Utószó helyett:
Levél Jancsó Miklós „Művész úrnak”
Drága Miklós!
A történelem kútjában összefonódó és az idő folyása során még jobban összekapaszkodó gyökereink jogán született megtisztelő és szívmelengető felkérésedre természetesen csakis igennel válaszolhattam, s minden mást félretéve belekezdtem kéziratod olvasásába, hogy arról óhajod szerint véleményt mondjak, s ahhoz utószót írjak.
Először semmi kétségem nem volt. Úgy éreztem, a feladatot az előírás szerinti és illendő módon távolságtartó kívülállói attitűd jegyében képes leszek ellátni.
Sajnos azonban váratlan nehézségeim támadtak.
Ugyanis néhány oldal elolvasása után már elvesztettem a tárgyilagosságomat. A kinyomtatott papírköteget letenni nem tudva, oldalról oldalra haladván nevettem és könnyeztem, többnyire egyszerre.
Ekkor ismertem fel: lehetetlenre vállalkoztam, amikor hűvös ítészként, ama gyorsan sorjázó évek alatt az írásban és könyvszerkesztésben szerzett szerény ismereteimet felhasználva készültem kéziratodról véleményt mondani, különösen pedig írni.
Az is világossá vált, miszerint a mi kettőnk helyzete legalább annyira hasonlatos, mint amennyire különbözik egymástól.
A hasonlatosság abban rejlik, hogy az a város, amelyet születésünktől fogva magunkénak éreztünk és hittünk, amelyhez hozzánőttünk, s amelyik elindított földi vándorutunkon, már nem létezik. Nem létezik, pedig térben fellelhető, de mégis elsüllyedt a múlt egyre sötétebb kútjában.
A különbség pedig abban áll, hogy míg esetedben az elsüllyesztő metamorphosis folyamata keserves fokozatossággal vésődött bele egész eddigi életedbe, s így emlékeidbe, addig én mindezt szakaszosan és pillanatképek formájában szenvedtem el, és a tapasztalást is felülmúlta a már soha ki nem elégíthető honvágy keserűsége. Mert bár vissza-visszatérve szívesen jártam a szülőváros utcáit, egyre nehezebben éltem meg az egykor percenként megszokott találkozások, kalapemelések hiányát. Főleg pedig azt a felismerést, mely szerint erre nem csupán fogyó nemzedékemével párhuzamos korosodásom a természetes magyarázat, hanem sokkal inkább számos nem természetes, durva hatás és kényszer.
Ezek az őszinte és kedves, nem egyszer drámai és elgondolkodtató, de sajátos humorral fűszerezett és egyéni stílusban megírt (jórészt) vallomások, melyeknek objektivitása talán éppen szubjektivitásukban rejlik, már megszületésük pillanatától hiteles részeivé váltak az erdélyi magyar kisebbség, a kolozsvári magyar közösség történetírásának.
Megannyi tudományos kutatatás fogja feltárni ennek az embertelen kornak, a kettős nyomás alatt zajlott senyvedés fájdalmas időszakának okait, eseményeit, következményeit. Azt azonban, hogy milyen is volt akkor és ott élni, csak az ilyen írásokból juthat el meggyőző módon a közeli és távolabbi jövő hétköznapi olvasójához.
Drága „Művész úr” szólnék hozzád behízelgő hangon, mint könyved-béli és egykor bizonyára kortárs kedvenc Figaród: Ön nagyon fontos feladatnak tett eleget, s nem is akárhogyan. Amit Ön leírt, azt olvasni fogják, mert sugárzik belőle az igazság még ott is, ahol a mesemondó egy-egy írói ecsetvonással hangsúlyozni akar valamit a képen, és mert felszakadnak abból keserves időkkel dacoló kacagások, tovatűnt könnyfakasztó sóhajok.
S hozzáteszem: akik még vagyunk, az eltávozottakról olvasva, olyan melegséget érzünk keblünkben, amit csak mi érezhetünk és érthetünk. S ami csak minket vigasztal és gyógyít.
Akik viszont ezután lesznek, ha nem is fogják ugyanezt érezni, de azt mindenképpen, hogy amit itt elolvastak az hiteles, és ha igen, akkor az a kor valóban olyan volt, mint amilyennek remélhetőleg majd leírják becsületes, hozzáértő, tudós történészek és múltba révedő kutatók.
Írásaidat olvasva a magamfajta valóban megéli azt az érzelmi állapotot, amit édesbúsnak neveznek. Arról pedig nem akarok vitatkozni: kell-e ez, vagy hasonló más érzés egy mai, egy korszerű, sőt „posztkorszerű” embernek.
Az önző és érdekorientált világban éppen az ilyen írások is szolgálják a ma sokszor már szégyenkezve rejtegetett érzelmek, gondolatok felszínre törését. Olyanokét, amelyek nélkülözhetetlenek a valódi értékek ápolásához, mint a nemzet és hazaszeretet, a lokálpatriotizmus, a múlt értékeinek tisztelete, a barátság, hűség, megbocsátás, ha nagyon kell, hát okos belenyugvás, vagy az eltávozottak által felhalmozott tapasztalat és bölcsesség értékelése.
És egyáltalán, maga a legfontosabb: a szeretet.
Köszönöm ezt az olvasói élményt, köszönöm, hogy meghívtál haza, és beteljesíthetetlen honvágyamat enyhítetted. Bocsássál meg, ha csalódást okoztam neked, amikor nem ajánlottam módosításokat, ki- és bevágásokat, s főleg mert nem egy hagyományos utószót küldtem.
Leányfalu, 2015. július 15.
Szász István Tas(i)