Kedves Barátaim!
Amikor Zoli halálának napján a nekrológot írtam, nagyon szenvedtem. Bevallom, hogy könnyeim csorogtak és miután leírtam amit érzek, valósággal tehetetlenné váltam. Akkor a sokaságnak próbáltam megvallani elvesztése kapcsán ébredő gondolatiamat, most azonban azokkal beszélgetek, akik a legközelebb álltak hozzá. Mit mondhatok én tinéktek újat Sinkó Zoltánról, miben különbözhet az én veszteségem a tiétektől. Bizonyára nem sokban. Mégis megpróbálom elmondani amit éppen most gondolok, kertelés nélkül.
Zolival az élet országútján 55 éven át kergetőztünk. Hol őt szakította el tőlem a sors, hol én távolodtam el kényszerű módon, de valójában végig egymás mellett voltunk. A bújócskában most nagy előnyt szerzett és kedvesen kajánul néz rám valahonnan, de most a legbiztosabb, hogy utolérem. Mert az az út amelyen előrement, mindannyiunk útja is.
Mondják, hogy az ember barátai, ha eltávoznak, elvisznek egy-egy darabot az életünkből. Hát az én életemből nagyobb darabot mint Sinkó Zoltán senki sem vihetett volna el. Olyan átfedések vannak pályafutásainkban, örömeinkben és gondjainkban, melyeket soha nem törölhet ki az idő egyre meszesebben koppanó emlékezetemből.
Laudáció illik abba a beszélgetésbe, mely barátunk után int az ismeretlenbe. Hát lássuk a dolognak ezt az oldalát is.
-Sinkó Zoltán az író, az alkotó ember, nehéz korban futotta meg nehéz pályáját. Szűntelen ellenszélben. A kiböjtölt szabadság is ellenszelet hozott neki, mintha a sors akarta volna megtréfálni az őt nyersanyagként kezelő nagy tréfamestert. Nem mondok újdonságot, ha azt állítom, hogy igazi életműve nem bontakozhatott ki, annak ellenére nem, hogy határtalan ötletességgel tudta kijátszani különféle okból és más-más módszerekkel működő, változó korok cenzorait. Magam csupán derülni tudtam írásain, azok elemzése nem volt szakmám, hivatásom. De néhány hónapja, az asztalomnál ülő Lászlóffy Aladár Kossuth-díjasunk, Zoliról érdeklődvén és betegségéről hallván maga elé meredt és csak ennyit mondott: nem is tudjuk mekkora írónk volt Sinkó Zoltán.
-Sinkó Zoli a barát hűséges volt és álhatatos, csalódást soha nem okozó, iróniába takaródzó, mi több az irónia vértjébe öltözködő, meleg szíve ezen keresztül is sugárzott azok felé akiket szeretett. Csakhogy ennek el kellett viselje a hátrányait is, a kiszolgáltatottságot, a sérülékenységet.
Ez volt aztán az ami meghatározta ezt az utolsó, első reményeink szerint fellélegzést hozó évtizedét.
Ő nem menedzselte magát. Ő adott, de nem kért. Ha nem fogadták el fájt neki, ha nem adtak némán tűrte és közben örlődött a szív, a szellem, a tálentum. Csak a baráti szeretet nem fogyott meg egy percre sem.
Utolsó találkozásunkkor is hangsúlyozta. Vége. Elég volt. Az életmű ennyi lett, több nem lehet. És Sziszt emlegette, aki ugyan ezt mondotta valamikor.
Várta, hogy vége legyen.
Szikár termetével úgy állt a sors viharában, mint magányos fenyő a sziklaszirten. Hívogatta a villámokat. Várta, hogy sújtsanak le. Már csak egy utolsó lobogással tudott üzenni, mielőtt hamuvá vált.
Sinkó Zoli, mindnyájunk Zolikája elhajózott poraiban a Séden át az óceán felé. Sok-sok éve megmondta, hogy így akar utazni majd utolszor. Sinkó Zoli a barátunk viszont itt él bennünk, belénk van égetve mint vigasztaló kép a zománcba. Velünk van, velünk mozog mozdulatainkban s majdan együtt mondjuk sorban utána első, középiskolás humoreszkjének záró sorait: …..és akkor éreztem a végem kezdetét.” Mégegyszer felharsan a kamaszos kacaj a padsorok között, aztán megszólal a vén pedellus csengője és sorjában elkezdjük a bújócska folytatását, hogy megtaláljuk őt.
Ha megérdemeljük.
Leányfalu,2002.október 25.
Elhangzott:Veszprém 2002.10.28.