A mai napon két könyvről beszélgetünk. Két évfolyam történetét illesztjük be az erdélyi magyar sors nagy kódexébe. Az egyik a Nagy Lajos szerkesztette, ő és kollégái által írott: Múló évek sodrásában, a másik a Bárányi Ildikó szerkesztette, ő és kollégái írta: Sokaknak világítottunk. Két egymást követő évfolyam, az 1959-ben és az 1960-ban végzett MOGYE diákok igaz története ez.
A következőkben az olvasás közben született és utána – azon melegében – leírt gondolataimat tolmácsolnám.
Bizony mondom Néktek kedves kollégák, s Önöknek kedves érdeklődő közönség, meglepődtem, mikoron szívemnek kedves barátom: Nagy Lajos felkérése – korunk szokásai szerint – feltűnt a villogó képernyőn.
Most, hogy már bele is feledkeztem a könyvbe – s Bárányi Ildikó közben befutott felkérése nyomán – ismételten kezembe vettem a mi évfolyamunkét is, magával ragad az idő varázslata. Az az ötven esztendő, mely a viaszosvászon dobozos első néprádiónk és a villódzó gigabájtok közt feszül. Amazt nem lehetett hallgatni földbe vájt, ablaktalan és vizes körorvosi vályogszobánkban, csak ha a mellettünk álló meredélyen feleségemmel – fiatalos lendülettel – felmásztunk annak csúcsára, az általunk hosszúfülűeknek keresztelt fákig, – emezt saját házamban, kényelmes forgószékben ülve – immáron fájós derekamat öreges óvatossággal kímélgetve – olvasom.
Olvasom a sokszor megírt történeteket és a még ismeretleneket és hihetetlennek tűnik, hogy valamennyi az én történetem is, vagyis a miénk. Mert, hogy ezeknél a könyveknél jobban semmi sem bizonyíthatja, hogy életeink összessége közös kincsünk s talán az sem fellengzős, ha azt mondom, miszerint eme közös-kincs-történetek arról mesélnek, hogy azok, akikről szólnak – hogy mi (!) – életeinket közös kinccsé tettük. Tettük, mégpedig ellenszélben, akkor, amikor a kor – melynek kór történetét sűrített formában Nagy Lajos barátunk az itt bemutatott könyvben röviden ismét összefoglalja és minden egyes fejezet írója kiegészíti valamivel – mindent elkövetett, hogy a bennünk felhalmozott ész, erő és oly szent akarat semmivé váljon, vagy torzuljon őt szolgáló silány és engedelmes cselekvéssé.
A történetek sokasága összefolyik elmémben. Ugyanakkor mellbevág, hogy néhány óra alatt, most egész sor ismerős arc tulajdonosa hal meg. Igen, számomra most halnak meg, mert eddig erről nem tudtam.
Megdöbbentő történetek tárulnak elém, olykor a poklok bugyraiban járok, s újra meg újra arra gondolok, hogyan bírhattuk ezt ki? Máskor könnyed, szellemes, olykor szerénységbe öltöztetett fejezetekre bukkanok, s mikor átgondolom, ezek mögött is ott lappang a sátáni kor és az azt miazmáival belengő kór.
Ha mindezt előre tudjuk vajon nekiindulunk-e? Vagy közben hányféle pillanatot éltünk meg s azokat miként dolgoztuk fel? És mit gondolunk az egészről most a számadás éveiben? Minderre a válasz ott található úgy a több oldalról is vakuzó összefoglalókban, mint a rövidségükben is sokatmondó és hosszabb formájukban is rövid következtetésekre vezető személyes beszámolókban.
És a könyvek párhuzamos olvasását megszakítva kénytelen vagyok aktuális dolgokon is elgondolkodni. Nem tehetek mást, ki kell mondanom. Ezeknek az életeknek a megrövidítése, másoknak a megkeserítése, a töménytelen szenvedés jórészt azokat szolgálta, akiknek testvérei most a megmaradt szenvedőket, kik összegyűlnek megérdemelt aranydiplomájuk átvételére, korlátozott időre és díj ellenébe engedik be az őket felnevelő intézetbe. Azokat, akik helyettük álltak helyt a legnehezebb posztokon, míg ők – többnyire érdemtelenül –elfoglalták a csak nekik felkínált helyeket. Igen! Megdöbbentő, aktuális, és ami a legszörnyűbb: immáron európai kép. Változott-e a lényeg, vagyis a szemlélet s a mögöttes cél?
Ez a generáció beélte a kerek világot és csontjainkkal nem csak a Kárpát-medencét fogjuk teleszórni. De mindenütt bizonyítva helytálltunk, sőt helytállunk a megérdemelt megbecsülés vagy a meg nem érdemelt gáncsok mezején, a sors által már behatárolt vagy még hátralevő időkig.
Nagyon érdekes elgondolkodni azon is, hogy más magyar orvosi egyetemek (természetesen ilyen összehasonlításra csak az anyaországban van mód), szóval más magyar egyetemek hallgatói mennyire alkottak közösséget, mennyire volt fontos számukra a gyökér, a közös cél, a másik kézszorítása, a múlt emlékének és tapasztalatának erőt adó őrizgetése? Sajnos azt veszem észre, hogy néhány erdélyi magyar orvos-generációnkhoz hasonló ilyen jellegű igény máshol ritkán tapasztalható. Az évfolyamok alig találkoznak, nem is ismerik egymást. Esetleg csoporttalálkozók akadnak itt-ott s odáig ment az elidegenedés, hogy ismerős esetet idézve: a kollégájának kezelése érdekében hálapénzt átadó beteg orvost, fel sem ismerte volt évfolyamtársa. Ez a morális duplacsavar.
A mi egyetemünkről, az itt megért rövid és zavaros, de mégis szép hőskorról meg sem tudom mondani hány könyv és írás jelent meg, csak azokat sorolom fel, melyeket hirtelenjében leemelhetek könyvespolcaimról. Úgy érzem, hogy ezt a felsorolást nem mulaszthatjuk el:
Az öregdiák visszaemlékezéseket talán Bárányi Ferenc kezdte az: Égbenyúló kockakövekkel s nemrég megfejelte annak folytatásával a: Boldogság délibábjával;
Nagy Lajos megírta az: Életünk kórtörténete című gyűjteményes kötetét;
Toró Ápád könyvének címe: Kapa mellől a kaszás ellen;
Dezső István háromkötetes műve melyből két kötet jelent meg, de halála ellenére várjuk a tudtommal elkészült harmadikat is: Egy erdélyi sebész emlékei és Egy erdélyi sebész naplója címen látott napvilágot;
Schneider Iza erről szóló könyvei a Világítottunk és a Marosvásárhelyi télforduló;
Saját emlékeimet a: Trianon sodrásában című önéletrajz-korrajz jellegű könyvemben írtam le és több tucat publicisztikában, esszében is;
De számos helyen olvashatók Pétrffy Árpád emlékiratai és e témáról szóló tanulmányt írt a Székelyföldben Kiss András is, illetve emlékek meg emléktöredékek vannak Bárányi Ildikó vagy Dvorzsák Titusz és Bige Szabolcs írásaiban s Istennek hála tudom, hogy még vannak, akik belekezdtek a bővebb emlékiratírásba, köztük Kiss András is, kinek nagy gonddal és pontossággal összegyűjtött anyagát kíváncsian várom.
Feltételezhetően a volt diákok emlékezéseit ezzel még nem soroltam fel.
Aztán természetesen itt sorakoznak az összefoglaló jellegű munkák, mindenekelőtt: A marosvásárhelyi orvos és gyógyszerészképzés 50 éve című kötet, – Barabás Béla, Péter Mihály és Péter. H. Mária munkája;
Szöllősi Arpád könyve: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem 1945-2005;
Obál Ferenc személyes hangú könyve: Erdély és az orvostudomány szolgálatában;
A Mementó című Kerek István emlékkönyv;
Galló Szász Károly: Kemény nap című könyve;
Szabó Márton könyve az: Égig érő jegenye;
Aztán az egész magyar felsőoktatás keretén belül egyetemünkkel is foglalkozó művek:
Az erdélyi magyar felsőoktatás évszázadai című emlékkönyv;
Csögör Lajos emlékirata az: Erdély Magyar Egyeteme;
Barabás Béla és Joó Rudolf könyve: A kolozsvári magyar egyetem 1945-ben;
A Faragó József, Incze Miklós és Katona Szabó István szerkesztette nagy összefoglaló: A Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem 1945-1959;
Jung János és Egyed Zs. Imre: Viharban című könyve Miskolczy Dezsőről;
Végül, de nem utolsó sorban a Ferenc József Tudományegyetemig nyúló előzményeket tárgyaló Gaál György könyv: Egyetem a Farkas utcában címen;
és biztos vagyok benne, hogy a felsorolható munkák ennél jóval számosabbak.
Miért fontos és miért öröm ez számunkra?
Tudjuk, hogy a hivatalos történetírás a mai napig arról és azt ír, amiről elvárják, s amit elvárnak, hogy írjon, s még amiről akar. Ha hiszünk abban, hogy valaha eljön egy kor, mikor megpróbálják megírni ezeknek az éveknek az igaz történetét is, csakis ezek az őszinte, sokszor indulatos, máskor szerénykedő, nem egyszer szégyenkezve feszengő, esetleg szélesen kitárulkozó emlékek tartalmazzák az igazságot. Az általunk is megélt nehéz évekkel foglalkozó profi emlékiratírók rendszerint komoly forráskritikára ingerelnek. Ezt megtanultam más irányú sajtó és irodalomtörténeti kutakodásaim során. Egymásnak, sőt önmaguknak is ellentmondó tollforgatók tucatjaival volt alkalmam megismerkedni. Csak egymás mellé kellett másolni bekezdéseiket s máris lelepleződött a hazug cél.
Ezekben a könyvekben a vallomások, a vélemények, még a memória természetes törékenységének figyelembevételével is igazak s együtt tökéletesen leképezik az igazságot.
Oly korban éltünk mikor Erdély magyarsága nem csak fizikailag, de lelkileg, szellemileg is soha nem tapasztalt kiszolgáltatottságba került. A kettős elnyomás alatt, az egyik nyomás – megtévesztő módon – képes volt fellépni, a másik ellen védelmet nyújtó szerepkörében is. És ez a csapda, amint arról Nagy Lajos is világos képet fest, már a háború utáni borzalmakat leállító ideiglenes szovjet közigazgatás hónapjaival felállítódott. Utána a kommunizmus rémképe helyett sokan az internacionalista védőszárnyat vélték felfedezni. Így vált a Magyar Népi Szövetség is öngyilkos szervezetté vagy lett naiv magyar emberek sora is híve a rendszernek. Közöttük egyesek sorainkból is. A kijózanodás fokozatos folyamata fájdalmas lehetett, de előbb-utóbb mindenkit elért. Még azok is sorra kerültek, kik megélhetést láttak e zűrzavaros idő kiszolgálásában, bár ők már előbb is tudhatták, hogy hazugságban élnek. Sokan – közvetett módon – előbb vallottak színt, mint hihettük volna. Gondoljunk az egymást követően disszidáló vagy kitelepülő egyetemi párttitkárok neveire.
Visszatérve azonban az évfolyam-könyvek műfajához, érdekes amint mindegyik a saját korosztályának történetét tartja a legjellemzőbbnek. Ez is kiemeli az élmények tragikumának felejthetetlenségét, kitörölhetetlenségét, a félelem és szorongás éveinek durva lenyomatát.
Mifelénk is akadtak furcsa jelenségek, így a napokban volt alkalmam egy olyan vásárhelyi évfolyam tagjaival beszélni, akikre olyan nyomasztóan hatott a megélt történelem, hogy alig akarnak egymással találkozni. Szerencsére a most bemutatott két könyv történeteinek hősei nem így gondolták.
Az élmény azonban közös, az okozott trauma úgyszintén, a levont tanulság és a tragikum a szenvedés igazgyönggyé érlelődésének érdekes folyamata is. Ezt éreztem, amikor nemrégen – éppen az eltelt ötven évre emlékezve – leírt gondolataimat sorra felfedeztem Nagy Lajos most olvasott fejezeteinek sorai között.
Az eltelt fél évszázad sem törölte ki fiatalságunk hamvas naivitásának bizonysághordó emlékeit. Ilyen gyermekfejjel, ilyen előéletekkel, ilyen környezetben miként is lehetett eligazodni? kérdezheti oldalról-oldalra az olvasó.
Rendkívül fontos jellemzője a könyveknek s a benne foglalt egyes írásoknak is, hogy szinte kivétel nélkül emelkedett szellemben beszélnek a múlt eseményei között eltévelyedett társainkról s megértik vagy éppen ezért nem sokat feszegetik az okokat, melyek tévedéseikhez vezettek. De mégsem hallgatják el. Tanulságot keresnek benne és nem újabb lehetőséget a megosztottságra, szeretetet hirdetnek kimondva vagy kimondatlanul és nem gyűlölködést és bosszút.
Ezek a könyvek az említett közösségi múltunkat megőrző szolgálatuk mellett az egyes családoknak is, generációkon át útmutató példatárai lehetnek.
Az sem véletlen, hogy az események különböző módon, de személyesen is érintettjei azok, akik vállalkoztak e nehéz szerkesztői és írói feladatra. Nagy köszönet illeti őket és mindazokat, kik hajlandók voltak részt vállalni az anyag kazalba hordásában.
Bárányi Ildikó kötetét különösen színessé teszi az évfolyam sűrű találkozóiról beszerkesztett beszámolók sora. Nem véletlen, hogy az anyaország orvostársadalmának érdeklődő tagjai között is igen nagy feltűnést keltett. Nagy Lajos könyvében fontosnak tartom, hogy ma, amikor egyre kevesebb idő marad a könyvek forgatására, a sok kötetben, sok formában megjelent háttérrajzokat összefoglalja a kívülállónak is befogadható terjedelmű néhány fejezetben. Külön remek ötlet az akkori városról írott részlet és a mellékelt képanyag. Sokan voltak közöttünk kik nem is sejtették, hogy milyen köveken s milyen kövek között járják Marosvásárhely utcáit.
A kő marad, mondja a vers? Esetünkben a követ is megpróbálták elmozgatni vagy legalább eltakarni. Haladni pedig a Maros vize is haladt, de Erdély ősi kövei közt futó életünk bizony sokak esetében törte át a gátat és folyt más irányba, más kövek közé.
Ezek a könyvek azonban, mint hegy és vízrajzi atlaszok őrizik meg azokat az éveket, amikor még a szörnyűségek ellenére is ifjonti csattogó csobogással csorogtunk medrünkben s nem is sejthettük, hogy életünkben annyi történelmi pillanat sűrűsödhet bele.
Mégegyszer – sokunk nevében – köszönöm a szerkesztőknek, az íróknak és hozzájárulóknak ezt a maradandó értékű munkát.
Leányfalu, 2010. augusztus 25.
Szász István Tas