„Minden külsőség és anyagiasság lebontásával elérkeztünk a nemzeti szellem kérdéséhez, ahhoz, hogy ennek légies anyagában mikép valósitható meg az öntudat elmélyítése, a teljesebb, kiműveltebb, magyarabb magyarság.”
Szekfű Gyula
A témakör vizsgálatának tágas lehetőségeiből most egy értelmiségi – esetünkben pályáját megfutott orvos – gondolatait próbálom a hasonszőrű informáltsággal bírók számára összefoglalni, és a józan ész rejtett, belső vitáit visszhangozva Önök elé tárni.
A témát illetően egy olyan élet nyújtott gyakorlati tapasztalatokat, melynek éppen felét éltem le kisebbségben, s pontosan a másikat egy szebb jövőt remélve botladozó anyaországban. És amely szellemi munkájának egyik felét az egészségügy – a gyógyítás feltételeit biztosítani próbáló oldalával is foglakozó – szolgálata, a másikat a nemzeti megmaradás kérdőjeleinek megválaszolása iránti érdeklődés, egymástól nem idegen problematikája töltött ki, soha el nem fogyó feladatot biztosító tennivalóival.
Burke szerint az előítélet, ha látens módon is, de mindig jelen volt a konzervatívok nemzethez fűződő viszonyában. A magam részről azonban – előbb említett élettapasztalatom után – bármikor állnék saját nemzettudatommal egy előítéleteket vizsgáló modern berendezés elektródái közé.
Az eddigiek után, akik úgy akarják, megosztó vagy más jelzővel is illethetik ezt a felvezetést, de el kell ismerniük, hogy nem én állítottam össze azt az egyre kötelezőbbé váló szószedetet, amelyik a besározott szavakat és fogalmakat tartalmazza, hogy azok használata esetében, vagy azok felvállalása mián, billogokat üssenek a megszólalóra. Életre szólókat.
Nos! Ezektől fél az értelmiség egy része. S ezért nevezem a politikailag korrekt ötletét a legsátánibban zseniális kitalálmánynak. Kiötlői egy fél világot ejtettek vele rabul.
Csakhogy arra nem gondoltak, ami éppen ennek következtében reánk várhat. S ami őket is magával rántja a szakadékba. Őket, vagy ha szerencséjük van már csak utódaikat. Akikkel érthetetlen módon nem törődnek.
Kik hát ők? – kérdezik annyiszor. S az erre adandó válasz az, ami a legkevésbé korrekt ideológiailag. Mindenesetre elképzelhető, hogy ép testben élnek, az is, hogy lelküket épnek hiszik, de a nemzettudatot nem ismerik, illetve kitagadták abból a lélekből. Kitagadták, még kívánatos, ép formájában is.
Pedig, írja Egedy Gergely: „…tagadhatatlan tény, hogy a modern nemzetfogalom és a nacionalizmus eredetileg a liberalizmus szövetségeseként jelent meg a történelem színpadán, hiszen a feltörekvő polgári erők ezt fontos eszmei fegyverként használták a feudális rend elleni küzdelmükben.”
Mindezt el kellett mondanom ahhoz, hogy végre rátérhessünk arra a fogalomra, amelyet nemzettudatnak nevezünk, s amely kiemelt helyet kapott ama billogos szótárban.
Ha egy manapság konzervatívnak skatulyázott magyar értelmiségi, akinek van is ebből a most taglalt kincsből szívében-lelkében, meghatározhatná azt, igen egyszerű lenne. Mert, hogy ez azoknak az embereknek a megtartó iránytűje, akik magyarul beszélnek és gondolkodnak, akkor is, ha ebből nem származik előnyük. Sőt, nem tartják hiábavalónak az elődök értékfelhalmozó munkáját, vérhullatását, tudják, hogy amit ma tesznek, kihat a jövőre, tehát felelősséget éreznek a hasonló érzelmeket és gondolatokat hordozó utódok, de a másként vélekedő magyarok, vagyis e kérdésben ellenlábasaik sorsának dolgában is.
Bevallom, ha a mai „trendi” gondolkodást ismerjük, mindez konzervatívnak hat. Mert sajnos a társadalom két részre oszlik. Az egyik felének van igénye az effajta iránytűkre, és érzi magyarságának önmaga számára fontos, de a világot is színesebbé tevő értékeit. Úgy, amint az egyéb élőlények világban a biodiverzitásról vélekednek, s melyet állítólag a zöld-liberálisok is óvnak. A másik fele viszont egészen más, idegen, de korszerűnek kikiáltott irányokba vinné a nemzet, pontosabban a határaink közt élő lakosság tudatát. Ez utóbbiak egy része a liberális, főleg a neoliberális gondolatok tudatos hordozója, a másik része pedig ezeknek a hatása alá került „lakossá” átnevelt magyar.
A neoliberális vonulatot arról meggyőzni, hogy rossz irányba megy, igen nehéz. Erre szervezett formában, tudós magyarok sem vállalkoztak még, legfeljebb azzal, hogy írásaikban elébük tárták ellenérveiket. De az élet kiáltó tanulságai sem voltak erre alkalmasak. Lásd a migrációval kapcsolatos világos helyzetet, annak zajlását és veszélyeit, melyek saját érdekeik ellenében is hidegen hagyják őket.
Így aztán, aki nem ért egyet a magyar és minden más nemzettudat egészséges, másoknak ártani nem akaró formájának szükségességével, ne is fáradozzon e sorok olvasásával, vagy meghallgatásával.nemzettudat tagadásáig, – folytathatnánk mi.
Most azonban azok számára, akik látnak benne igazságot, esetleg értelmét, sőt szükségét is érzik, lépjünk egyet előre fejtegetésünkkel.
A nemzettudat meghatározása már akkor akadályokba ütközik, ha megjelenéséről kezdünk véleményeket gyűjteni.
Valamikor a középkorban, ha valakit megkérdeztek arról, ki is ő, mai felfogásunk szerint különös válaszokat kaptunk volna. Több változatban ismert az alábbi, az irodalomból találomra választott példabeszéd: „Egy középkori bordeaux-i polgár például így határozta volna meg önmagát: elsősorban keresztény vagyok, másodsorban a francia királyhoz hűséges alattvaló (nevezzük ezt függőleges politikai közösségtudatnak, mert ahhoz kapcsol, aki fölöttem vagy alattam van a társadalmi ranglétrán), harmadsorban városi polgár (vízszintes politikai közösségtudat, mely olyanokhoz köt, akikkel egyenrangú vagyok), negyedsorban girondi (így hívták azt a vidéket, ahol született). Fontosságban csak ezeket követte az etnikai közösségtudat, mely az azonos nyelven beszélőket, azonos szokásokhoz, hagyományokhoz kötődőket kapcsolta egybe. (…) Az újkor kezdetén kezdtek a korábbi azonosságtudatok átrendeződni.”
A mai nemzettudatok a polgárosodó világ során kristályosodtak ki, s élesen elválasztják a ma nemzetállamokban élők nagy előszeretettel visszavetített acsarkodásainak magyarázhatóságát egy ezt megelőző és egy ezt követő időszakra. Amíg nem volt nemzettudat, nem lehettek nemzeti ellentétek és nemzeti elnyomás. Lehettek ilyenek országok és osztályok vagy más csoportok között, de semmi esetre sem a mai értelemben vett nemzetek között.
S máris a szavak értelmezésének oly sok bajt okozó, s oly gyakran alkalmazott zavara kerít hatalmába. Hiszen már Trianon esetében is, s azóta egyfolytában, kísért a politikai és a kultúrnemzet fogalmának összekeveredése. Az egyik a határok közé rendeződik, a másik nem ismeri azokat. Nyugaton, ott ahol nekünk diktáltak s ma is diktálni próbálnak, csak a politikai nemzet fogalmát hajlandók elfogadni. Itt Keleten, szétszaggatottságunkban, mi és nemzetfejlődésük során sok szomszédos nép is kultúrnemzetként élt vagy él, sőt így keletkezett és fejlődött. Tehát a politikai határok felett.
A francia nem érti meg, hogy az erdélyi magyar, aki román állampolgár, az nem román. Magyarázhatjuk neki, de csak fejét csóválja. Ők még idejében homogenizáltak. Módszereikről ne beszéljünk. Inkább ők vádolnak minket hasonlókkal.
Feltételezhető, hogy aki a kívülmaradottakkal közösséget nem érezve, a mai határok között találja meg helyét, nemzettudatában is máshol áll, mint az általam keresett egészséges nemzettudatot hordozók csoportja. Az egészséges jelzővel nem a másik csoportot minősíteném egészségtelennek, hanem éppen az általam fontosnak tartott nemzettudat tisztaságára vonatkoztatom, röviden arra, hogy nem mások ellen irányul! Vagyis az államnemzeti nemzettudat is lehetne tiszta. Nyugat-Európa több országában a már kialakult államkereteket módosította az egységes nemzetté válás. Így jött létre az államnemzet liberális felfogása Ez egy nemzet tagjának tekinti az egy országban élő embereket, és ez Nyugat-Európában kevés kivétellel máig így van. Közép- és Kelet-Európa jórészt elnyomott népei esetében a fejlődés elkerülhetetlenül vezetett a határokon átnyúló kultúrnemzetté válás felé. Tehát nem azt mondjuk, hogy valami jobb, hanem azt, hogy valami más irányba.
A modern nemzettudat létrejöttekor ez a látszólagos zavar okozhatta később azokat a mozgalmakat, melyek minden áron saját határok közé akarták terelni az egynyelvűeket és egytudatúakat.
Itt jelent meg aztán a nemzettudatnak az a devianciája, amelyik máig bélyeget ütött rá, és veszélyesként bélyegezte meg.
Magam ezért hangsúlyozom minden esetben, hogy az általunk óhajtott nemzettudatnak egészségesnek kell lennie. Vagyis a szó régi, eredeti ételmében lehet nacionalista, s nem a szó mára pejoratívvá vált értelmében.
Ha erre gondolunk, talán érthető az egészséges jelző szükségessége a nemzettudat mellé, és nem véletlen, hogy önigazolásul az ilyen elrettentő példákból is táplálkozott a liberális ideológia.
A globalizáció, a posztmodern a nemzet fogalmát erősen megkérdőjelezte, de mint Görömbei mondja: „nem teremtett új típusú szolidaritást és új típusú képzelt közösséget”. Viszont közösségellenességével az egyénben az önazonosság-igényt gerjesztette, s ennek alapeleme a közösséghez való tartozás.
A magyar nemzettudat tehát összetett, természetes kibontakozása pedig itthon és a határokon túl is, más-más okokból ütközik akadályba. Fő összetartó ereje az anyanyelv. Az anyanyelv és véle a nemzeti tudatunk védelme, óvása és művelése összetartoznak, és egyben a nemzet védelmét is jelentik mindenütt a világon. Sütő András írja: „Nyelvéből kiesve: létének céljából is kiesik az ember”
Lépjünk azonban ismét tovább gondolatmenetünkben:
Van ugyanis más, olyan vélemény, hogy bizonyos fajta nemzettudat már előbb is létezett, csak nem a mai értelemben és mai aspirációktól vezettetve.
Mit gondol erről Ormos Mária: „A történészek jókora része (…) ma is szereti a kapitalizmus kifejlődésével összekötni, és a nemzettudat kialakulását ennek tulajdonítani. A valóságban azonban kifejlett nemzettudattal találkozni ezt jóval megelőzően is olyan esetekben, amikor egy nemzetet a megszálló hatalom demográfiai pusztulással fenyegeti, mint például a magyarokat, a horvátokat, a szerbeket a több évszázados török uralom, vagy amikor a súlyos vereséget követő feldarabolás kelti hasonló veszély érzetét.”
A megállapítással semmi gondunk nem lehet, de nyilvánvaló, hogy nem arról a nemzettudatról van szó, amelyről mi beszélünk.
Hasonlóképpen más nemzettudatról beszél Nemeskürty tanár úr jeles könyvében. Ő már a honfoglalóknál is feltételez bizonyos nemzettudatot, de ez sem azonos az általunk kutatott formával.
Megint más volt a rendi Magyarország hungarus tudata. Ez sokkal inkább a politikai nemzet valamiféle tudatához hasonlítható, hiszen abban nyelvüktől függetlenül voltak együtt a Szent Korona országának népei.
Most ismét Kósát szólaltathatjuk meg. Ő szomorúan jelzi, hogy érthető okokból elakadt a problémát magas színvonalon tárgyaló elemzőink igyekezete: „Németh László 1945 után abbahagyta a nemzeti helyzetértékelést célzó munkásságot, Bibó sem írt 1948 után olyan tanulmányokat, mint a háború utáni koalíciós korszak idején. Telik az idô, és 1989–90-rôl sem születik legalább az értelmiséget foglalkoztató – akár megosztó, de mégis állásfoglalásra késztető – jelentős mű.” De egyben reménykedne is: „Végső válaszom mégiscsak az, hogy nemzeti szempontból mindenképpen szükséges és hasznos lenne, ha egy morálisan emelkedett szellem vagy többen, akire vagy akikre nagyon sok ember odafigyelne, és hallgatna rá vagy rájuk, értelmes és igaz gondolatokat mondana el az ország és a nép helyzetéről, nem a politikai pártok és programjaik szintjén, ami szükséges, de másik mező, nem azok ellenében, hanem tőlük távolságot tartva. A kérdések egymásra torlódása és a kényszerűen körültekintő fogalmazás formailag is jelzi, milyen nehezet kívánok.”
Igen. Amaz ép testben élő, ép lelket kitöltő ép és egészséges nemzettudat megértéséért és elfogadtatásáért ez lehetne egy első és nélkülözhetetlen lépés.
Nem nehéz rövid végkövetkeztetéseket levonni a nemzettudat és az ép testben élő ép lélek összefüggéseiről. Ugyanis a nemzettudat – amennyiben nem mások ellen való, sőt mindenkiért felelősséget érző, tehát egészséges formájában él egy társadalomban – úgy anyagi erővé válik.
Előnyei megjelennek a mindennapokban. Ott van az egymáshoz való viszonyunkban, a társadalmi rendben, a munkafegyelemben, az adómorálban, a ma együttélő közösségünk és az utánunk jövők iránti felelősségben. Vagyis megszabja élhető közös életünk határait, biztonságot ad, valamint irányt mutat.
De ami a jelenlegi világunkban legfontosabb, az a benne rejlő józan veszélyérzet! Az, amely sokszor hiányzott belőlünk, de amelyben éppen most kellene példát mutatnunk a sorsunkat – ha tetszik, ha nem – meghatározni képes kontinensnek is. Egy ilyen helyzetre célozhatott Németh László néhai kollégánk, mikor megmaradásunkat egy, az egész kontinenst is megmentő, nagy cselekedet lehetőségében látta megvalósíthatónak. Ide kell visszavezetni a merjünk nagyok lenni ismert vitáját.
Hátránya, hogy áldozatvállalással jár. Erről pedig több letűnt, illetve ma is működő rendszer, vagy ideológia szoktatta le a már alapvető módon önzésre hajló embert. Ez jelenti a nemzetpolitikai erőfeszítések legnagyobb akadályát is, hiszen akik erre törekednek, saját politikai halálukat kockáztatják. Vékonyka az a választói réteg, amelyik a vállalj áldozatot jelszóra megmozdul.
Azok számára a leghátrányosabb, akik elszánt ellenzői. Ugyanis, akadályozza a politikai orvhalászok egyéni, csoportos, vagy szervezett formában megjelenő tevékenységét. Ezért ha egyeseket vagy többeket céljaiban zavar a fejekben uralkodó és az életünkben szintén megnyilvánuló rend, ezen a ponton támadnak, s ezzel húzzák ki a talajt a befolyásolhatók alól. Aztán saját táborukba terelik őket, hogy megszerezhessék a hatalmat és a nemzettudathoz tartozó értékeket, a biztonságos jövőt semmibe véve, megszervezzék az általuk elképzelt életet.
Mint tudjuk, eddig az ilyen kísérletek kudarcot vallottak. Bármi is volt a nevük.
Ha az ismételt és manapság világviszonylatban támogatott trend a föld országaiban leküzdené a nemzettudattól vezetett akár bal-, akár jobboldali erőket, minden bizonnyal nagy veszedelmek várnának az emberiségre. Nem egy nagy gondolkodónk jelentette ki, hogy a nemzettudat és a megmaradás, egymást feltételező, egymástól függő két tényező.
S ha most visszatérünk Burke gondolataihoz, idézzük őt még egy mondat erejéig: „Amikor rossz emberek összeállnak, a jóknak társulniuk kell, különben egyenként elbuknak, cseppet sem sajnált áldozatként egy hitvány küzdelemben.”
Arra, hogy a magyar orvosnak ebben a háborúsággá szélesedő vitában hol van a helye, s mi lehet a feladata, újabb elmélkedéseket szánhatnánk. Csupa politikailag inkorrekt gondolatot boncolgatván, s mégis a politikától lehetőségek szerint távol tartván magunkat.
Vagy ez lehetetlen?
De hiszen az, amint az orvos immáron 70 esztendeje vállán hordozza a nemzet gyógyításának megmaradásunkat szolgáló ügyét, nem áldozatvállalás, s nem bizonyítéka-e egy tudatos, vagy tudat alatti, deklarált, vagy ki sem mondott nemzettudatnak?
Köszönöm, hogy meghallgattak!
Szász István Tas