Amikor Veres Emese e fülszöveggel kapcsolatos felkérését kaptam, még élt Katona Szabó István, sok erdélyi, sok magyar Pista bácsija. Akkor lépte át a kilencvenediket. Aztán váratlanul magunkra hagyott. Ezt a szó szoros értelmében lehet érteni, mert ő úgy gyűjtötte maga köré az erdélyieket és az Erdély sorsával törődőket, mint kotlós a kiscsibéit.
Minden kétséget kizáróan, a huszadik századi erdélyi magyar szenvedéstörténet utolsó nagy krónikása volt.
Ezek helyett – az Ő esetében egyáltalán nem túlzó – nagy szavak helyett azonban inkább arról beszéljünk, melyek is a gyökerei ennek a krónikaíró szándéknak?
Erdély történetének megannyi krónikása látta értelmét annak, hogy szorgalmatosan beszámoljon a múló időben elveszni, elsüllyedni mindenkor hajlamos mának nagy és – a hitelességet erősítő – apró történéseiről. Szamosközy István, Cserei Mihály, Árva Bethlen Kata, Kemény János, Apor Péter vagy Bod Péter csak néhány név ezek közül. Az erdélyi mintha a krónikaírás és a fafaragás igényével és nem ritkán tehetségével születne. Csak miként ama tréfabéli ember, nem mindegyikük él vele. Tud e bátyám hegedülni, kérdezték az öreg székelyt. Igen, felelte,- ámbár még nem próbáltam.
Nos, szerzőnk tudott is meg próbálta is, sőt megélte és túlélte s mindenekelőtt korabeli jegyzeteit is átmentette Ceausescu Romániájából az anyaországba, miközben memóriájának kincsesháza is szokatlanul gazdag volt.
A Nagy Reménységek kora után, most a Nagy hazugságok korát írta le, vagyis az 1948 és 1968 közötti éveket, s bár a hazugság világa ott és itt mindmáig is őrzi folytonosságát, azokat az időket elsősorban ez jellemezte, hiszen egész életünk egy nagy hazugság jegyében zajlott. A krónikaíró mát szolgáló fontossága pedig éppen itt érhető tetten.
Az emlékezet őrizése, a megélt tapasztalat átmentése mát segítő s jövőt alapozó, sőt építő tényező. És ezt nagyon fontos lenne megjegyezni. Nem mindent újrakezdeni, hanem azt, amit megszenvedtünk, kincsként hasznosítható tapasztalattá érlelni. A ma oly gyakran tapasztalható, a múltat végkép eltörölni szándékozó igyekezet a jövő építésének egyik leghatalmasabb akadályozója. És mostanság éppen e körül is az egymásra mutogatók meddő vitája folyik. Egy olyan vita, melyet nem vívhatna a politikai elit vagy annak média holdudvara, hanem csakis és egyedül a tudományosság. Egy valódi tudományosság, amely a megmaradásunkat szolgálni akarván olyan dokumentumok alapján ítéli meg múltunk tapasztalatait, mint Katona Szabó István emlékiratai. Mert sajnos a korabeli emlékiratok többsége igen erőteljes forráskritikára szorul s a hazugság és csúsztatás talajára épülő emlékiratokból legjobb szándékkal is csak téves következtetéseket lehet leszűrni. Bizony máig megoldatlan gond ez, mert sok olyan kérdés van múltunkban, sőt jelenünkben is, melyeket tudományos tárgyilagossággal kellene górcső alá venni, de ha valaki ezt teszi, akkor akaratán kívül átléphet a ma „politikailag nem korrektnek” nevezett mezőbe.
Éppen a kötet ama részét olvastam, melyben az erdélyi magyar egyházak felszámolását szolgáló hazug és alantas módszerekre emlékezhettem s percekkel később a mai médiában újra láthattam az akkori narratíva sablonjait, amikor hazai, mai szóval: „erre hajazó események kapcsán” döbbenettel találkozhattam ugyanezekkel a szavakkal és gondolatkonstrukciókkal. Számomra ez a pillanat nagyon meggyőző volt az emlékiratokban felellhető tapasztalat, felismerést segítő hatásának igazolására.
A huszadik századi homokóra várakozásokkal teli lepergése több generáció életét jelentette, Katona Szabó István most megjelent könyve és annak előző kötetei illetve az információim szerint már kész folytatás erről szólnak. Levelek a múlt Rodostójából a ma Zágonjába.
Aki elolvassa, az életkorától függően visszaemlékezik vagy fiatalabb korosztály tagjaként családi történetek juthatnak eszébe. Az is lehet, hogy mindez elolvasva a maiaknak olykor már-már képtelenségnek tűnhet. A kötetet összecsukva azonban nem csak keserűen nosztalgikus emlékeken merenghet el, nem csak információkban lesz gazdagabb, de rájöhet arra is, hogy ama homokóra – lepergése után – számunkra valóban megfordult, csakhogy az átélt reménytelenül is reménykedő évek után nem a megvalósult remények könnyed visszapergetése következett, hanem ismét csak a várakozás köszöntött reánk s a homokszemek könnyed aláhullását ma is a hazugság próbálja akadályozni.
Ebben a helyzetben a Nagy hazugságok kora és Katona Szabó István egész sorozata, mondhatni egész életműve messze túlmutat egy az eltűnt idő kútjába való keserű és tanulságos visszapillantáson és fontos segítségnek bizonyul a még ma is élő múlt által állított csapdák között eligazodni próbáló bizonytalanoknak.
A folytatás megjelentetésének reményével búcsúzom Katona Szabó Istvántól, nagy öregünktől: nagyon sokunk Pista bácsijától és emlékiratait az igazságot ismerni óhajtók különleges figyelmébe ajánlom.
Szász István Tas