Egy rendtartó székely közösség – szerencsétlenségére talán rosszkor –, de szerencsére mégis megszületett leánygyermeke végigszenvedi a második világégés őt ártatlanul örvényébe rántó magán és közösségi borzalmait. És a nyomás alatt, mint szénből a gyémánt, ember születik.
1954, – karjukon fehér köpenyekkel máris ifjoncok és fruskák járkálnak – mit járkálnak, száguldoznak – a marosvásárhelyi Klastrom utca fái alatt s nyelik a lábuk nyomán gyorsan fogyó kilométereket meg a szájukban összegyűlő éhségjelző nedűt, az ötvenes évek menzájának – normális emberi ésszel egyáltalán nem vonzó és elképesztően egyhangú – aznapi kínálatára gondolva.
Különféle úton-módon jutottak be Erdély akkor még magyar orvosi egyetemére, de függetlenül attól, hogy „osztályharcos háttér” vagy szorongva rejtett és érdemdiplomák kiskapuja által megkerült „osztályellenség gyanús” eredet van mellettük, mögöttük, alattuk – utóbbi inkább Damoklész kardként felettük – egyben, igen kevés kivétellel, egységeseké válnak. Ez pedig az akkori tanári kar által a tanuló évek során beléjük oltott szellem. A gyógyítás elkötelező szándéka, vagyis: szövetség a halál ellen.
E nagy szövetség mögött aztán később köttetnek kisebb párosak is, hiszen a kegyetlen világ valóságába könnyebb társsal indulni, együtt hordozni az elmondhatatlanul sokféle terhet, a kettős megkülönböztetettség életmóddá „nemesült” állapotát.
Ezek az emberek a mai gondokat hasonlítgatva az általuk napi természetességgel akkor elviseltekhez, valóságos mesebeli hősök voltak. Manapság nyugatra távozó ifjú orvosok méltánytalannak tarthatnák, ha ilyen időkről s pláne a csonka magyar planétán kívüliről tartanék példabeszédet, ezért távolról sem akarnék anakronisztikus módon ehhez hasonló áldozatot elvárni mai kezdőinktől (és folytatóinktól). Nem árt azonban visszapillantani egy korba, egy magyar közösségre, annak gyógyításra felesküdött fiaira, azokra kiknek egy része később – mintegy 3000 személy, vagyis egy magyar egyetem több mint tíz éves termésének megfelelő számú kész szakember – határmódosításokkal kéretlenül kapott országa után az anyaország egészségügyét is gazdagította. És tette ezt akkor sok sérelem, értetlenség és irigység közepette. S lám ma, ha lenne ilyen 3000, milyen nagy örömmel várnák immáron HAZA.
De térjünk vissza a hősi időket idéző regény igazi történetéhez, melyet szerzője abban az úgynevezett „letehetetlennek szánt” formában írt meg. Nem tisztem és nem mesterségem, hogy kollégaként irodalmi szempontból elemezzek. E téren a mérce számomra csakis ez az „együltömben kiolvasom” jelenség lehet. Aztán magamat elfogultsággal vádolva, próbát teszek a „körön kívülálló semlegesekkel” is. Az eredmény ugyanaz. De nem ez az első próba. Hiszen a sok éve megjelent első kiadás percek alatt fogyott el.
Annyit mégis leírnék az író eszközeiről, hogy remekül lavíroz az idősíkok között. Egy látszólag banális párbeszéd máris át vagy visszavezet és összeköt, informál a közben történtekről. Mert mindent elmondani képtelenség. Aki ezt átélte annak hasonló számú év kellene, az átéltek leírásához s aztán szoronghatna, hogy egyáltalán elhiszi-e a mai olvasó, vagy írói, olykor költői túlzásnak véli, s mai módon legyint, hogy: ügyes.
A szerző monológja a halállal – a maga áttetszőségében – olyan őszinte, olyan meggyőző, annyira megrázó és szép, melyhez foghatóra ritkán akadhat az olvasó. Nem csoda. Hiszen olyan ember írja, aki az ős ellenséget minden ruhájában és álruhájában megismerte. A hivatástudatból küzdő orvos helyzetétől a gyermekét sirató anya szörnyű drámájáig.
Ezt – legyek elfogult? – valóban csak orvos-író írhatja így meg, minden mellébeszélés nélkül, hiszen ki lehet más, aki képes a halállal párbeszédet folytatni, ha nem az orvos. Mert az élet és a halál kéz a kézben működik s a közöttük olykor felmerülő vitákban egyetlen közvetítő van. Ez az orvos. A követ, a tolmács, a békebíró, a tanácsadó és mi minden még egy személyben. Erre legtöbbször maga sem gondol. Tudásán és emberségén kívül más eszköze nincs ehhez. De ez a két eszköz egyformán fontos. És itt érkezünk el a könyv és a probléma lényegéhez. Ahhoz a csodához, ami sajnos ma a pénz és érvényesülés világában már idegen, sőt egyeseknek felháborító, nevetséges. Ahhoz a csodához, amit akkor ott abban az iskolában nekünk megtanítottak, annak ellenére, hogy ezt a kincsünket utóbb méltatlan erők használták ki saját céljaikra is. Közben azonban ott az idegen közegben vagy itt a sajátnak remélt, de oly nehezen befogadóban, egyaránt az embert szolgáltuk.
Legyek kevéssé patetikus és beszéljek a gyakorlat nyelvén. Ó-Románia legelmaradottabb körzeteit, az ott lakók mindennapi sorsában is zokszó nélkül osztozva, jórészt Marosvásárhelyi magyar végezettek szolgálták. Másrészt felmérések igazolták, hogy a Magyarországra áttelepülők 80 százaléka is olyan munkahelyeket töltött be, melyeket az anyaország végzettjei nem foglaltak el. A vásárhelyi Alma Mater gyermekei többségükben itt is emelt fővel vállalták a másodrendűség, kimondani nem illik, állapotát. Jelen olvasmányunk nem ez utóbbiról szól, de ezt is érthetővé teszi.
S most ismét térjünk vissza a könyv legkézenfekvőbb mondandójához és tulajdonképpeni történetéhez. Hiszen itt egy különös módon és sorsszerűen egymásra talált páros szövetségéről van szó. Egy keményen végigdolgozott, végigszenvedett, végigküzdött pályáról, melynek során megannyi tragikus esemény sem volt képes a szereplőket letéríteni a megkezdett útról.
A látszólag két ember sorsát megelevenítő életrajzi munka a legnagyobb természetességgel változik át korrajzzá és minden érintett saját életrajzává. Mert a fő erővonalak olyannyira közösek voltak rosszban s néha az abból kiizzadt jóban, hogy csak egy két díszlet, helyszín vagy szereplő behelyettesítése szükségeltetik, s máris sajátjuknak tekinthetik nagyon sokan. Igen! Az akkoriban éltek közül nagyon sokan saját élettörténetüket olvashatják ennek a regénynek az oldalain. Mert mint már láthattuk azokban az időkben évről évre szállította Erdély magyar orvosi egyeteme a halál ellen szövetkezettek százait s végül összességében ezreit abba a közegbe, ahova annak saját szülöttei nem voltak hajlandók hazatérni. Ők Erdély fejlettebb kultúrájának – magyarokkal jócskán vegyes – környezetét választották, választhatták, sőt ajánlották nekik választani. A lelkükben és más logikus meggondolások szerint is az erdélyi magyar beteg gyógyítására esküdött magyar végzettek pedig becsülettel gyógyították az elmaradottság európai mércével alig mérhető viszonyai között élő románságot.
Vajon akad-e valaha ott olyan többségi orvos, író, orvos-történész vagy szociológus, aki erről tárgyilagosan beszámol s megpendíti a hála legalább minimálisan megrezdülni képes húrjait. Alighanem soha.
Kellenek hát a saját visszaemlékezések. Kellenek önmagunk megerősítésére a hátralevőhöz, annak megmagyarázására (amit oly sokszor kérdeznek), hogy utolsó erőinkkel is miért próbálunk szolgálni egy ügyet. Egy nagyot és azon belül egy azt erősítő kisebbet. Kellenek kései igazságkeresők forrásanyagának. Remélt utódok kapaszkodójának, útmutatójának.
Bárányi László Ildikó könyvei sokat érnek ezen a téren. A halál ellen szövetkezett páros másik tagjával, Bárányi Ferenccel, s az ő írói munkásságával együtt pedig olyan kerek egészet alkottak, amelyik megörökíti azt a kort, azt a küzdelmet, azokat az abszurditásnak tűnő történéseket. Ezt a könyvet, ezeket a könyveket olvasva talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy több erdélyi magyar orvos-generációt éppen az segített át mindezen, hogy Alma Materében nagyszerű emberektől tanulhatta meg, miként kell szövetségeket kötni a halál ellen. És nem csak szövetkezni a legyőzhetetlennek hitt ellen, hanem milyen módon lehet, ha kell, tárgyalni és időt nyerni a végtelenre való jobb felkészüléshez, ezenközben pedig feledni minden személyes fájdalmat, kínt, megaláztatást, másodrendűséget és kettős mércét és sorolhatnám még mi mindent. Mert ez az egy szempont olyan emelkedettséget jelent, olyan erkölcsi magasságokba emeli a „szövetségeseket” ahonnan csak győztesként tekinthetnek alá a magukat győztesnek képzelőkre.
Bárányi László Ildikó könyve a valódi győztesek könyve! Egy akkori formájában mára letűnt, pontosabban hálátlanul és oktalan módon megsemmisített, hatását több mint fél évszázadon s talán azon túl is éreztető erdélyi magyar orvosi iskola – egészen különös és anakronisztikus módon – emelkedett szellemben nevelt gyermekeinek, győztes emlékezete!
Leányfalu, 2011. 06.08.