A Kolozsvár-Tövis személyvonat koszosan és füstölögve állt a Trianon előtt épült állomáson, melyet azóta csupán a balkánian szennyes új aluljáró tett méltóvá a fény évtizedeihez, s annak forrásához a Kárpátok Géniuszához.
A hajnali járatot kellett elérni, hogy eljussunk Nagyságos Fejedelmünk iskolavárosába, Nagyenyedre. Ekkor kezdték el végre a régóta elhanyagolt vasútvonal felújítását, s a lassú és meg-megállásokkal tarkított zötyögés volt úgy, hogy 4-5 órát is eltartott. A szocializmus másik nagy vívmánya a trolibusz viszont még nem járt ebben a korai órában, s így ki-ki gyalog tette meg útját az állomásig. Jómagam részben futva. A táv öt kilométer volt. Erőnlétem soha nem tapasztalt magasságokba emelkedett.
Fiatalok voltunk és vidámak, sokan húszas éveinket, néhányan a harmincas évek elejét tapostuk. A korábban érkezők fülkét foglaltak, s reménykedtünk, hogy egymás közt maradhatunk, esetleg kicsit sikerül kinyújtózkodni is.
A hajnali derengésben a fülkék tolóajtóit huzigálva, az egyik kupé még félhomályos sarkából kellemes arc derengett fel. Kádár Tibor volt, a pedagógusi munkáját Enyeden folytató ifjú festőművész.
Kádár Tibor bontakozó tehetségének ekkor már jó híre volt, sokan ismerték azt a kincses város értelmiségi köreiben. Kolozsvár háború előtti magyar társadalma még létezett, bár végnapjait élte. A fiatalok – a munkalehetőségtől etnikai okokból elzárva – alig maradhattak otthon, az idősek elkezdték, s nagy következetességgel folytatták az egyetlen biztos demográfiai tevékenységet, a lassú kihalást.
A jellegzetes szagú vasúti zárkában minket elsősorban az érdekelt, hogy hideg, vagy nagyon meleg ne legyen, s lehetőleg a legjobb összetételben ülhessünk egymás mellett.
Három-négy évtizeddel a fenti idők után, dr. Mester Tibor hajdani sorstársunk és barátunk, egy a Marosvásárhelyen végzett orvosok által Budapesten megrendezett egyetemi találkozón tett tanúvallomást ezekről az évekről. Szerinte az oly sokat szidalmazott és oly sok energiát igénylő, annyira megalázó és diszkrimináló ingázást, sikerült hasznunkra fordítani. Valóságos szabadegyetem volt ez az együttlét. Mindegyikünk hozta saját tudását, saját értesüléseit, információs anyagait, ami akkor bizony a maiak számára felfoghatatlanul nagy kincs volt.
Ugyanakkor emlékezetem szerint ezek az együttlétek nem csak neveltek, de gyógyítottak is, a csüggedőket támogatták, a kétkedőket megerősítették, a tanácstalanokat tanácsokkal látták el.
Kádár Tibor társaságunk legjelesebb művésze, afféle művészeti felelőse volt. Beszélgetéseinknek ilyen vonulatát nagy biztonsággal uralta, de fiatalos vidámságunk bolondozásaiban is kitűnő pajtásnak bizonyult. Pajzánságokat sem nélkülöző rigmusokkal próbáltam feloldani az olykor nyomasztó hangulatot, s a máskor szakirodalom gyűjtésére használt és nehezen engedélyezett írógépen lekopogott és sokszorosított anyagot Tibi látta el – minden példányt gondosan kiegészítő – illusztrációkkal, remek kis akvarellekkel.
Közben a művész éltének nehéz szakaszát élte, családi gondjai keményen megpróbálták, de soha nem gyengült el, mindég kész volt mások bátorítására és nélkülözhetetlen volt az igazi jó hangulathoz is. Az akkori kor dermesztő valóságát az eltelt idő szűrőjén át újra ízlelgetve, hihetetlennek tűnik bátorságunk. Hiszen megfigyelés alatt voltunk, sőt ismertük is azokat, akiknek ez volt a feladata. Persze ennek nem tulajdonítunk ma sem túlzott jelentőséget. Tudjuk, hogy csupán fiatalok voltunk, és nem hősök.
Aztán eljött az idő, amikor számomra világossá vált a Makkai Sándor által kijelentett: „nem lehet”, melyet a sajátos körülmények úgy húztak alá, hogy a Reményik féle: „lehet mert kell” sem érvényesülhetett. Nem vállalhattam azt, amire kényszeríteni akartak. Mindent feláldozva, közel négy év alatt harcoltam ki a távozás jogát.
Elérkezett a nagy nap is. Barátaimtól búcsút kellett vennem. Az egykor a kolozsvári Hitel folyóiratnak is otthont biztosító szülőházamat át kellett adnom a román államnak. Elszállításra nagyon szűkmarkúan engedélyezett bútoraink és egyéb tárgyaink már a ház előtti teherautóban voltak. Barátaimat egy-egy emléktárggyal búcsúztattam. Tibi a zsúrkocsit kapta, hogy műtermében a festékeket azon tárolhassa. A hatalom közömbös képviselője, akit a késedelem elkerülése céljából meg kellett fizetni, odaköpött és ráütötte pecsétjét az ajtónkra. A kis torony mögött zokogtam el fájdalmamat. A ház elől furcsa menet indult el. Tibi a város felé vette útját és a keservesen, szinte saját zokogásomat parodizálva nyikorgó zsúrkocsi hangja egy életre belém vésődött, rugalmas lépteit önkéntelenül tétovára váltó jóbarátom körvonalaival együtt. Két irányba távoztunk, hogy évek után újra találkozzunk.
Az új találkozást annak köszönhettük, hogy Veszprém megye adott otthont mindkettőnknek. Így kerültünk közel ismét egymáshoz. Aztán, nemsokára Leányfalura távozván, Kádár Tibor az azóta hagyományossá vált – általam rendezett – Szent István napi tárlatok szereplőjévé lett. Az erdélyi festők Leányfalun sorozat első kiállítója éppen ő volt. Páskándi Géza csodálatos megnyitóval tisztelte meg a művészt. Ő egyébként haláláig volt a sorozat megnyitója, majd tőle Lászlóffy Aladár vette át a váltóbotot. Tibor ezután is gyakran látogatott el az eseményekre, s mi is az ismerős viadukt alatti fészkébe, ahol a meleg baráti fogadtatás mindenkor megszokott volt.
Jóérzéssel és büszkén követtük művészi fejlődését, sikereit, küzdelmeit, izmosodó művészetének honi gyökéreresztését, és határokat is átlépő lombosodását.
Számomra azonban Kádár Tibort a barátság legmelegebb érzelmein túl egy kép hozza újra és újra lélekközelbe. A képen egy elhagyott erdélyi magyar porta beszögezett kapuja látható. Közös életérzésünk legmegrázóbb dokumentuma, megannyi könyv és vers szövegénél is többet mondó mélylélektani dokumentum.
Tibor, Kádár Tibor! Egyre nagyobb formátumú művészetedet szenteljed a jövőben is a közös ügynek. Erdélynek, Kalotaszegnek, a féltve dédelgetett jövőnek, a törhetetlen reménynek. Választott ember vagy, olyan, aki talán el tudja hitetni velünk, hogy mi is választott nép vagyunk. Nem mások ellenébe, de a magunk becsületéből.
Vonatfütty, szájunkban szén savanyúja,
Fiatalság reményei, megalázott élet réme,
Kapaszkodás és menekülés,
A képtelenség iszonyú súlya,
A tehetetlenség fojtogató dühe,
A közöny ridegsége,
S az összetartozás boldogító fészekmelege.
Újrakezdés, új harc, új csalódások,
És makacs csakazértis,
Akkor is
Most is
Nem-mel is magyar!
Álmunkat pártás kapujával Kalotaszeggel Erdély,
S benne az örökké éberek és most is küzdők
Őrizik.
Emlékeink kérgének vásznát,
Szelíd ecsetek simogatják.
Leányfalu, 2006. április 5.
Szász István Tas