Kedves Vendégeink!
Érdekes alkalom ez a mai, hiszen Kovács Kristóf jóvoltából szeretett településünk ezúttal százszázalékos leányfalui produkcióval szolgál. A leányfalui művész munkáit egy leányfalui galériában, leányfalui galériás szervezésében, egy leányfalui megnyitójával tárjuk Önök elé. Talán nem követek el az isteni művészettel szembeni blaszfémiát, ha mai nyelvezetet használva azt mondom, hogy leányfalui gyártó, leányfalui termékét, leányfalui multi, leányfalui reklámcég által kínálja. A termék minőségét ismerve, a vállalkozás kockázatmentes.
Ugyanakkor remélem, hogy a közönség egy része annál távolibb vidékekről érkezett és viszi el jó hírét ennek a művésznek s egyben ennek a 3400 lelkes,- lelkes közösségnek.
Bár mi itthon vagyunk, de éppen ama szélesebb közönség számára, röviden bemutatnám mai kiállítónkat.
Páljános Ervin 1959. február 25-én született Budapesten. Tanulmányait a Képző és Iparművészeti Szakközépiskola után a Képzőművészeti Főiskola szobrász szakán Somogyi József és Borsos Miklós irányítása mellett fejezte be 1982-ben. Azóta nagyszámú egyéni és kollektív kiállításon vett részt és munkái megtalálhatók Európa, Amerika és Ázsia több országában. Több tíz köztéri munkája közül csak megemlíteném a szentendrei egész alakos II. János Pál szobrot, Szabó Lőrinc budapesti síremlékét, Molnár Ferenc budapesti mellszobrát, Petőfi és Vasvári szentendrei szobrait. A fővárosi és vidéki közgyűjtemények mellett alkotásai megtalálhatók a Vatikánban is.
Herman Lipót, Neufeld Anna és Pro Urbe díjas.
Ervin barátomat legutóbb egy számomra új helyzetben, Erdélyben, Marosvásárhelyen mutattam be. Eleddig negyedszázadon át Leányfaluba invitáltam Erdély művészeit, ezúttal azonban leányfalui művészt akartam mutatni Erdélyországnak, bizonyítván, hogy mi sem vagyunk utolsók.
Nos, ez igencsak jól sikerült, mert a kiállítás utóhangjai nagyon jók voltak, s azóta is újra meg újra emlegetik nekem a hajdani székely főváros lakói a sokoldalú leányfalui művészt, kinek munkáit a marosvásárhelyi Bernády házban megcsodálhatták.
Azt a bemutatót a művész önvallomásával indítottam, ő ezeket mondotta: Boldog vagyok a szobrokkal. Mindig jó velük. …Eszméletem tudattalan játékaként istenfit játszok velük, felsőbb erőkkel sustorgok.
A szobrászok a Jóisten szeretett gyermekei. Köszönöm, hogy szobrász lehettem.
Fontos, igen fontos mondatok. Egy az alkotásnak élő, az alkotást szolgáló, abban minden örömét fellelő boldog művész szavai. S hát még, ha kiegészítem azzal, hogy megfigyelésem szerint igen boldog ő a papiros fölé hajolva is. Mert, hogy azoknak a hajladozásoknak igen szépséges eredményei vannak. Alkotót és szemlélődőt egyaránt boldoggá tevők.
Amikor Páljános Ervin először keresett meg a megtisztelő felkéréssel, hogy Marosvásárhelyre én kísérjem el megnyitómmal, még meglepődtem. Akkor oly mértékben sikerült egymásra ismernünk, hogy ezúttal már nem volt számomra meglepetés a kérés, bár – mint arról a helybéliek meggyőződhettek – az általam szervezett, erdélyi művészeket bemutató kiállításokon nem ártottam bele magamat a művészetek papjainak szertartásaiba, inkább csak szerény ministránsként vállaltam feladatokat. Saját gondolataimat a kultúra más területein több merészséggel képviselem. Ezúttal se várják hát tőlem, hogy az ebben a galériában megszokott magas színvonalú professzionális művészetkritikusi elemzésbe kezdjek.
A művész akkori első felkérését azzal magyarázta, hogy írásaimat olvasva ébredt benne az ötlet, a bizalmi feladatot reám bízni. Vagyis, mint egykor épült katedrálisokban, létezik átjáró a kultúra templomának hajói között. Csak egy lépés és már a másik üzenet vonzásában találjuk magunkat.
De már Marosvásárhelyen elmondhattam, hogy a falum béli művészben nem csak barátra leltem, de az is kiderült, hogy Páljános Ervin nagyszülői gyökerei is Erdélybe vezetnek, s hogy számára Erdély többet jelent, mint sok más, önhibáján kívül, tájékozatlannak. Aztán beszélgetéseink során a közös gond és gondolat hullámain és hullámhosszain eljutott hozzám a nála tapasztalt kép és forma üzenetének háttér információja is. Az istenfié. Azé az emberé, aki merészel olyan bátornak lenni, hogy a legnagyobb szerénységgel kijelentse: alkotó munkáját valahonnan vezetik. Nem kivétel az igazi alkotóra jellemző szabály alól. Az ihletett pillanatban eszközzé váló művész alázatos közvetítő lesz az ismeretlen és az azt megismerni vágyakozó ember között. Nem a szépség vagy a gondolatébresztés puszta szándéka, a gyönyörködtetés, vagy ma oly divatos meghökkentés óhaja vezeti. A szolgáló művészt vezető felsőbb hatalom alázatos eszközeként hozza el hozzánk AZ ÜZENETET.
Ezt az akkor és ott is közölt érzésemet a székelyföldi tapasztalat megerősítette és igazolta. Amiképpen azt is, hogy ugyanakkor Páljános Ervin két lábát a földön, a magyar hétköznapokban megvetve alkotó művész. Nem mesterséges és öntömjénező ködökbe burkolózó különc. Itt is el kell mondanom, milyen megnyerően és kellemesen, mondhatnám hétköznapian közeli embert láthattam első műterem látogatásom alkalmából. Ő maga volt, Ervin a szomszédból, és mégis hírhozó. Felsőbb üzenet hordozója, s mégsem csupán postás.
Mit mondjak az azóta jobban megismert emberről: ő Páljános Ervin, az egyszeri és megismételhetetlen, mint mi mindannyian. Ebben nincsen semmi érdekes, annál inkább abban, hogy ő sem akar más lenni. Nem több akar lenni nálunk, hanem szolgálni óhajt mindnyájunkat.
És most néhány mondat erejéig önmagamat ismételném, mert fontosnak érzem a következőket: A ma itt bemutatkozó művész szobrász, festő és grafikus egyszemélyben. A kőbe, fémbe, fába vagy az agyagba éppen úgy lehel lelket, amiképpen az ő lelke is telítve van ezeknek az anyagoknak a tiszteletével. A Teremtő teremtette anyagból teremti meg az azt alkotó dicsőségét is magában rejtő alkotást.
De a környező földi világ ott él benne s ott tükröződik munkáiban, mert egy percre sem feledi, hogy ő maga is annak része, abban él és nem szakadhat el attól, aminek lelkes részét képezi. Minden lehetőséget felhasznál arra, hogy ezt a lelket belelehelhesse a maga alkotásaiba. És érezhető, hogy ebben sem öncélú, nem csupán saját emlékművét építő alkotó, hanem a szolgálat embere.
Páljános Ervinnek egyre megy, hogy az anyagból elvesz, ahhoz hozzáad, azt formálja, vagy két dimenzióban ábrázolja. Otthonosan járkál az alkotás világában, s miközben keze a művész csalhatatlanságával jár el, az eredményben mindenkor ott van a szív és a szellem lenyomata is.
Elmondhatom róla, hogy munkáit jókedvében alkotta. Érezhető, hogy szereti az alkotó munkát, élvezi a műterem világát és szeretve tiszteli a kezébe kerülő anyagot, amely talán éppen ezért, mintha minden ellenkezés nélkül adná át magát az alkotó felülről vezérelt akaratának. Teszi ezt annak ellenére, hogy a természet, az anyag tisztelete nem divat manapság.
Igen! Ő az anyag tisztelője. És társa. Szinte azonosul vele. Benne is élni képes. Az agyag tapintásáról a szeretet jut eszébe, és mint ő mondja: a bronz fénye mögött érzelmek sejlenek fel, leheletek gondolkodnak, a fa simítása eszmélet és harmónia, a kő pedig a csendek kozmikus társasága.
Munkáit nézve gyakran fordul elő, hogy ráismerünk valamire, hogy egy könnyű deja vu fut át homlokunk mögött, mintha már láttuk volna valaha, mintha ismerős lenne. S ezt nem a forma teszi, hanem valami más. Mert tulajdonképpen mi arra ismerünk rá, amit mondani akar vele. Csakhogy az általa ábrázolt formában és módon, úgy ahogy ő „hozza helyzetbe”, amint ő „felkínálja”, az a valami: más, több, és sokatmondóbb.
Páljános Ervin munkáit szemlélve tehát gazdagabbak leszünk. Gazdagabbak leszünk nem csupán az ő imperatívuszaival, de egy különös kényszer ébresztette belső utazással is. Gondolkodni kezdünk. Sok mindenről, ami fontos, ami nélkülözhetetlen, amit egy durva, vad és őrült világ ki akar dobni törékeny léghajónkból.
Ez utóbbi mondatokat Marosvásárhely közönsége is hallhatta tőlem. Ők a számukra addig ismeretlen művészt érdeklődéssel fogadták s a kiállítás későbbi látogatói sorra küldték nekem elismerő szavaikat.
Mit kívánhatok hát Neki itthon.
A válasz adva van: lehessen ő próféta saját hazájában is.
Leányfalu, 2013. április 22.
Szász István Tas