkül a mindenfelől felbukkanó világmeg­váltók fantazmagóriáit, hanem állana meg a »magyar ugaron«, mint egykor Széchenyi; lenne elég bátorsága arra, hogy szembe­nézzen azokkal a hiányokkal, amelyek oly nagy beteggé teszik a magyarságot. […] Széchenyi abban különbözött az összes többi, körülötte zajongó reformertől, hogy az élet talaján állva azt látta, ami valóban létezett, nem azt, amit mások mutattak neki, vagy amit szerettek volna látni. […] Először mindig a magyar helyzetet nézte, s ahhoz alkalmazta az egyetemes elvek tanulságait.”

Ami tökéletesen kifejezte az Erdélyi Fiatalok alapállását is: ne­künk a magunk módján, a saját szükségleteinknek megfelelően kell végrehajtanunk a társadalom korszerűsítését – mondották –, ne­künk magunknak kell meghatároznunk az Európához való felzár­kózás ütemét. Erre a józan tisztánlátásra annál is inkább szükség van – érvelt a Magyar Nép hasábjain Vásárhelyi János –, mivel ki­sebbségi helyzetünkben önmagunktól kell várnunk és követelnünk a legtöbbet; „annál többet, minél kevesebbet várhatunk másoktól”. Merjetek nagyok lenni! – szólítja fel László Dezső Széchenyi- könyve kapcsán az ifjúságot Albrecht Dezső, a későbbi Hitel-­szerkesztő. „Egy nemzedéknek sem volt annyira szüksége, hogy magáévá tegye Széchenyi tanításait, mint a miénknek – írja a nagy­váradi Erdélyi Lapok Bélteky László szerkesztette ifjúsági rovatá­ban. – Az erdélyi magyarság mintha elfeledte volna, hogy csak egy láncszem a nemzet életében, nem önmagáért való. Mintha elvesz­tette volna kapcsolatát a múlttal és még inkább a jövővel. Mintha nem érezné a felelősséget sem előre, sem hátra. Széchenyi viszont örök kapocs a múlttal és felbonthatatlan eljegyzés a jövővel. […] Ő az egyedüli magyar államférfi, akinek a programja – a nemzeti erők társadalmiasítása, erős közszellem megteremtése, a magyarság er­kölcsi és szellemi kiművelése stb. – függetlenül az államhatalom birtokától, mert a felemelkedés tényezőit nem külső formákban, hanem önmagunkban látja.”6 Nem kétséges, hogy ez a szemlélet meghatározza majd a második Hitel szerkesztését is. Albrecht egyébként már az Erdélyi Fiatalok megindítása előtt ifjúsági lapot akart indítani, ám Jancsó Béláék megelőzték kezdeményezését. Ennyiből is kiderülhetett, hogy László Dezső Széchenyi-könyvére érzékenyen reagáltak a kortársak és a nemzedéktársak. Annál is in­ kább, mivel a szerzőnek épp azzal sikerült Széchenyi időszerűségét bizonyítania, hogy válaszkereső kérdésfelvetéseivel belevilágított a korabeli erdélyi magyar közélet eszmei-ideológiai zűrzavarába, és egyértelmű állásfoglalásra késztetett: értelmiségi ifjúságunk akkor áll hivatása magaslatán, ha „mer önmaga lenni”. Ha nem esik a ma­gukat világmegváltónak feltüntető ideológiák rabságába, hanem az erdélyi magyarság létérdekei szerint cselekszik. Az 1990-ben lezárult (?) történelmi zsákutca a legfőbb bizonyság arra, hogy László Dezsőék jól értelmezték Széchenyi időszerűségét.

1991. szeptember. Megjelent a Korunk 1991/9-es, illetve a budapesti Hitel 1991/21-es számában.

1 Benkő Samu: Széchenyi István közjóra való törekvései.

In: B. S.: Őrszavak. Kriterion Könyvkiadó. Buk., 1984. 218–234.

2 László Dezső: Akarom: tisztán lássatok. Széchenyi István és a magyar jelen. Erdélyi Fiatalok kiadása, Kolozsvár, 1933.

3 Makkai Sándor: Harc a szobor ellen. Kolozsvár, 1933.

4 Venczel József: A HITEL és a közvélemény. Hitel, 1935. január 15.

5 László Dezső: Reálisan látó nagy magyarok családfája. Erdélyi Fiatalok, 1934. II. 37–39.

6 Albrecht Dezső: Merjetek nagyok lenni! Erdélyi Lapok, 1933. ápr. 20.