Nagyon vegyes társaság kezdte meg tanulmányait 1954-ben a Marosvásárhelyi Orvostudományi Egyetemen. No nem a származásról beszélek itt vagy esetleg a képességekről. Bár előbbi akkor igazán téma volt. De vegyes volt korban, neveltetésben a nehéz idők terheinek egyénileg változó vonatkozásában és indíttatásában. Hiszen voltak 16 évesek is, kik szovjet-rendszer szerint két év alatt végezvén egyet, rohantak az érettségi felé úgy, hogy nem is tudták mit akarnának. És voltak harminc felettiek. És voltak ismétlők, akik nem bírtak az első év nehezével és zseniálisak, komolyak és bohémek, tudatosan lépegetők és olyanok, akik mit sem törődtek a világ dolgával.
Aztán 6 év után (akadtak, akinek 9 is lett belőle) egy kissé megfogyatkozott, de kemény, eltökélt és harcra kész társaság hagyta el az alma matert.
A történelem sokukat szétszórta a világban s mára már újabb fogyatkozások is érték őket, de a lassan nyugdíjba vonuló társaság tagjai egytől-egyig megállták helyüket és sokan a nehéz időkre is rácáfolva, sokra vitték.
Professzor, kórházigazgató, kutató és nagyhírű szakorvos, egészségpolitikus és író és sok-sok kitűnő szak és háziorvos. Gazdag, befutott nyugati orvos és erdélyi kisnyugdíjas. Anyák, apák, nagyanyák, nagyapák.
És ez a csapat most is minden évben találkozóra gyűlik össze.
A diktatúra éveiben sokuk árulónak számított s a románná tett egyetem nem fogadta be a találkozókat. Ekkor alakult ki az a szokás, hogy évente más-más városban vagy tájon dolgozó kollégáink rendezik meg a feltöltődésre szánt napok programját. Ma már az egyetem is befogadna, de ezzel a lehetőséggel csak kerek évfordulókon élünk.
Az idei évben ismét a csíki medencén volt a sor, és a Gyimesek kapuja, Csíkszépvíz adott otthont a várva-várt együttlétnek. Aki még él s aki nem beteg, majdnem mind eljött. Voltunk vagy hatvanan. Aki nem tehette, levéllel köszöntötte kollégáit, régi barátait. Ezeket a bankett estéjén olvastuk fel. A nyugdíjasok között volt olyan, kinek fél nyugdíját (sőt többet) emésztette fel az egyébként szerényen tervezett találkozó költsége. S mégis jöttek.
Hogy mindez mond-e valamit az anyaországi kollégáknak, nem tudom? De hasonló összetartásról itt ritkábban hallani, esetleg kisebb csoportokon belül. S ez már információnak, példának elég.
A maradék hon olvasóját a találkozó intimitásainál talán inkább érdekli az út egészében. Ezért erről közelítem meg a történetet.
Már indulásunkra is rányomta bélyegét a kor. A határon meghirdetett fertőtlenítés miatt lej kellett volna, amit itt váltani alig lehet. De a zöld kártya és a lízingelt kocsihoz előírt igazolások beszerzése is letűnt időket idézett. Miközben európai normák szerint élni biztatnak s európai árakon fizetni kényszerítenek, már a szomszéd országba való átruccanás is eltávolít annak lehetőségétől, hogy európainak érezzük magunkat.
A határon aztán kiderült, hogy odaát magán cégeknek adták el a fertőtlenítést s azok ebből jól kerestek, így aztán a diplomáciai intervenció nyomán született feloldozás után is még jó ideig fenntartották maguknak ezt a bevételi forrást, mely csupán egy pocsolya létesítését tette szükségessé, s ennek ellenében folyt be a könnyen szerzett bevétel.
Ez volt a balkáni nyitány, hiszen már közhelynek számít, hogy Trianon nem Európát vitte a Balkánra, hanem azt hozta be az Európa utolsó szegelletét jelentő Erdélybe. Persze azt is tudjuk már, hogy Trianonban nem ezzel foglalkoztak.
Magyar részről a határon sem váltható a forint lejre, a románok pedig 20% veszteséggel váltanák. Így aztán marad a valuta. Az sem túl jutányosan. A fekete váltókkal jó nem társalogni. Bűvészek ügyességével verik át a naiv utast és jól kidolgozott módszereik része a helyi rendőrökkel való összejátszás. Az erről szóló történetek számosak és külön beszámolót érdemelnének. A járatlan utazó óvakodjon tőlük. De induljunk el „Romániában”.
A határt átlépve, már Nagyváradon haladunk át. Az út újabban sokkal jobb, de burkolati jelek nincsenek. Kőkorszaki villamosok és szennyezett levegő fogad. Köröttünk számos gumikerekes szekér bóklászik. A külföldi rendszámmal utazót, éhes rendőrszemek figyelik. Jó, hogy szóltak. Vigyázzatok, még szabályosan közlekedve is lehet baj, ha nem volt már régen fogás.
Az első parkban ott áll Petőfi szobra. Körötte meggörbült, agresszió nyomait viselő, ronda vaskorlát. De a szobor ott van, és reánk tekint. Nem messze a püspöki palota gyönyörű barokk épülete, most múzeum, várja, hogy az egyház visszakapja s a magyarnyelvű oktatást szolgálhassa. Várja. Ki tudja meddig, mert eddig szinte semmit nem adtak vissza a törvény által is garantáltan visszaadandó épületekből. Húzzák az időt. Az meg szokása szerint, telik.
Blokkok, mindenütt blokkok, a betelepítetteknek és kitelepítetteknek. Újonnan is ócskák, kopottak, piszkosak, erkélyeik barkács módszerrel beüvegezve. Drága a tüzelő.
Az utcákon tömeg. Szegényes, nyüzsgő, idegen.
De Ady városában a magyarság is kapaszkodik. Ápolják a hagyományt s a kultúrát. Él az ökuméne szelleme. A Varadinum ünnepségek nem rég zárultak Szent László városában, s itt él a két jóbarát, a két püspök: Tőkés és Tempfli. És a régi Várad szelleme.
A Sebes-kőrösön gát-gát után, nagyjából síkvizi erőművek. A földeken, a nadrágszíj parcellákon, kapáló emberek. Már nem parlag mint néhány éve, mikor arra figyeltünk fel, hogy még madár is alig röpköd. Most varjak, galambok csapatai szállnak és gólya, rengeteg gólya. Meg verebek, a lószekerek áldással teli útját követve.
Kolozsvárig az út kétharmada jó, olaszok csinálták.
Csucsánál egy főhajtás Adynak és Csinszkának, s már ott vannak – a Bánffyhunyadra most jellemző – roma (oláh cigány) paloták. Nézzük a csillogó ízléstelenséget. 4, 8, 10 toronnyal-tornyocskával, fénylő bádogborítással, két-három emelettel, 15-20, vagy több szobával. Nyugaton koldulják össze. Barcelonában kollégánknak volt személyes találkozása is velük. Lakókocsival járják a vadászterületeket. Mikor megkérdezte őket, hogy miért nem dolgoznak inkább, elképedve néztek rá: mi nem dolgozunk! mondták.
A magyar Kalotaszegen aztán az út leromlik. Egyelőre munkának kevés jele, annál több a földeken. Szorgos nép ez. Nagy szalmakalapjaikkal ott kapálnak az asszonyok és sokfelé a család apraja nagyja. Az apraja kevés. Most is megmaradt az egyke öngyilkos szokása. A legelőn bivalycsorda. Az út szélén varrogató öregasszonyok, sajnos már a kor divatját szolgálják. Kevés az eredeti varrottas.
Kolozsvár a blokkok betonfalával vár. A város előtt kijelölt terület bevásárlóközpont építéséhez. Demján Sándorék akarnának terjeszkedni és Funar ellenkezik. Most éppen a Mezőgazdasági Akadémiától vett területek körüli panamát göngyölítgetik.
Rákóczi halálos sebesülésének helyén már újonnan is kopott blokkok, és a primitíven beüvegezett erkélyek ismét. A belvárosban tolongó tömeg. Túlnőtte magját a város.
És minden háromszínű, a pad is mit ülepünkkel illetünk. A falakon elképesztő hazugságokat tartalmazó táblák, itt-ott nyugati nyelveken is. Állítólagos románirtások emlékezetéről regélnek. 1848 magyar nemesi ellenforradalom a román nép ellen. Március 15-én ők ezt koszorúzzák egy órával a magyar koszorúzás előtt, mely a néhány méterrel feljebb levő régi táblának szól. (Petőfi látogatásának állít emléket a Biazini ház falán)
A temető – Házsongárd, a híres erdélyi magyar panteon, a legszörnyűbb lesorvadtság állapotában. A magyar kriptákon román felirat, vagy kertjeikbe bezsúfolt román sírok. A külhoni nem válthatja meg ősei parcelláit. Csontjaikat kiszórják amint tehetik.
A magyar, vagy volt magyar iskolákon ott tanult románok emléktáblái. Az arrajáró azt hiheti, évszázados román iskola az. A tájékozott azon mosolyog, hogy az ezredéves elnyomás alatt mennyi neves románt neveltek a magyar iskolák. Ott készültek fel a győztes kiszorítósdira.
A Bethlen bástyán is – és mindenütt – trikolor lobog. Előtte egy szerb haramia – Baba Novac – szobra. Nemzeti hős lett a betyárból, mert annak idején utolérte az igazságszolgáltatás. És a megtévelyedett negyvennyolcas szász kém is román nemzeti hős, magyar gyilkosok áldozata.
De a Babes-Bolyai egyetemen azért nőtt a magyar diákok száma, bár magyar egyetemet itt nem valószínű, hogy engedélyeznek. Persze a miértre nem tudnak elfogadható magyarázatot adni, és kilóg a lóláb, a homogenizálás óhaja, a xenofob balkáni gondolkozás üli torát. Funart, az őrült polgármestert a betelepített tömeg újra meg újra megválasztja. Közben a kultúrvárosra tudatosan telepített ipar meghalt és a betelepítettekből csak a környező falvakból valók kapnak otthoni segítséget. A nyomorgó tömeg pedig veszélyes és gyúlékony anyag, fékentartására és megnyerésére jó az idegengyűlölet. A rádió most mondja be, hogy a győztes mérkőzés után a kolozsvári konzulátus előtt tüntettek. Ellentmond ennek a magyar könyvet (vagy könyvet is) áruló kultúrált boltok emelkedő száma s az érdeklődés. Meg a sok ottani magyar kiadvány.
A város magyar nevét a polgármester azonban nem engedi kitenni. Reméli, hogy az új népszámláláson már 20% alatt lesznek a magyarok s így erre nem is kerül sor. Ehhez íme az 1910-es statisztika: 60808 lakosból 50704 magyar, 7562 román, 1676 német, 1941-ben 110418 lakosból 97618 magyar, 10029 román, 1825 német, 1404 más nemzetiségű. 1992-ben a 328000 főből 248289 román, 74483 magyar (22,7%), 1136 német.
Tordáig soksávos kitűnő út, de itt sem látható burkolati jel. Tordán pedig por, por mindenen. Az Európában itt elsőnek kihirdetett vallásszabadság emlékhelyén is. Szerencsére Genfben az emlékhely nem poros.
Az Aranyos évtizedek óta halott folyó. Mérgezése folyamatos. És siet a Maros felé, viszi a halált, mely aztán a Tiszában hígul elviselhetővé?
A Mezőségen majdnem kihalt a magyar szó. Kemény csonka oszlopát alig van ki őrizze. Sütő nemhiába siratta el ezt a szórvánnyá vált ősi magyar népességet. Már az 1600 körüli véres események után száz kilométereket járhatott az utazó úgy, hogy embert nem látott. Aztán jöttek mások a hegyekből. Maguktól is meg várjobbágynak. Behoztuk őket, és ők maradtak.
Marosvásárhely a vegyi kombinát bűzén és füstjén túl, rendezettebben vár. A fele-fele arányúra módosított városban a polgármester-választást sikerült elrontani. Magyarországi segítséggel jött létre az a 800 szavazatot – nyilvánvalóan teljesen hiába – elvivő liberális párt, amely a vereséget garantálta is, s talán az alacsonyabb részvételi arány. 160 szavazattal maradt le ugyanis, az előző ciklusban kitűnően működő Fodor Imre.
Az egyetemen azonban már javul az arány, s az ott tanuló magyar diákok száma mely a 10-20 % között mozgott, közelíti az ötvenet. De hol vannak már az egykor híres iskola magyar tanárai. Nehéz kiválogatni a magyarul oktatókat, nincs utánpótlás. Az utazó olyan magyar szakemberekről álmodik, akik mint nagy elődeik felvállalnának néhány év munkát a végeken.
A Nyárád szelíd völgyén haladunk, már a székelyek földjén. Itt sok cigány is él. Magyar cigányok. Ott kapálnak a székely lakossággal a földeken. Megállunk és megnézzük őket. Árva purdéknak csokoládét adunk. Az ő szüleik vonultak be Vásárhelyre a fekete márciuson, 1990-ben. Ezt skandálták: ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok. El is ítéltek közülük nem egyet.
Erdőszentgyörgyön elhaladunk az angol királyi család Rédey ősének hamvait védő templom mellett. Lassan feltűnedeznek a nagyobb hegyek.
A falvak végén ott vannak a kétnyelvű feliratok. De ez is a Balkán ravaszságával, ahogy mondják a román érzékenység „tiszteletbentartásával”. A nagy, hivatalos román felirattól távolabb kis táblán a magyar, de nem csak magyarul, újra megismétlődik románul is. Ez a tulajdonképpeni kétnyelvű tábla. Szováta kivétel, itt a két tábla, a nagy román és a kis román-magyar, egy oszlopon áll.
Szovátán feszült a hangulat. Egyrészt reménykednek a magyar tőke kezébe került üdülőtelep fellendülésében, de a nacionalista Vatra is fészket vert itt. Az üdülő világhíres mikroklímájára is hatást gyakorló Cserepes tetőt izraeli cég vette meg s már bontják, exportálják értékes kövét. A hegy el fog tűnni. A szerződések zavarosak. A tőke azt tesz amit akar. A román államot nem érdekli a székelyek megélhetése. Pedig sajátjává tett kincseket herdál.
Tamási Áron két cserefájával és emlékművével szemben autóbontó éktelenkedik, még szerencse, hogy az út túloldalán. Orbán Balázs a székelykapuk mögött nyugodtabban (?) alussza álmát.
Udvarhelyen – a világ legmagyarabb városában – román katonaság, román apácák. (És máshol is, sokfelé, érthetetlenül és indokolatlanul, fényes tornyú új román templomok, kolostorok. Az első már a Nyárád torkolatánál a székelyföld kapujában ott áll. Újdonat-új.) Tíz évvel ezelőtt a kommunizmus vörös leple borította a nacionalista törekvéseket, ma az ortodox egyház fekete reverendája a legalkalmasabb e célra.
A Hargitán is jó úton haladunk át, és feltárul a Csíki medence, Csíkszereda és Somlyó a kegytemplommal meg a Salvator kápolnával. De a magyarok Nagyasszonyától néhány kilométerre ott áll már a maroknyi románt szolgáló nagy ortodox püspökség is.
Már az utcán ismerős arcok, érkező kollégák s a szervező Szatmári Sebestyén doktor, az ezerágyas kórház szülész főorvosának lakásán, sokasodó társaság.
A találkozó Csíkszépvízen lesz a motelben, s ha minden jól megy, 4-5 napig is eltart.
A Gyimeseket takaró hegy innenső oldalára tekintő motel ablakából csodálatos táj tárul elénk. A rét és a fenyvesek zöldjének harmóniája utolérhetetlen.
Egész délután és késő estig nagy a hangzavar. Az újonnan érkezőket egymás kezéből kapkodjuk ki. Van akinek csak híre ér el, vagy levele s van aki már egyedül érkezik. Olyan is, aki új párral. S olyan is, aki soha már. A halál arat. És a kis nyugdíj is akadály, de legtöbben legyőzik. És jönnek.
Az éjszakába nyúló beszélgetések után, másnap közös busszal és néhány kocsival indul a társaság a Gyimesekbe, a mesék világába. Gyimesfelsőlokon beszáll a buszba Berszán Lajos atya is, aki értő kalauzunkul szegődött.
Először az ezeréves határra megyünk, mely egy közigazgatási húzás nyomán (Gyimesbükk, Bakó megyéhez csatolásával) már Moldovává vált, azt is mondhatnánk, hogy Moldovát áthozták Erdélybe. Az egykori határ a Rákóczi vár alatt húzódik. A még álló határépület mellett ott található a szent korona kőmása, csak a keresztet ütötték le róla. Helyi emlékezet szerint a meredek lépcsőn 1940-ben egy honvéd lóháton vitte fel a zászlót. Alant jól látható a sánc, előtte Nagy-magyarország legtávolabbi háza és kápolnája. Az úton megállhattam fél lábbal itt féllel ott, mert a sorompó helye és sarokvasa ma is áll s az új mellett a régi híd a Moldova felé igyekvő Tatros folyón.
A Boldogasszony kápolna meglátogatása után Deáky András tanár úr, a helyi körzeti orvosnő férje lát vendégül csodálatos ásványvízre. A falusi turizmus szervezésével akar lendíteni a helyzeten. Valódi csángó, s mégis összkomfortos házban a félpanzió alig 2000 forint (e-mail: deakyandras@xnet.ro). De tettei között szerepel az is, hogy a Bakó megyéhez csatolás miatt megszűnt a magyarnyelvű oktatást (mert ilyen ott nem létezik), ő saját szakállára újra indította. És csodák csodája ma is megvan.
De a hatalmas teljesítmények között szerepel a már elhunyt Dani Gergely atya templomépítése is a Ceausescu rezsim alatt. Nevéhez (megtörtént) legendák fűződnek és szinte szentként tisztelik.
Visszafelé Gyimesfelsőlokon meglátogatjuk a Berszán atya igazgatása alatt működő Árpádházi Szt. Erzsébet Gimnáziumot. Készülődnek a ballagásra. A messze földről – így az elrománosodás végveszélyét élő moldovai csángóktól is – érkező gyermekek anyanyelvükön tanulhatnak. Az atya az iskolát a semmiből csinálta. Hangulatát leírni nem lehet. Oda el kell menni magyarságot, tenni akarást, szolgálni tudást tanulni.
Este bankett, végnélküli beszélgetések, és az ellenállóbbak hajnalba nyúló énekórája. Nótafánk is van. Fodor Palkó, – Vásárhely előző polgármesterének ikertestvére.
A találkozó után utunkat Sepsiszentgyörgy felé folytatjuk. A 80 %-ban magyar város is magán viseli a városrombolás jegyeit, de még sok szép eredeti részlete él, a belváros maradék régi épületei rendbeszedve. Szimbolikus jelleget ölt – két – számomra új információ. Az egyik egy templomerődbeli magyar tömegsír – az erdélyi tatárjárások emléke – s egy rögtön utána hallott történet az Olt parti – Trianon után telepített – román falu: Podul Olt létrejöttéről.
A városközpontban álló modern Szent György-szobrot nem nagyon szeretik és el is keresztelték: Süsü a sárkánynak. A szoborhoz illő név az anyaországból gyűrűzött be a székelyekhez.
De ott áll az egyik nagy téren Mihály Vajda lovasszobra is, Fadrusz, Mátyás szobrának gyenge parafrázisa. Talán a székely katonáival elért sellenbergi győzelem emlékére? De inkább „csak”, hogy ott legyen. Minket azonban jobban érdekelnek Mikó gróf, a nagy mecénás, vagy Gábor Áron emlékei, Kós Károly Székely Múzeuma és az ódon vártemplom. Örömmel fedezzük fel, hogy négy magyar felekezet is épített új templomot. Nem is akármilyet. Egyébként a város új bankokkal van tele. Hogy minek? Ki tudja?
Szentgyörgy után Illyefalva az újabb nagy élmény. Kató tiszteletes úr itt megszervezte a parasztokat és Svájci segélyalapból kölcsönt kapnak kisvállalkozásaik indításához. A visszafizetett pénzt újabbak vehetik fel. Új központ, új rendelő, patika és egy csodálatos svájci villarendszerű gyermekfalu, ahol magtalan fiatal párok nevelnek árva gyermekeket. Egyúttal állást is kapnak a létesítmények valamelyikében. A várat restaurálták és nemzetközi diáktáborok színhelye, a bástyákban turistaszálló, tiszta, takaros. A vár alatt impozáns ifjúsági központ. Mellette sportpályák.
Minderről önző módon az jut eszembe, hogy mikor itt próbáltam a falu életében ennél szerényebb skálán és főleg az egészségügy területén szervezkedni, azonnal gyanakvás vett körül és saját hasznom keresését akarták reám bizonyítani. Erdélyben néhány nap alatt a sokadik megvalósult egyéni kezdeményezést volt már módom látni és nagyságrendekkel nyomorúságosabb körülmények között. De más szellemi, szemléleti háttérrel, más öntudattal.
Szászhermányban a sokezres szász központban 132 öreg szász él még. Saját papjuk már nincs. Ha lassan is, de restaurálgatják a gyönyörű templomerődöt. Német hozzájárulással.
Brassó és Nagyszeben mellett csak elsuhanni van idő. A Kárpátok szomorúan néznek alá az elnéptelenedett szász falvak tucatjaira. Az az érzés támad bennem amit Kanizsai Dorottya érezhetett, mikor a holtakkal teli csatatéren járkált.
Déván a balladás várhegyen ízléstelen felirat éktelenkedik. A másik oldalról fényképezem le. Aztán a jóminőségű úton már Lippa következik. Elgondolkodhatok Bethlen Gábor ravasz és bölcs politikáján. Sajátjaitól vívta meg a várat, hogy ígérete szerint a töröknek adja, de cserében békét nyert, s felvirágozatta az országot. Nehéz évek után is fénykorát élhette Erdély. Mi több nagyhatalmi politikát folytathatott néhány évig.
Pécska a világ legjobb kenyerét adó búza termőhelye. Sehol egy pékség, sehol egy híres pécskai kenyér. Az üzletben magyarországi lisztből készült kenyeret árulnak.
Arad és a vértanuk emlékhelye, meg a visszaszerzett szoborcsoport történte már nem idegen itt sem. Egy pillanatra Nagyszentmiklósra gondolok, Bartókra és a kincsre. Bartók már hazatért, a kincs Bécs tulajdona és magáénak tartja Románia is. A griffes indás motívumok mit sem jelentenek. Nekünk sem. A minap jeles értelmiségi csoportban járva, azok nem is hallottak a Nagyszentmiklós-i kincsről. A Seuso kinccsel keverték. Az most aktuális botránytörténet. Nem kevésbé szomorú.
A határon közöny. Tízen vagyunk csak, s közel másfél órát várunk. A román útlevélkezelő előttünk veszi át a pénzköteget az őt megvesztegetőtől. Utána előttünk raknak lisztet, zsák cukrot stb. az autójába. Még virágot is kap. Közbe odaszól, hogy várjuk a váltást, neki dolga van. Reánk kacsint a Balkán, Európa határa 500 kilométert vonult vissza nyugatra Gyimes-bükktől.
Szegeden eltévedünk, mert az elágazásnál nincs kiírva a Budapest szó. Aztán még alaposan megvág a külföldi tőke az M5 kapuinál (mi lenne, ha a további utakra is ők kapnának megbízást, ahogy annyian követelik okosaink közül?). Megérkeztünk Európába.
Másnap reggel zsúfolt váró. Este továbbképző. Az íróasztalon papírhalmaz. Az ágy mellett rémségekkel teli újságok. A telefon hangpostájának monoton gépi szövege az idegeimet korbácsolja. 30 üzenet nélküli hívás, egy üzenet. De vajon melyik.
Kikapcsoltatom.
A legfontosabb üzenetet ez a közel kétezer kilométeres út juttatta el hozzám.
Erősebb lettem. Ismét belevetem magam a munkába.
Leányfalu
Megjelent: A Kör 2001/6 (június)