A diktatúrában felnőtt erdélyi származású olvasó ma is tudatalatti örömöt érez, mikor a magyar főváros egyik könyvesboltjába betérve, szülővárosa egy régi sajtóorgánumának rendezvényén találhatja magát. Ezúttal történetesen a Polihisztor névre hallgató, nem nagy, de rendkívül érdekes könyveket bemutató boltban várja a KORUNK.
Az erdélyi irodalomtörténet írás jelese, a hajdani iskolatárs főszerkesztő,- Kántor Lajos látása nosztalgiákra hajlamosítana, de mindkettőnkben erősebb az erdélyi szellem megmaradásra serkentő bíztatása, s máris ezt szolgáló könyveket csereberélünk. Így kapom meg tőle a Párbeszéd nemzetről, nemzetköziségről című, nemrég megjelent – általa gondozott –gyűjteményes kiadványt, a KORUNK felvetéseire válaszoló, sokféle nézetet valló jeles szerző gondolataival.
Nos, így keveredek ismét ama holtig tanulás áldott állapotába. S még nem tudhatom, hogy csupán ebbe, vagy – kellő szerénységgel – a holtig vitatkozáséba is.
Érdeklődésemet már a rövid szerkesztői bevezető felcsigázza, s talán éppen ez okozója eme próbálkozásnak, melyben a velem egysorsú, s nagyjából egyformán gondolkodó szemével egy olvasgató „Hamupipők” módjára szemezgetek érdekes gondolatok után.
Kántor, Cs. Szabót idézi először, aki a „Ki vagyok én?”, „Mi a magyar?” kérdésre belső bizonytalanságunkról beszél, s kétszer 500 éves, előbb dicső, független, majd mondhatni annak árnyképévé válni vélt, függőségben megélt 500 éves európai történetünket, rokontalanságunkat említi. A kozmopolitizmus és a magyarság összehangolását egy kis peremnép esetében rendkívül nehéz feladatnak véli.
Aztán Tamásit idézi, aki éppen az akkori Gaál Gábor-i KORUNKKAL ellenlábasnak bizonyuló HITEL szellemi körének, és éppen abban az időben (a Vásárhelyi Találkozó szervezése kapcsán) szellemi vezéréve válva mondja el emlékezetes gondolatát, mely szerint „bármily vakmerő (…) a magyar műveltség új formáit Erdély alakítsa ki.”
Végül a 19. századba visszanyúlva Kossuth Lajost idézi: „Nálunk nincs ügy, amely a nemzeté volna, nálunk a legszebb ügy is csak pártügy lehet.” (1847)
Ezeket olvasva határoztam el, hogy a számos általam tisztelt vagy vitatott szerző gondolataiból megpróbálok olvasóimmal együtt tanulni, Uram bocsá’ azokkal vitatkozni az elméletektől távolabb álló, de az élethez 75 év alatt közelebb, s ama véghez minden bizonnyal ennél is közelebb került közember módjára.
Két oldal és a tartalomjegyzék áttekintése után merésznek tűnő terv, de vágjunk bele.
Első nekifutásra a bevezető gondolatok mentén tegyünk egy kört.
– A nemzeti emlékezet, vagy inkább a népi emlékezet vajon hordozza-e a Cs. Szabó által feszegetett kérdésfelvetés igényét, s a valamilyen válaszhoz szükséges információkat, vagy csupán az utóbbi évszázad veszteségei élnek benne, tapasztalatok szerint, nem ritkán az sem? Az értelmiségiek számára nagy „változatossággal” felkínált ismeretekből fakadó különböző tudati következmények milyen mértékben vagy formában jutnak el a tömegekhez, s befolyásolják-e azok gondolatait, érzéseit? A nagypolitika eszközének nézett választói tömeg „lelki-szellemi hintáztatása” mit okoz? S egyáltalán a mai magyar szán-e időt arra, hogy ilyesmiken gondolkodjon, mint a Cs. Szabó által felvetettek?
Mi és mennyi idő lenne szükséges ahhoz, hogy a lerombolt nemzettudat a társadalom minden szintjén helyreállítható legyen? A jelenlegi felnőtt generációk esetében van-e remény erre?
Mert a létező identitástudat hatalmas erő és számos érték alapját képezheti, amiképpen annak hiánya, különösen pedig az iránta fellelhető igény kihalása a társadalom szövetének szétesését eredményezi és az össztársadalmi teljesítőképességet gyengíti. Vagyis, régi terminológiák szerint, anyagi erővé válik.
Ugyanakkor azzal is tisztában kell lenni, hogy amint azt sajnos megéltük, torz formájában ellenkező előjelű „felhasználása” is lehetséges. A nemzettudat szükségességét tagadók azonban nem csupán az ettől való félelem miatt gondolkodnak így. A lehetséges magyarázatok skálája szélesebb és sötétebb ennél.
Visszatérve az eredeti kérdéshez láthatjuk, mennyi gondolatot ébreszthet egyetlen bővített mondat, s akkor még nem beszéltünk az egészséges nemzettudat és a feltételezhetően létező egészséges mértékű kozmopolitizmus viszonyáról, mely utóbbi szerintem nem is kozmopolitizmust, hanem egy szükséges nyitottságot jelent. A neoliberális világ ennek a szónak a jelentését, súlyát is arrébb tolta negatív irányba.
– Tamási szavai a két világháború közötti Erdélyben hangzottak el és valahol a merjünk nagyok lenni szellemében. Szerzőjük feltehetően a „súly alatt a pálma” megfigyelés jegyében sejthette, hogy a kisebbik haza a feladatra éppen szenvedései által nyert tapasztalata alapján alkalmasabb. Semmi estre sem gondolhatott más különbségre. Annál inkább elgondolkodtató az előzőekben tárgyalt nemzettudat mai különbségeinek létezése a kisebbik és a nagyobbik haza között. Ennek oka, foka és hatása. Hogyan is állanak az ezzel szorosan összefüggő „magyar művelődés” kérdései „súly alatt” és a súlytalanság állapotában.
S rögtön utána a valóban szükséges új formák mellett, ama régiek hagyományának őrzésével mi is a helyzet?
Így születnek sorra a kérdések, láncreakció szerűen.
– Végül elérkezünk Kossuth Lajoshoz is, aki minden kétséget kizáró módon, kortársként szólal meg ezzel a mondatával. A nélkülözhetetlen nemzetpolitika és a pártpolitika nehéz viszonyát már akkor világosan látja. S ez az óta sem változott. A hatalom megszerzését elkerülhetetlenül célkeresztben tartó vagy annak megőrzésén őrködő pártoknak még jó szándék esetén is csak kivételes kegyelmi időszakokban lehet igazán „fölös” energiája valódi nemzetpolitikára. Ez ugyanis a választóktól az esetek többségében áldozatokat is kíván. A választói jóindulat azonban ennek felismerésére nem képes. Így a párt visszazuhanhat a parlamentáris demokrácia eme örök csapdájába, s az oly annyira dicsért váltógazdaság rövidebb-hosszabb ciklusokkal halad a ront vagy javít, de nem henyél, vagy akár a henyélés útján, mely a nemzetpolitika veszedelmeit igyekszik elkerülni
Az említett kegyelmi állapothoz a szándék mellé nagy és tartós fölény szükségeltetik. Ez viszont jelentős választói bölcsességet, vagy – hogy visszatérjünk az első témánkhoz – fejlett nemzettudatot igényel.
Egy feltételezésem szerint igencsak érdekfeszítőnek remélt könyv bevezetője által gerjesztett eszmefuttatások laza s mégis egymásba kapaszkodó gondolatébresztő hatásából most kilépünk annak reményében, hogy hasonló ingerekre számíthatunk a könyv közös továbbolvasása közben is.
Leányfalu, 2014. január 7.
Szász István Tas