Szemben az anyaországnak – az erdélyi művészet irányába még csak most ébredező érdeklődése miatt – ma még közismert tájékozatlanságával, e lap olvasói számára nem jelent titkot az a név, hogy Zsögödi Nagy Imre. Az a nagy ember, kinek mindaz amire most próbáljuk a szemeket nyitogatni, valóban ott volt szellemi műtermében.
Csudálatos ember volt Imre bácsi, vagy ahogyan apám – kortársa és barátja – nevezé: Imre atya. Gyermekkoromnak, ifjúságomnak egyik meghatározó alakja, ki annak ellenére, hogy igen közel engedett magához és atyai barátságával is megtisztelt, számomra a balladás ködlő magasságok lakója maradt. Onnan én őt nem is akartam s már soha nem is akarom beemelni a hétköznapok durva világába.
Pedig nála jobban senki nem ismerte azokat a hétköznapokat. De ahol tartásos alakja, tar koponyája, vizslató szeme, és örök derűt árasztó mosolya megjelent, ott mindenkor ünnepnapot írtak.
Többször s több helyen volt alkalmam róla mesélni és írni, de soha sem merészeltem művészetéről beszélni. Erre hála az Úrnak, vannak még élő nagyjaink, kik ezt meg is teszik. Magam Imre bácsira szeretek emlékezni, s ha nagy keserűség ér rájöttem, eztán feljegyzéseit fogom elővenni. Az ezernyi baj és gond, melyeken ő könnyed fölényességgel lépett keresztül, az emelkedett és mégis oly egyszerűen érthető gondolkodás, melynek segítségével alárendelt mindent a művészetének, a népe iránti szeretetének, a természet tiszteletének, – mindenkori példa lehet valamennyiünknek. Hol vannak a mai síránkozók között a hozzá hasonló szálfalelkűek? A törhetetlenek és egyenes utakat járók?
Egy róla szóló megemlékezésre való felkérés is felkavarta bennem a múlt emlékeit, de itt áll előttem beszédesen a hamvait rejtő fal mellől hozott kődarab is. És ő maga mindazzal, amit lelkembe égetett. Most már tudom, hogy nem véletlenül, sőt nagyon is tudatosan.
Több mint negyedszázadon át követte sorsom alakulását és támogatott a legkülönfélébb módokon. S ma, amikor születésének száztizedik évét mutatja a gyorsan évülő naptár, úgy érzem itt áll mellettünk és bölcs derűvel int megmaradni a megtartó ősi utakon. Minden nehézségek ellenére, minden akadályt legyőzve, előre menetelve, s az előttünk álló sziklát megmászva, ha vissza-visszacsúszva is, egészen az ozondús és éltető levegőjű esztenáig, hol majd fehér sajttal kínál a pásztor.
Nézzük és élvezzük munkásságának csodáit, de olvassuk is azt amit ír. Mennyire pátoszmentes, egyszerű, őszinte és nem magamutogató, mennyi barátság, emberszeretet, szülőföld és hazaszeretet van bennük anélkül, hogy e szavakat egyszer is leírná.
Nagy szükség van ma a nagyimrei modellre, a nagyimrei tettrekészségre, töretlenségre és törhetetlenségre, egészséges veszélyérzetre. A makacsságra.
És nem utolsó sorban hitére, derűlátására.
Emlékezzünk Rá, merítsünk belőle, és nézzünk magunkba.