Dr. Kerek István nekrológja
Szép napfényes délelőtt volt 1960 szeptember 15-én. A diákság, jól idomított társaságként, zümmögve gyülekezett a kettes belgyógyászat előadótermében. A hiányzás nem volt szokványos jelenség s így a helyekre is szükség volt.
Vegyes érzelmekkel, de nagyon boldogan léptem át a terem küszöbét. A jeles intézet – akkor még a felületes szemlélő számára Andrásofszky hitbizomány – most fogadott vissza erre a két évvel fiatalabb évfolyamra. Mögöttem az eltelt időben embert próbáló munka ólombányában, munkatelepeken és a visszatérést jelentő számos élmunkás kitüntetés.
A jobb szárny negyedik sorának közepén egy kedves lány integetett. T. Zs. helyet foglalt nekem. A többiek inkább csak kíváncsian méregettek és egyfajta tisztelettel vegyes gyanakvás volt kiolvasható tekintetükből. Vagy talán egyikéből ez, másikéból amaz? Ha jól emlékszem O. E. a népszerű Öcsi bácsi adott elő a rá jellemző lendülettel és közvetlenséggel. Szünetben az internek fehér öltözetét viselő kolléga lépett hozzám. Határozottan nyújtotta felém kezét és mélyen a szemembe nézett. Valószínűleg csoporttársak leszünk mondotta.
Kerek Pista ekkor lépett be az életembe és így kezdődött el egy négy évtizedes barátság, melyet a találkozások terén több éves szünetek szabdaltak, daraboltak, de csak egyre szorosabbra fűztek. Az élet különböző színterekre vezényelt, de az ahogy éltük és amint a körülöttünk zajló világot szemléltük, eseményeit megéltük vagy értékeltük, végig összekötött.
Sok minden változott körülöttünk a negyven év alatt, de ahányszor sikerült útjainkat úgy kanyarítani, hogy leülhessünk egy-egy kitárulkozásra, az a tekintet nem változott, nem öregedett, nem vesztett kíváncsiságából, áthatóságából, beszédességéből, kedvességéből sőt csak gazdagodott. Ami még vonzóbbá tette az talán a szeretet egyre uralkodóbb felbukkanása és valamiféle bölcs felülemelkedés tükröződése volt. Ez főleg az utóbbi másfél évtizedben vált jellemzővé.
Az utolsó két diákév, melyet együtt töltöttünk, nem volt mindennapos együttlét, mert őt az internség elválasztotta a csoport mindennapi életétől. Felbukkant, egy-egy előadáson, aztán eltűnt. Ha felidézem azokat az időket mindig sietni látom abban a fehér ruhában, melyben – ha emlékeimben kutatok – megjelenik képzeletem képernyőjén. A vizsgákra is csak úgy átsietett. Nem láttuk izgulni vagy félni, ő valahogy csak úgy túl volt rajtuk. A legtermészetesebben, sok magyarázkodás vagy a sikerélmények fitogtatása nélkül.
Szép volt ez a két év. Már nem volt veszíteni való, vagy ki tudja? Valahogy kevesebb volt benne a szorongás mint az exmatrikulálásom előtti években és ebben benne volt az is, hogy most nem én voltam az évfolyam egyik legfiatalabbja. Ellenkezőleg. A nehéz évek már bizonyos értelemben férfivá érleltek. Gondolkodásom talán érettebb volt, tapasztalatom valamivel több s ebben az állapotomban ő volt az egyik olyan ember akivel mindenkor szót értettünk. Első perctől kezdve fel sem merült, hogy bizalmatlanok legyünk egymással. Nem kádereztük le kölcsönösen kivoltunkat. Pedig akkor mindenki gyanús volt. Az egyik azért mert kirúgták, a másik azért mert nem, a harmadik mert visszavették. Nem fecsegtünk feleslegesen, de ha alkalom volt, véleményt cseréltünk a történtekről. És voltak történések. Hogy csak az államvizsga előtti újabb kirúgási sorozatot s annak áldozatait – nagyon kedves kollégáinkat – említsem. Emlékszem Pista huncut hunyorítására amikor a hatodév végén „eltávolított” Z. B.-t rávettük, hogy jöjjön el a bankettre és táncra kértem. Mert ilyen nézése is volt és emellett remek érzékkel tudta élvezni a humort.
Ahogy most visszagondolok, soha nem hallottam tőle haragról, bosszúról, gyűlöletről. Soha. Azok irányába sem, akik pedig ezt kivívhatták volna maguknak cselekedeteikkel. Mert voltak ezekben az évtizedekben körülöttünk ilyenek is. Dr. Kerek István humanista és keresztény ember volt. Minden sallang és önmutogatás nélkül. Egyszerűen ahogyan kell, ahogy egyedül annak lehetséges aki igazán az.
A vele kapcsolatban kerülő barát, de meggyőződésem szerint még az esetleges ellenség(?), ellenfél is kellett, hogy érezze azt az erkölcsi erőt, példamutatást s utóbbiak főleg a fölényt. Aztán ez kire-kire a maga módján hatott. Minket erősített s lehet, elképzelhető, hogy volt olyan akit elgondolkodtatott vagy esetleg éppen ingerelt. Ahogy illik.
Az a „hatvankettes” évfolyam aztán szétszéledt a világban. Átjárhatatlan megyehatárok, választottak el minket. De tudtunk egymásról és törődtünk egymás sorsával, melyet egy nagy közös hajórakományként vitt a történelem viharos tengerén egy őrült és a magunkfajtákat inkább halálra szánó kapitány. Ezért később a megyehatárokat – sokunk estében – alig átjárható országhatárok váltották fel.
1971 hozta meg az újabb és sűrűbb együttlétek lehetőségét. Szekundárkodni természetesen Vásárhelyre kértem magam. Pista ekkor már ismert szaktekintély volt a klinikán. Az Andrásofszky éra régen végetért. Az életmű kiteljesedett, de alkotójával már nem törődött. A kirúgatásomban jeleskedő hivatalnokok lecsúsztak, bár a kor semmivel sem lett jobb s ennek is szívesen lettek volna hűséges szolgálói. Csak hibás volt a számításuk, már megtették kötelességüket és elmehettek. Ha összetalálkoztunk, tekintetemet kerülve mentek át a túlsó oldalra.
Volt miről beszélni, a mindenek ellenére szeretett és féltett intézet két része élet halál harcát vívta egymással, persze a teljes egyoldalúság jegyében. Kevesen voltak akik tudásuk vagy-és cáfolhatatlan emberi kvalitásaik alapján felette tudtak maradni az ármánynak. Kerek Pistát mindenki vagy szerette, vagy tisztelte, vagy nem tudta nélkülözni. De esetenként előfordulhatott, hogy mindez együtt határozta meg hozzá fűződő viszonyát. Az esetleges csalódásokat, bántásokat nem sokat emlegette. Tette a dolgát. Pedig nem keveset beszélgettünk kedves otthonának foteljeiben ülve. Nem felejtem, hogy az édesapám halálos betegsége kapcsán engem mardosó fájdalmamban is mellettem volt. Segített, intézkedett, érvelt, vigasztalt.
Volt ennek az időszaknak egy mindkettőnk számára emlékezetes pillanata. A Münchenben zajló 1972-es olimpia közvetítéseit, ha tehettük együtt hallgattuk. Balczó András csodálatos és oly soká várt olimpiai győzelmét ketten szurkoltuk végig a Cornisa sétányon, lakásukon, és együtt sírtunk azokban a – számunkra akkoriban a szokottnál is nagyobb mértékben fontos és szükséges – percekben.
A következő években szép együttlétek jelezték a barátság még szorosabbá válását. Szülőházam egyik visszakapott szobájában lakhattam már Kolozsváron s azt képzeltem kolozsvári pszichiáter lehetek. A szoba egyik végében mi aludtunk a másikban a kedves vendégek. A dialógust ott folytattuk ahol abbahagytuk. Aztán emlékezetes Szilveszter Gödemesterházán B.E. kollégánk nyaralójában, a szülőföld páratlan szépségeit és barátságok sugarait magunkba szíva.
Az idő rohant s az események kinek-kinek más pályát jelöltek ki. Pista maradt Vásárhelyen. Magam hamarosan megtudtam, hogy nincs rám szükség szülővárosomban. Egyenes szavakkal közölték annak ismert okát. Ennek következménye lett, hogy pár év múltán már engem is egy határ választott el barátaimtól.
Nem sűrű, de annál tartalmasabb és persze talányosabb levelezésünk helyettesítette a találkozásokat, de hazalátogatásaink során, ha eljutottunk Vásárhelyig legalább egy-egy közös est szerepelt a programban. Az évfolyam találkozókat megmérgezték azzal, hogy nem fogadott be minket nevelő intézetünk.
Kinti életünknek ebben a csendes első évtizedében, mikor a vidéki magány lehetőséget adott a feltöltődésre, információgyűjtésre és elmélkedésre, – berobbant a szörnyű baleset híre. Az egészet valami titokzatosság lengte be. Nem értettük, nem tudtuk mi is történhetett, mi van az egész hátterében. Telefonok, levelek, hírnökök tudatták a történteket s rendkívüli megkönnyebbülés volt a szerencsés végkifejlet.
Pistáék útlevelet kaptak és meglátogattak bakonyi magányunkban. Nem felejtem az izgalmat mellyel őket vártuk, az örömet mikor megölelhettem. Valóban azt éreztem mintha újra született volna. Nem beszélt a történtekről s és nem is erőltettem, de a vers melyet az esemény hatására írtam és az asztalnál adtam át neki, könnyeket csalt szemébe. Téma volt ezernyi más. És mintha a történtek után egy megújult ember ült volna velem szemben. A tekintete még összetettebb volt, a gondolata tovább aszúsodott.
Nem győztem mutogatni neki a könyveket, újságokat, a csoportosított kivágások gyűjteményét, melyekben a reménykeltő írásokat gyűjtögettem vagy éppen a gondokat rejtő információkat rendszereztem.
Tovább indultak nyugat felé és utazásukban benne volt annak lehetősége, hogy sokáig nem találkozunk. De nem így történt. A szülőföld és a feladat hazavitte. Legközelebb ismét Vásárhelyen ültünk egymással szemben. És folytattuk a negyvenéves beszélgetést ahogyan megszoktuk.
A múló évek engem ismét új pályára helyeztek és a közélet, az írás az egészségügy átalakításával kapcsolatos harc s főleg a nagy korszakváltás hatalmas gondolatélesztő, gondolatot követelő, tettekre sarkaló hatása kapcsolatunkban új elemet hozott. Gyakran vittem el hozzá írásaimat és mértem meg azokat kitűnő elméjének és szilárd jellemének mérlegén. Rendkívül megnyugtató volt számomra az, hogy soha nem kerültünk ellentmondásba a dolgok megítélése, de akár a tartalom vagy a forma egyéb elemei tekintetében. Bátorított, erősített tevékenységemben. Látom most is kutató pillantását, fel-felvillanó mosolyát, homlokának ráncolását, bólogatását amint kéziratomat olvassa.
Túl voltunk már mindketten az ötvenen. Túl voltunk sok-sok tapasztalaton. Ugyan azt éreztük ami a tennivalót illeti. És ugyan úgy.
Aztán ismét meglátogatott a gond. Betegsége kapcsán többször is magyarországi útra kényszerült. Sajnos együtt kellett nyugtázzuk – hűvös tárgyilagossággal – azt, hogy az itteni kollégák közül egyesek miként állnak hozzá, egy olyan emberhez, aki mint azt a honi demagógia évek óta fújja, ott maradt szolgálni és nem tetézte az itteni nehézségeket. Ráadásul egyszerűen csak beteg.
Elérkezett az elkerülhetetlen döntés pillanata is. Az emberfeletti türelemmel viselt fájdalmak után megoldást kellett találni. Utolsó este még telefonon értekeztünk és megdöbbentő nyugalommal ismételte meg és véglegesítette az ezt megelőző beszélgetések során már kimunkált döntést.
Milyen büszkén szólt a hangja a telefonban később, mikor arról számolt be, hogy meggyet szed a fáról. És megérkezett ide is. A Jókai téren találkoztunk és a sarki Burger Kingben várta meg míg a szerkesztőségben elvégeztem tennivalóimat. Ha valaki azt hiszi, hogy bajairól esett szó, téved. A nagy közös ügyek tették ki hosszas beszélgetésünk majdnem egészét. Elegáns sétabotként használt segédeszközére támaszkodva szállt be az érte érkező gépkocsiba.
Az ezt követő levelekből arra következtethettem, hogy talán többet dolgozik mint előbb. Telve volt lendülettel, érdeklődéssel, reményekkel. Mindenről véleménye volt és azt bátran képviselte. Két magyarországi orvosi lapban is lehoztam csodálatos beszédét, melyet az egyetem végzős hallgatóihoz intézett az utolsó óra alkalmával. Ezekből a sorokból akik nem ismerték eléggé, megismerhették. Amit ott elmondott azt úgy is gondolta, ahogy azt leírta úgy is élt. Tudta, hogy élete példája a legfőbb hitvallás és ezzel is másokat szolgált.
1999-ben szűk baráti körben ültünk a Kerek család hihetetlen nevű utcában levő új fészkében. Szerette ezt a helyet. A lakás és a kert a gazdák szeretetét tükrözte. Akár a vendégfogadás. Kettesben is sikerült beszélgetni és igen hasznos eszmecserét folytatni az aktuális kéziratokról. Több írásom publikálását ekkor határoztam el. Derűs napok voltak ezek.
A történet rövidebb formában és akkor még nem tudtuk, hogy utoljára megismétlődött 2000. nyarán is. A kert fái alatt folytattunk késő éjszakába nyúló beszélgetést. Gépkocsinkat zárt udvaruk őrizte. Nem tudtam, hogy barátomat utolszor ölelhetem meg és már csak hangját lesz alkalmam hallani.
Telefonon keresztül még megállapodtunk a leányfalui nyaralásban az unokákkal – míg a fiatalok költözködése zajlik – aztán furcsa hallgatás következett. Mire ennek oka kiderült, a kocka már el volt vetve.
Valamiért odaát nagyobb szükség lett őreá.
Egy távirat és vége volt a negyven évnek. De ami ebből megmaradt, azt biztosan megpróbálom továbbadni és ezt teszik rajtam kívül még nagyon sokan, akarva – akaratlanul. Ez az élet nem múlt el nyomtalanul és eredményei akkor is itt lesznek mikor már sem őreá sem mireánk nem emlékezik senki. Ismeretlenek viszik tovább egy lélek melegét, egy csodálatos tekintet nevelését, egy igaz ember teljes életének példáját.
2001. április 07.
Dr. Szász István Tas