Életem első 39 esztendejének megidézése, mely esetemben Erdélyhez kötődik, soha le nem tisztuló gondolatok kavalkádját ébreszti, s azok olyannyira összetettek és kuszák, mint amennyire az volt a kor is, melyre emlékeztetnek.
A kusza emlékeket a rendszeres visszaemlékezés, az emlékezetben és az iratokban, képekben, tárgyi emlékekben őrzött múlt rendszerezésének nehéz munkája képes csupán tisztázni.
Amikor családunk kedves barátjának, az általam rendkívüli módon tisztelt és szeretett Teleki Ernőnek az emlékezetéről érdeklődtek nálam, bizony ismét hatalmába kerített a keserűség, hogy akkor, amikor tehettem volna, miért nem gyűjtöttem jegyzeteket mindenről. Persze jól tudom, hogy ez lehetetlen lett volna. Akkortájt az életben és a szabadon maradás igyekezete kötötte le minden erőnket.
Így ma már vajmi kevés az, amit szikár tényanyagként elővezethetek, s annál több az a belső és szervült emlék, melyet személyének felidézése, a vele kapcsolatos érzelmek, hangulatok, pillanatképek s főleg az önvizsgálat szűrőjén fennakadó talán tőle származó személyiségjegyek jelentenek.
Teleki Ernő apámnak fiatalkori barátja volt. A szüleim házában szerkesztett Hitel című nemzetpolitikai szemle, és a körötte tevékenykedő szellemi kör – három korszaka alatt összesen kb. 220 tagú – társaságának, a Trianon és 1944 közötti időszak egyik legjelentősebb erdélyi szellemi teljesítményének tevékeny részese volt. Nem úgy, mint a folyóirat szerzője, hanem inkább, mint a társaság együttgondolkodó és vitázó, nagyműveltségű tagja. Erről az időszakról, pontosabban a folyóirat és e szellemi kör történetéről és elhallgatásának okairól írtam meg az alapos kutatásokat igénylő: Beszédes hallgatás című könyvemet.
A későbbiekben, a II. világháborút követően visszatérő román uralom s a benne ki és felvirágzó nemzeti kommunizmus idején aztán már ifjúként, majd aktív erdélyi értelmiségiként is gyakran lehettem együtt Ernő bácsival. A sors úgy hozta, hogy a románosítás folytán szervezett megfélemlítések során az orvosi egyetemről ötödéven távolítottak el, s mint fizikai munkás együtt tevékenykedhettem vele, ki a Román Műemlék Felügyelőség kolozsvári fiókjának munkatelepén, Bágyuj Lajossal dolgozott mint raktáros, illetve mindenes. Apámmal együtt tulajdonképpen segédmunkási státusban kaptak ott alkalmazást. Mindketten minimum nyugdíjon tengődtek és ilyen módon mentőövet kapva ők is segítették a kitűnő autodidakta restaurátort munkájában. Nincs kizárva az sem, hogy Ernő bácsi – inkább kedvtelésből – egy-két konkrét restaurátori munkát is elvégzett, de nem ez volt a feladatköre. Jómagam az ólomkeretes ablakokat restauráltam, apám a telep munkáját szervezte és mint remek közíró, a tudományos munkában volt a felejthetetlen emlékű telepvezető építész restaurátor segítségére. Apám előzőleg az EMGE ügyvezető alelnöke, aztán a Bolyai egyetem alapító tanárainak egyike, utóbb a Mezőgazdasági Akadémia talajtani tanszékének adjunktusa, tudományos könyvek szerzője, végül talajtérképező mérnök s legvégül, mint írtam, raktárnok és segédmunkás volt. Ernő Bácsi úgy tudom, hogy a magyar négy év alatt Párizsi diplomáciai küldetésnek is eleget tett. Egyébként azt írják róla, hogy a harmincas évek végétől a második világháború utánig a bukaresti magyar kereskedelmi képviseletnél dolgozott. Aztán az épülő szocializmus éveit a Duna-csatornánál folytatta. Tudomásom szerint ott kezdett firkálgatni s ezt a kolozsvári főtéren álló Szent Mihály templom melletti kis összeeszkábált iroda barakkban is gyakran folytatta. A groteszkül rémisztő alakoknak mindenkor volt valami aktualitása, gondolkodásra, megfejtésre ingerlő bonyolultsága. Közben az ötvenes évek második felében és a hatvanas években egy 35 darabra gyarapodott kis gyűjteményt adott apámnak, s ezek ma is birtokunkban vannak, közöttük egy apámról golyóstollal készített karikatúra is.
Sokat betegeskedett a csatornánál szerzett izületi bajaival, de keveset panaszkodott. A lehetőségekhez képest meglepően ápolt és elegáns volt. A munkatelepen egy emlékeim szerint talán szürkés köpenyt viselt, apám tőlem örökölt fehér köpenyével ellentétben. Igen gyakran jött fel hozzánk délutáni beszélgetésekre akkor és később is, s ha ilyenkor én Kolozsváron voltam, nagy élvezettel hallgattam szavaikat. Egyébként a Hitel volt munkatársai, a hitelesek mind gyakran fordultak meg nálunk és későbbi érdeklődési körömet, egész magatartásomat és értékrendemet ők formálták.
Ernő bácsi sok családkutatási elmélkedést folytatott apámmal, amolyan erdélyi módra, 200-300 évre visszamenvén rokonságban is voltunk. Ennek kapcsán aztán szépen bővítgette Erdély történetével kapcsolatos ismereteimet is.
A földreformot, Erdély kettészakadását és a háborút, majd az áttelepülés viharát is átvészelt maradék családi levéltár anyagát most dolgozom fel, s ebbéli igyekezetem gyökerei minden kétséget kizáróan a kettejük ilyen tárgyú beszélgetéseihez nyúlnak vissza. Nagy öröm számomra, hogy az iratok között megtaláltam a kis rajzgyűjteményt.
Nyugodt volt és megfontolt, elegáns és választékos és mégis mindenkor természetes, kedves, senkit nem sértő, soha nem leereszkedő. És talpig férfi. Nem felejtem el, hogy mikor harmadév után a 20 év körüli évfolyamtársnőim egy csoportja nyári vakáció idején nálunk járt (nyári gyakorlaton voltunk a kolozsvári kórházakban), az akkor már a hatvan felé közeledő gróftól mekkora „izgalomba jöttek”. Bámulattal hallgatták s alig lehetett mellőle elcsábítani őket.
1977-ben települtünk át Magyarországra s bizony örökös lelkifurdalást okoz, hogy az új élet megalapozásának fáradalmai közepette a szál egy időre meglazult, s mire újra lehetett volna erősíteni, már nem volt kivel.
A korról s annak hangulatáról írott Trianon sodrásában című könyvem második kiadása még kapható, de más könyvek tucatjai is ecsetelik azt a kegyetlen, s mégis bizarr hangulatot, melyben én életem első felét, Ernő bácsi pedig a befejező évtizedeket élte.
Ami a számomra talán legbámulatosabb az a nála és az erdélyi arisztokrácia számos más meghurcolt tagjánál észlelt tartás, a legnagyobb jólétből a legnagyobb nyomorba taszíttatás zokszó nélküli elviselése és a belső értékek szigorú és egészen természetes módon gyakorolt megtartása volt. Orvosi pályám során ennek ellentéteként jelent meg a 3-4 éves TSZ elnökösködés után ilyen olyan okból történt leváltást követő rokkantosítási kérelmek és „ideg-összeroppanások” sokasága ,– az „új elitnél”.
Nagy öröm és elégtétel számomra, hogy az erdélyi szellemi életnek ez az elfelejtett szürke eminenciása, a Hitel egykori szellemi körének szeretett tagja, a diktatúra éveinek szenvedő és egyben példamutató alakja ismét felbukkanhat közös emlékezetünkben.
Leányfalu, 2008. július 21.