A szakmai életút
1941. február 2.-án született Budapesten. Édesapja Várady-Szabó Lajos építészmérnök, édesanyja Wanner Emma. Gyermekkorát a budai Villányi út környékén élte meg, a Szüret utcai lakásból a Köbölkút utcai általános iskolába, majd a Villányi úti budai cisztergimnáziumba ( akkor József Attila gimnázium ) járt alsó- és középfokú tanulmányait elvégezni. Kitűnő tanulmányi eredményeinek ellenére – értelmiségi származása miatt – csak egy év kihagyással, 1960-ban sikerült felvételt nyernie a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karának gyengeáramú szakára, ahol 1965-ben szerzett diplomát. Az egyetem elvégzése után, diplomás villamosmérnökként a Távközlési Kutató Intézetben (TKI) kezdte el pályáját tudományos segédmunkatársként. Kutatói tevékenysége révén bekapcsolódhatott a varsói szerződés tagállamai által igényelt Druzsba távközlési rendszer fejlesztésének befejező munkáiba. Közreműködött a berendezés gyártás bevezetésében, majd a Szovjetunióban végzett terepméréseken.
1968–1978-ig a TKI tudományos munkatársa, eközben a fejlesztő munkák jobb színvonalú ellátása érdekében tovább képezte magát a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karának mikrohullámú szakmérnöki tagozatán, ahol 1971-ben kitüntetéses diplomát szerzett. 1978-tól már tudományos főmunkatárs, és rendszerfelelős.
A fejlesztési munkák befejezése után hatékony szakmai támogatást adott a Finommechanikai Vállalat (FMV) munkatársainak a készülékek gyártásának megkezdéséhez. Ebből a berendezéscsaládból, melynek modernizált változatát az FMV 1990-ig gyártotta, jelentős mennyiséget exportáltak az évek során a volt szocialista országokba és több nyugat európai országba. Ebben az időszakban munkatársaival telepítésvezetőként, valamint projektvezetőként külföldi munkák kivitelezésében is részt vett, így 1972-ben Indiában, 1973–1975 között Moszkvában, 1977-ben Grúziában és Csecsenföldön mikrohullámú és távközlési rendszerek tervezésében és telepítésében. 1980-ban a TV közvetítéseket kiszolgáló olimpiai mikrohullámú láncot építettek ki a moszkvai olimpiai játékokra.
A BUDAVOX felkérésére műszaki tanácsadóként számos ország mikrohullámú hálózatának kiépítésére ők készítettek és tettek ajánlatot, például Bulgária, Ceylon (ma Sri Lanka), Csehszlovákia, Lengyelország és Románia számára. Az egyik legsikeresebb munkájuk az indiai mikrohullámú hírközlő rendszer tervezése és kivitelezése volt, melynek keretében több ezer kilométeres hálózatot építettek ki.
1978-ban kinevezték osztályvezetőnek és megbízták a KTT–80 és GTT–80 típusjelű harmadik generációs mikrohullámú berendezéscsalád kidolgozásának rendszertechnikai vezetésével. Feladatai közé tartozott a mikrohullámú berendezések konstrukciójának kidolgozása és a kifejlesztett berendezések és rendszerek működésének rendszervizsgálata, illetve a munkák irányítása is. Kidolgozták a mikroprocesszor vezérlésű, távkezelő, csatornatartalékoló automatikát és a postai üzemeltetéshez szükséges egyéb kiegészítő berendezéseket.
1987-ben főosztályvezetővé, 1990 májusában a polgári terület igazgatójává nevezték ki. Ebben az időszakban, a rendszerváltás következményeként – felismerve a kutatási és fejlesztési tevékenység fokozódó beszűkülését – egyre nagyobb mértékben folytattak fővállalkozói tevékenységet. Irányításával így jött létre az a kiváló szellemi mag, amely a megváltozott piaci igényekhez igazodóan képessé vált önálló vállalkozások megszervezésére az üzletszerzéstől a lebonyolításon keresztül a rendszerbeállításig.
1990 májusa és 1991 júniusa között a TKI megbízott vezérigazgató-helyettese is volt. 1991 júniusában a TKI gazdasági nehézségei és a polgári terület lehetőségeinek folyamatos korlátozása miatt lemondott megbízatásáról. Több kiváló munkatársával a MATÁV kutatóintézetébe (PKI) került, ahol a Rendszertechnikai Központ vezetőjévé nevezték ki. Munkatársaival az üzleti űrtávközlés MATÁV-on belüli alapjainak lerakásával és az adatátviteli mikrohullámú rendszerek kialakításával foglalkozott. Ennek a fejlesztő munkának eredményeként alapította a MATÁV a SAT–NET Kft-t, ahová 1992 márciusában marketingigazgatónak nevezték ki. A következő években a SAT–NET Kft. a VSAT piac meghatározó szereplőjévé vált. 1994–1996 kiemelt üzletfelek főosztályvezetőjeként a 30 legnagyobb MATÁV ügyfél egykapus kiszolgálását végezte, 1997-ben értékesítési főosztályvezetőként a kiemelt üzletfelek értékesítési tevékenységét irányította, majd 1998-ig műszaki értékesítési főosztályvezetőként az üzleti ügyfelek legnagyobb projektjeit irányította.
1998-ban igazgatóhelyettes – központvezető és műszaki, értékesítési valamint marketing feladatokat látott el a budapesti kiemelt üzletfelek kiszolgálására egészen 2003 márciusáig, nyugdíjazásáig. Ezt követően 2003 májusától 2004. 08. 31-ig űrtávközlési tanácsadó volt Macedóniában.
Megalakulása óta tagja volt a Híradástechnikai Tudományos Egyesületnek. Számos hazai és nemzetközi konferencián tartott előadásokat, német és angol nyelven is. Mint mérésvezető és előadó éveken keresztül oktatott a Budapesti Műszaki Egyetem Mérések és Műszerek Tanszékén.
A felsorolt mikrohullámú távközlési–adatátviteli rendszerek fejlesztése során munkatársaival olyan új rendszertechnikai és áramköri megoldásokat is kidolgoztak, melyeket szabadalmaztattak. 17 db ma is élő magyar és nemzetközi szabadalommal rendelkezett.
Pályafutása során kiváló szakmai felkészültségéért és munkavégzéséért három miniszteri és több egyéb kitüntetésben részesült. 1980-ban munkatársaival megosztott Állami díjat kapott a mikrohullámú rendszerek fejlesztéséért és kiépítéséért. 1991-től tagja volt a Világkiállítási Programiroda mellett működő távközlési és informatikai tanácsnak.
Kötődés Leányfaluhoz — Várady-Szabó Mihály, a leányfalui polgár.
Várady-Szabó Mihály 1947 óta nyaralóként, 1973-tól pedig feleségével és gyermekeivel állandó lakosként élt Leányfalun. A tragikus sorsú házat édesapja, Várady-Szabó Lajos, tervei alapján a múlt század 30-as éveinek végén építették nyaralónak. Mihály és Judit húga kisgyerekkoruk óta – júniustól szeptemberig – itt töltötték a nyári időszakot.
Csaknem 40évvel ezelőtt – dr. Burgetti Claudiával kötött házassága után – ezt a házat építette át Mihály, hogy a családi nyaralót állandó lakhelyükké tegye, immár sajnos élete végéig.
A ház később is rengeteget változott, átépült, egyre komfortosabb, egyre szebb lett, de minden esetben csak a mindenkori anyagi lehetőségeknek megfelelően épült tovább. Igazi értéke talán mégis az volt, hogy édesanyjával, feleségével és később gyermekeivel (Bencével és Bálinttal, akiket a család hagyományos szellemében neveltek) közösen kialakított elképzelések megvalósításában – sokszor kétkezi munkával – részt vett a teljes család. Az átépítések vezéreszméje az volt, hogy a család legidősebb tagjától a legfiatalabbig mindenki az életkorához legjobban illő és számára legmegfelelőbb elhelyezést nyerhessen. A családban maradéktalanul érvényesült a „mindenki egyért egy mindenkiért” elve.
Mihály otthon is ugyanúgy, mint a munkahelyén, először számba vette a tennivalókat, megvitatta az abban résztvevőkkel, majd a konszenzuson alapuló, mindenki által elfogadott döntést velük együtt következetesen. Ez mindig demokratikus és hatékony módszernek bizonyult, valamint a legegyszerűbb és legésszerűbb megoldásokhoz vezetett.
Számára a kert a kikapcsolódás egyik legfőbb tere volt. Feleségével, Claudiával vállvetve dolgoztak benne, s a kert építése és gondozása során megnyilvánult kreativitása is, melynek kézzelfogható eredménye a „Leányfalu legszebb kertje” díj elnyerése volt.
A Várady–Szabó-ház minden időszakban és napszakban nyitva állt szinte mindenki számára. Szívélyes vendéglátás, beszélgetés, segítség, okos intelem, némi vörösbor vagy esetleg pálinka és baráti ölelés nélkül senki sem hagyhatta el a portát.
Serdülő korát meghatározta a Leányfalun élő őslakos, valamint az ott nyaraló gyerekek társasága, akikkel nap mint nap közös programokat szervezve rengeteget sportolt, kirándult és közösségi életet élve mindenkitől tanult valami fontosat, újat. Az 1950–es években Magyarországon az ifjúságnak – ha nem akart politikai elkötelezett lenni – kizárólag kétirányú mozgástere vagy érvényesülési lehetősége volt: a tanulás és a sport. Mihály mindkét területen átlagon felül volt képes teljesíteni, jól tanult és jól sportolt Középiskolai és egyetemi tanulmányai mellett kosárlabdázott a Budapesti Műszaki Egyetem csapatában a MAFC-ban, mely a magyar kosárlabda NB I-es csapatai közül, szinte egyedüli nagy ellenlábasa volt a Budapesti Honvédnek Térdsérülése miatt meglehetősen fiatalon visszavonulásra kényszerült, de még évekig csökkentett intenzitással kosárlabdázott a MAFC öregfiúk csapatában. A 80-as évek végén a MAFC elnökségében is tevékenykedett.
Ez a sportmúlt inspirálta a leányfalui tornacsarnok 2000. május 1-jei felavatása alkalmából arra, hogy egy MAFC–Honvéd öregfiúk nyitómérkőzéssel tegye emlékezetessé az átadási ünnepséget.
Leányfalun már félévszázaddal ezelőtt is szokás volt Szilveszterkor felmenni a Vöröskőre. Amikor Mihály tudomást szerzett erről, azonnal megtetszett neki az ötlet. Azóta rendszeressé váltak a feleségével és a barátokkal együtt megtett szilveszteri vöröskői túrák. Persze, a kiránduláshoz hozzá tartozott az indulás előtti közös iszogatás, eszegetés, fenn a csúcson a kis „laposüvegek” kóstolgatása, majd utána az otthoni borozások, vacsorák is. Ez a szilveszterező kör a későbbiekben egész komoly létszámot ért el, de a nap mindig mindenkinek a Vöröskővel kezdődött. Ma már sokan mások is követik ezt, és a szilveszteri túra a Vöröskőre lassan leányfalusi hagyomány lett.
Várady Szabó Mihály a rendszerváltást megelőző első években, a kezdődő polgári önszerveződés részeseként már jelen volt a falu kibontakozó új közéletében. Alapító tagja volt az 1989. október 28-án megalakult a Leányfalu Baráti Kör egyesületnek, amely mintegy száz alapító tagja programjába vette Leányfalu fejlesztését, hagyományőrző tevékenység keretében a helytörténeti kutatómunka megindítását, a kulturális élet szervezését és az egészség és környezet védelmét. Az első önkormányzati választáson az egyesület tagjaként indult képviselő jelöltek közül többen, így Várady Szabó Mihály is bekerült a első önkormányzatba.
Az önkormányzati képviselő, majd polgármester
Várady-Szabó Mihály személye a folyamatosságot jelentette a képviselő-testületben és részben az ügyek vitelében is. Falunk eddigi polgármesterei hallgattak rá, és sok mindenben támaszkodtak véleményére. Idézet a „Leányfalui Futár” 1994 őszi számából: „A testület kulcsembere volt. Kibékíthetetlen ellentéteket oldott fel, rendre ő talált kompromisszumot a homlokegyenest ellenkező nézetek között. … A vitákban képviselt álláspontja kialakításában mindig szem előtt tartotta a nyaralók érdekeit.”
A Területfejlesztési Bizottság elnökeként hatékonyan vett részt a telefonvonalak kiépítésének előkészítésében, szervezésében, valamint a falu szennyvíz csatornahálózatának és vezetékes földgáz ellátásának építésében. Szívesen vállalt tárgyalásokat, információk beszerzését. Az iskola átépítésénél irányította a pályázatok elbírálását, a kivitelező megválasztását. A tornatermet és az iskolát, óvodát, ebédlőt stb. 2000 elején adták át. Egyéb műszaki ügyekben is számítottak rá (strand, kerékpárút). A kerékpárutat kezdetben ellenezte (a várhatóan ott motorozó serdülők zajongása miatt), a döntés meghozatala után kitűzéséhez azonban – a testület néhány tagjával – is végig járta a Dunapartot. Elsősorban koncepciók kidolgozásában érezte otthon magát (Strand ügyek: korábban a Castrum Kft-vel, majd 2002 után a különböző strandfejlesztéssel megbízott munkacsoportokban való részvétel).
Mint a Pénzügyi, Gazdasági és Jogi Bizottság elnöke erős kézzel, határozottan és eredményesen irányította a falu pénzügyeit. Ez a szigorú gazdálkodás lehetett a fejlesztések megvalósításának alapja.
Adorján Istvánné nyugalmazott polgármester így fogalmaz: „1990-ben együtt kezdtünk el dolgozni Leányfaluért. Mihály már az első testületben is ott volt, mint nagy tudású és a falut jól ismerő képviselő. Minden erejével tenni akart, sokat dolgozott, és így haladtunk együtt előre. A Településfejlesztési Bizottság elnöke volt. Bizottsági ülésein mindig „telt ház” volt. Voltak vitáink, de a vita megtisztítja a közéletet, és Ő mindig megtalálta a kivezető utat, ha a viták túl hosszúra nyúltak. Megtanultam Tőle, hogy egy cél eléréséhez sokszor valamit fel iskell tudni adni. Fáradhatatlanul, jó szívvel dolgozott és segített. Úgy érzem, köszönettel tartozom Neki. Talán ezeket kellett volna elmondanom a választások előtt, amikor megkért rá… Ezzel a pár sorral tudom, most már nem pótolhatom, amit mulasztottam. Jó vezető volt, jó polgármester lett volna…”
Izgatta a hivatal ésszerű működtetése, ennek többször is nekilendültek, ezt már a 90-es években nagyon szorgalmazta, melynek eredményeként a legutóbbi ciklusban a kedvezőbb elhelyezés, munkamegosztás, teljesítménymérés meg is valósult.
Nagy érdeme a testvérfaluval Penzinggel való kapcsolat kiépítése, amelyben a nyelvet beszélő házigazda szerepét is felvállalta.
2002–2006 között munkájának és Szinna Gábor polgármesterrel való együttműködésének eredményeként – ingatlancserékkel, pénzügyi, gazdasági tudással – új polgármesteri hivatal, három egységből álló egészségügyi központ és orvosi lakás épült. Megvalósult a falu közvilágításának korszerűsítése, és ennek keretében a dunaparti sétány kandeláber- és padsora.
Az utolsó ciklusban kialakult jó működés és egyeztetési stratégia reményt keltően változtatta meg a közélet színtereit és a közösség teljesítményeit (orvosi ellátás, új rendelő, új polgármesteri hivatal, gazdag kiállítási program, koncertek, az iskola szerep-vállalásai, a faluház átalakítása, a kultúra középpontba állítása. Mi más lehetne egy színészek, írók, irodalmárok és más – nem kis részben halhatatlanná vált – bohémek által magalapított nyaralóhely legsajátosabb arca? stb.) biztató négy év volt a váltás és előrehaladás terén. Bár társait a választáskor jórészt elvesztette, teljes intenzitással vállalta, hogy polgármesterként is megkísérli továbbvinni a négy éve megkezdett programot. Számára mindig a program volt fontos, ahogyan a település számára is csak ez lenne szabad, hogy irányadó legyen. 2006-ban történt polgármesterré választása a falu elismerését jelentette.
Az elmúlt év kiemelkedő eseménye, 1956 ötvenedik évfordulója, számára nagyon fontos volt. Lényegesnek tartotta, hogy Leányfalun is emlékmű hirdesse 1956 üzenetét, és nagyon fontosnak tartotta azt is, hogy az a nemzedék, amelynek még személyes élményei és emlékei voltak a forradalomról és az azt követő szabadságharcról, valamilyen formában ezeket továbbadja annak az új generációnak, amelyik már csak mint történelmet ismerhette meg a sorsformáló időket. E törekvésének eredményeként született meg – mint utóbb kiderült, Tóth István halála miatt az utolsó percben…- a leányfalui 56-os emlékérmesekről szóló könyvecske.
A tiszteletbeli presbiter
Várady-Szabó Mihály református családban született, édesanyja révén különösen erős svájci református gyökerekkel. Amikor Mihály családjával kiköltözött Leányfalura bekapcsolódott a pócsmegyer-leányfalui református gyülekezet életébe. Fiai már itt konfirmáltak a pócsmegyeri templomban, amely akkor a két társegyházközségnek még az egyetlen temploma volt.
1988-ban a már idős és betegeskedő Borzsák Sándor nagytiszteletű úr nyugdíjba ment és helyére a fiatal, energikus Németh Tamás került. Az új lelkész már 1988-ban megszervezte Leányfalun az önálló presbitériumot és az új presbitériummal elkezdte keresni egy leányfalui református templom megépítésének a lehetőségeit. A templomépítés gondolata 1992-re elhatározássá érett és ekkor a gyülekezet az építés támogatására létrehozott egy alapítványt „Leányfalui Református Templom Alapítvány” néven.
Ennek az Alapítványnak a kuratóriumába választotta be a presbitérium Várady-Szabó Mihályt rögtön az induláskor. Mihály 1992-től haláláig az Alapítvány egyik meghatározó egyénisége volt. Szerepe különös jelentőséget kapott a templom tényleges építésének éveiben 1994-től 2001-ig. Ezekben az években nagyon sok fontos kérdés dőlt el a kuratóriumi üléseken és ekkor alakult ki az a gyakorlat is, hogy a kuratóriumi üléseket összekötötték a presbitériumi ülésekkel. Mihály támogatta és képviselte egyházát a leányfalui önkormányzatban is.
2006 májusában a presbitérium úgy döntött, hogy az egyházközség érdekében kifejtett tevékenységéért „tiszteletbeli presbiternek” választja meg. Ez a döntés azért volt rendkívüli, mert ezt a címet addig kizárólag hosszú, tényleges presbiteri szolgálat után adományozta a gyülekezet. A cím örökös és teljes presbiteri jogkörrel jár és elismerése volt Mihály kuratóriumi munkájának, ami nem merült ki a feladatok megoldásában és a fontos döntésekben történő aktív részvételben, hanem magában foglalta mind az építéshez, mind a gyülekezeti élet és az Alapítvány költségeihez nyújtott igen jelentős anyagi támogatást is.
Mihályra a református közösség i mindig, halálával nagyon fontos tagját vesztette el a kicsiny leányfalui református gyülekezet.
Személyes emlékek
A drámai események után az idő rövidsége miatt csupán néhány leányfalui barát és munkatárs küldhette el gondolatait. Álljon itt ezek közül egy pár:
A gyerekkort követően Mihállyal hosszú évekig nem találkoztam. Az 1970-es évek elején azután igen, amikor házukat tervezték átépíteni. Ha jól emlékszem, a terveket édesapja készítette. Nagyon színvonalas, szép, egységes és minden építészeti elemében Leányfalu hagyományait hordozó terv volt. Ezt követően Misi a telefon bevezetését intézte. Mint a falu műszaki előadója ekkor kerültem vele kapcsolatba ismét.
1990-ben aztán képviselő lett. Ez irányú munkáját csak évekkel később ismertem meg, miután a 90-es években már Szentendrén dolgoztam. Végül 2002-ben mindkettőnket képviselővé választva együtt dolgozhattunk az önkormányzatban. Ő négy évig a Pénzügyi, Gazdasági és Jogi Bizottságot, jómagam a Településfejlesztési és Környezetvédelmit vezettem. Szakmai kvalitását és hozzáértését itt ismerhettem meg igazán. Előző, 16 éves – képviselőként és bizottsági elnökként végzett – munkája tapasztalatait a falu és a testület is elismerte, javaslatait támogatta. Polgármesteri programját a falu és a képviselőjelöltek többsége is támogatta. Elképzeléseiben merész volt, de biztos önmagában. Halála előtt egy nappal temettük el Tóth István 56-os leányfalusi hőst, majd ezt követően is együtt vettünk részt a strand felújított termál- és gyógymedencéjének avatásán. Az avatási ünnepségen, ahol Ő bontott pezsgőt, Ő töltött, kínált, és körbejárt koccintva, még ittunk az év eredményeire és az új esztendőre. Örültünk a sikerrel elvégzett munkának és a jövő terveinek. Tudom, hogy gondolatban a falu hosszú távú fejlődésének terve foglalkoztatta, mely szinte részletről-részletre, lépésről-lépésre megvolt már a fejében. Úgy érzem, a falu vezetéséhez, fejlesztéséhez szükséges tudásban jól kiegészítettük egymást. Talán ezért is kért fel alpolgármesternek. Várady-Szabó Mihály elvesztése az Önkormányzat, a Képviselő-testület és az egész Falu számára szinte pótolhatatlan veszteség.
Vancsó Géza
Mihály legemlékezetesebb tulajdonsága számomra integráló szerepe volt. Sokakhoz hasonlóan, először a református templomban találkoztam vele, majd a bor hozott közelebb minket. Igazi borszakértő volt, aki közeli kapcsolatban állt neves magyar borászokkal, de ő volt a leányfalui bortársaság egyik alapító tagja is. Emlékszem egy korai összejövetelre, amit a Hársfa borozóban tartottunk. Még viszonylag új lakosként némi izgalommal érkeztem a társaságba. Misi és Claudia már ott ültek, amikor Ő hangosan odakiáltott: „Gyere István! Te is ide tartozol!”
A nevéhez fűződő számtalan üzleti és társasági siker ellenére úgy érezte, hogy mi mindannyian Leányfaluhoz tartozunk, a részesei vagyunk. Remek érzékkel tudta összehozni az embereket, akár a bortársaságon, akár a református templomon keresztül. Őszintén csodálatra méltó tulajdonság ez, amelyet remélem, hogy a jövőben képesek leszünk mindannyian tovább táplálni.
Benkő István
Bizonyos, hogy Mihály távoztával a Bodoky-Krause család életében is egy alapvetően új időszak kezdődik, amelyből már hiányozni fognak a vidám együttlétek, a borpalackozás és a közös világjárás. Elég sokszor voltunk együtt Ausztriában és Németországban, elmentünk Gergő fiunk egy-egy jelentősebb koncertjére Berlinbe és szinte természetesnek számított, hogyha Marinak koncertje volt Grácban, akkor Mihályék is ott voltak. De voltunk osztrák borkóstoló kirándulásokon vagy egyszerűen csak nyaralásokon és teleléseken is együtt. Közös útjaink, amelyek ennél sokkal messzebb is vezettek (Tunézia, Egyiptom, Jordánia, Kárpátalja, Felvidék vagy vitorlázás az Adrián) mindig oldottak és jó kedvűek voltak elsősorban Mihály jó kedélyének és annak köszönhetően, hogy mindennek főleg a jó és kellemes oldalát szerette látni, és mindent úgy tudott élvezni, hogy az a többieket is magával ragadta. Nem nagyon emlékszem rá, hogy valaha is gondterheltnek vagy szomorúnak láttam volna. Pedig gondjai neki is nyilván ugyanúgy voltak, mint akárki másnak.
Elsősorban azonban a hazai tájakat jártuk, Mihály a hazájának is mindig a jó oldalait kereste és örült, ha valamire, ami itthon történik vagy van, büszke lehetett. Számunkra így indultak a bortúrák is. Látszott, hogy a magyar borászat 1990 után újra éledőben van. Ennek annyira örült, hogy részt kellett vennie benne. Elkezdtük hétvégeken a különböző borvidékeket járni, a pincéket látogatni. Ezekből a kirándulásokból aztán barátságok születtek a különböző borvidékeken. Mihály, amiben módjában állt – és ilyen elsősorban a távközlés területén adódott – segített a borászoknak, akik aztán köszönetképpen borrendi lovaggá ütötték. De ugyanígy lelkesedett a noszvaji szilvalekvárért, amit cukor nélkül főztek óriási üstökben sűrűre, a hazai termálvizekért, egy-egy jó új étteremért vagy a jó barack pálinkáért, pedig az utóbbit alig-alig ittuk. Számára nem annyira a dolog mibenléte, mint inkább a minősége volt fontos. Mindig mindenben a minőséget kereste.
Szép emléket jelentenek még a közös szilveszterek is, a vöröskői túrák, mindig tréfálkozott, hogy aki nem tud már felmenni, az megérett a Tajgetoszra. Ő mindig elsőként ért fel és egyikünk se hitte volna, hogy elsőként is fog kimaradni ebből.
A presbitérium vezetőjeként, az egyházközség könyvelőjeként is számos élményem kötődik Mihályhoz. Már nem emlékszem pontosan, hogy mire is akart a presbitérium egy jelentősebb adományt adni, amit Mihály is élénken helyeselt. Én azonban a gyülekezet anyagi helyzetének a többiekénél jobb ismeretével megverve, nem tudtam az adakozók örömében felhőtlenül osztozni. Meg is mondtam az ülés után Mihálynak, hogy bár jól tudom, hogy aki annyit kapott mint mi, annak magának is hasonlóan kell adnia, de ez alkalommal nekem gondjaim vannak a jótékony adományozással, mert ha most túladunk a tartalékokon, akkor miből fizetjük majd a gázszámlákat. Mire ő csak ezt mondta: „Ja, ez a bajod? Ugyan már, ne törődj vele!” A következő napokban aztán egy komoly összeg jelent meg a gyülekezet számláján. A feladó Mihály volt.
Dr. Bodoky Tamás
Párton, politikán, társadalmi helyzeten felülemelkedni tudó, integráló személyiség volt. Nem is tudjuk felmérni, hogy kit vesztettünk el. Csodáltam, ahogy át tudott lépni a kicsinyes, önző, egymást gyanúsítgató – ezáltal kerékkötő, negatív – embereken. A kisstílű rosszindulatot, rágalmakat egy mosollyal lesöpörte magáról mondván: majd rájönnek tévedésükre. „Várd ki!” – mondta.
Távolba tekintve, nagyokat álmodva és akarva, idealista módon dolgozott a közért. Közös célok érdekében mozgósítani tudott olyanokat is – mint pl. engem –, akik különben „az én házam, az én váram” jelszóval távolmaradtak a közélettől.
Családszerető, otthon- és környezetépítő, szépítő életmódot tanított. Büszke volt minden jóra, amit maga körül fel tudott fedezni.
A 2000 óta a református templomban rendszeresen megrendezésre kerülő „Nyáresti Kamarazene” c. hangversenysorozatot kitüntető figyelemben részesítette, és minden erejével támogatta. Büszke volt arra, hogy ez a rendezvény országos jelentőségűvé tudott válni.
Bodokyné Krause Annamária
Milyen furcsa az élet. A hétköznapok során rohanunk tesszük a dolgunkat jól-rosszul, és minden olyan természetes. Csak amikor elmegy valaki közülünk, akkor döbbenünk rá, hogy milyen értéket vesztettünk és mekkora űr marad utána.
Számomra egy igazi példakép helye maradt üresen. A tisztesség, a fáradhatatlan tenni akarás, a családszeretet megtestesítőjét ismertem meg Mihályban. Megtanított arra, hogy szűkös anyagi körülmények között is merjek álmodni, és hogy az álmok kitartó munkával valóra válthatók.
Leányfalun még soha nem fejlődött ennyit az egészségügy színvonala, mint az elmúlt négy évben. Ez az ő megfontolt gazdasági irányítása nélkül nem jöhetett volna létre. Rengeteg terve volt a jövőt illetően. A legnehezebb helyzetben is optimista tudott maradni. Azt mondta, nehéz lesz ugyan, de gyönyörű Leányfalut fogunk kialakítani.. Biztos vagyok benne, hogy az Ő irányításával ez sikerült volna. Isten azonban úgy döntött, hogy máshol van rá szükség. Azt szokták mondani, hogy nincs pótolhatatlan ember, szerintem Ő pótolhatatlan a falu közéletében. Arra kell törekednünk, hogy kemény munkával összefogással megpróbáljuk megvalósítani az álmait. Bízom benne, hogy Várady Szabó Mihály szelleme továbbra is közöttünk él és segít majd ebben.
Élete örök példa lehet mindannyiunknak.
Fehér Andrásné Óvári Edit
Mihályt három évvel ezelőtt ismertem meg közelebbről mikor a Leányfalu Borbarátok alakuló ülésén találkoztunk. Ezen a megbeszélésen derült ki, hogy Ő a ’90-es évek végétől a szekszárdi borrend tiszteletbeli tagja. A szekszárdi borhoz fűződő kapcsolata mindvégig megmaradt. Évente több alkalommal kereste fel a szekszárdi borvidéket, de szívesen járta a többi borvidéket is. Az utolsó ilyen lehetősége akkor volt mikor meghívták a villányi Wunderlich-pincészet megnyitójára, ahol megismerkedett Habsburg Ottóval. Hazaérkezése után azonnal tájékoztatta a falut, hogy meghívta Leányfalura Habsburg Ottót, aki örömmel elfogadta a meghívást.
Mihály sokat tett annak érdekében, hogy a faluban honosodjon meg a kulturált borfogyasztás. Ennek érdekében az első borkóstolóra meghívta Ribling Ferenc szekszárdi borászt, aki színvonalas borkínálattal jelent meg.
Ezen a találkozón úgy is megismertük, mint „borpalackozó mestert”. Azért használom a mesteri fokozatot, mert a bor kiválasztását és a címke megtervezését mesteri fokon hajtotta végre. Természetesen tudását nem csak magának tartotta meg, hanem másokkal is örömmel megosztotta. Erre a legjobb példa, hogy saját költségén megtervezte és legyártatta a Leányfalusi Borkészítők és Borpalackozók Baráti Társasága borminősítő címkéket.
Tóth Kálmán
Várady-Szabó Mihály sokat tett oktatás-iskolafejlesztés ügyében Leányfalu felnövekvő gyermekeiért. Racionális gondolkodásával, az adott anyagi lehetőségeken belül, támogatta iskolánkat, óvodánkat. Biztosította, szorgalmazta a pályázatokat. Nyomon követte a tornacsarnok építését. Véleményével, jobbító szándékával, segítette az óvoda, ebédlő bővítését. Jelenlegi pályázatunkat, a minőségi oktató-nevelő munka fejlesztését tartotta a polgármesteri feladatai között is az egyik legfontosabbnak, amiért – az igazgatóval történő egyeztetés után – e rövid idő alatt is sokat tett.
Özv. Zsidei Barnabásné
Zárszó
Üzenet
Olvasom az egybegyűlt emlékeket és laudációkat és azon tűnődök megrendülten, hogy felfogta-e közösségünk: mit is veszített?
Várady-Szabó Mihály élete – mint olvashatjuk – példaértékű volt. Ezzel a nekrológokban oly gyakori sablonnal azonban nem zárható le az összegzés. Mihály a maga mindennel szembesülni kész pragmatizmusával, hatalmas ügyszeretetével (s benne a HAZA és az otthon LEÁNYFALU szeretetével) most is üzen. Kötelességét habozás nélkül felvállalva halt meg egy döbbenetesen fatális és tragikus esemény kapcsán, de nem olyan ember volt, aki ezzel eltávozott közülünk, akit megsiratnak s aztán a halottakról jót vagy semmit jegyében – évente egyszer – gyertyákkal tisztelnek meg. Mihály ma is itt van és figyelmeztet, üzen.
Int egy közösséget, amelyik az utóbbi másfélszáz év gyors fejlődése során, történelmi kataklizmák és modernkori hatások nyomó és húzóereje által fejlődve, sokszorosára nőtt és inhomogén sokféleségét még nem tudta egy homogén sokszínűséggé nevelni. Mert ez a közösség egy olyan korban ébredt az önálló felelősség tudatára, és ráadásul létszáma egy olyan időszakban kétszereződött meg, amikor világtörténelmi folyamatok és áramlatok próbálják az embert elsilányítani, kezelhető, befolyásolható, irányítható tömeggé, masszává gyúrni, hogy aztán saját és igazi értékeit elveszítve, valódi érdekeit feledve szolgálja a mindenkori és mindenek feletti hatalom céljait.
Leányfalu nem bír sokévszázados gyökerekkel, de mégis vannak erős hagyományai. Ezek a hagyományok jeles emberek, nagy magyarok szellemét hordozzák és éltetik. Más településeket nem lebecsülve azt kell mondanunk, hogy Leányfalu többre hivatott, ezt a települést az egykoron itt munkálkodó és az itt megfordult nagyjaink élete többre kötelezi. Ennek tudata azonban nem hatja át az egész közösséget, nem teszi eléggé büszkévé, elkötelezetté. Tudjuk vannak azért ennek igen szép jelei, kezdeményezései, de a mindennapi élet eseményei, a saját sorsuk irányításában való részvétel, a napi szóbeszéd, a tenniakarás, kapcsolataink tisztasága, egyenessége mást mutat még.
Sokkal inkább a korszellem arat. A gyanakvás, a rágalom, a felelőtlen besározás kritikátlan elfogadása, az őszintétlenség, de főleg és elsősorban a szolgálat szellemének felismerésére való képtelenség gyakran eluralkodik rajtunk.
Miközben rövidlátó módon alig-alig vagyunk hajlandók a közösségért áldozatot hozva önmagunkat is szolgálni, nem vesszük észre, s ha igen nem akarjuk elhinni, hogy vannak emberek, akiknek számára a közösség szolgálata életforma. Akik nem a hatalomért, nem a pénzért, nem a mások fölé kerekedés szándékával, hanem egy természetükből, neveltetésükből, családi hagyományukból eredően belülről fakadó leküzdhetetlen erő hatására, a haza és a szülőföld, az otthon, szeretetétől vezetve akarnak cselekedni.
Rettenetes és fájdalmas amikor éppen ezeket a keveseket éri sérelem, amikor valakit aki minden kényszer és ellenszolgáltatásra váró szándék nélkül szívét tenyerén hordozva kapja a halálos döfésnek is szánt bántást.
Nos ilyeneket üzen most nekünk Miska. Üzen és velünk marad. És azt tanácsolja, hogy maradjunk meg azon az úton, amelyen ő elindult. Erős magyarsággal, mindenre és mindenkire kiterjedő szeretetteljes toleranciával, nyílt szívvel, az újra figyelő szakértelemmel, becsülettel és keményen.
Könnyezhet az a közösség amelyik elvesztette őt, örvendezhet az a közösség amelyik tanulni volt képes tőle.
Szász István Tas
Az anyag összeállításában részt vettek még:
Atzél Ferenc, Goszleth Tibor, Molnár Gyöngyi, Richter Pál, Séra László, Sólyom Katalin, Szacsvay Éva, Szinna Gábor, Wein Ádám