Tüntetően ömlik Magyarországra a rágalom. Lelki álorcások ontják reánk zavaros gondolataikat. Elkerülhetetlenül gondolunk ilyenkor azokra, akik mögöttük állnak. Kik azok, akiktől ez várható? Közben itthon tüntetnek! Ömlenek a tűzoltó csapok, száll a látványfüst. Foglalkozásuk gyakorlása során bizonyítottan bátor egyenruhás emberek arcait látom, s nem értem, hogy értelmes tekintetük mögött miként nyerhet otthont ennyi zavaros gondolat. Aztán azokra a sajnos sokakra gondolok, akik esetében ez nem is meglepő.
Az önmegvalósítás téveszméjével önzésre nevelt, de valójában közösségi lénynek született emberek sokasága tévelyeg a téren, s szerte az országban. Hasonló logika szerint vitatkozó párbeszédeim jutnak eszembe. Az egészségügy terén működő kiművelt emberfejekkel is folytattam ilyeneket. Amíg a jelen helyzetet okozók voltak hatalmon, még nem mentek világgá annyian, pedig küldte őket a vezér. Most, hogy elkezdődik a talpra állás nagy és nehéz kísérlete, most elindulnak.
Pedig minden olyan világos. Az információk akkora tömege árad a befogadásra alkalmas és arra igényt tartó elmék felé!
Körülvesz egy önmagát már százszor leleplező, minket annyiszor eláruló, ma már felismerhetően gyarmatának tekintő világ, egy saját ideológiája által maga gerjesztette válságában fetrengő, ezért az általa tagadott államtól (vagyis tőlünk) segítséget váró (és kapó), pénzközpontú spekulatív háttérhatalom.
Mögöttünk van egy feladatának végrehajtása után megbuktatott diktatúra. Mellettünk pedig itt élnek és virágzanak a bukott réginek az új világba átmentett képviselői, akik az új világ érdekeinek rutinszerű kiszolgálása nyomán jól végzett munkájuk jutalmait élvezik.
Húsz év alatt a múltból megmaradt nemzeti értékeinket elkótyavetyélték, ennél is fontosabb, de kézzel nem fogható kincseinket: a hitet, tudást és becsületet is – tudatos rombolással – válságba taszították.
Mindez világosan áll előttünk, de nem hiszünk a szemünknek, hanem indulatok, önös érdekek, s főleg a minket éppen a diktatúra örökösei által terjesztő tévhitek irányítják gondolatainkat. S mint látjuk – tetteinket is!? Tüntetünk, elégedetlenek vagyunk a kilábalásra általunk kijelöltekkel, azonnali eredményeket követelünk, régóta halaszthatatlan – igaz fájdalmas – lépések felvállalása miatt háborgunk. Nem vagyunk képesek áttekinteni a nagy egészet, a reánk nehezedő külső kényszereket.
Vegyük sorra azt, ami világos.
A globalizáció már nagyon régen munkálkodik. Nagy, rejtett erői megszervezték az egész világot az ő számukra használhatóvá silányító diktatórikus rendszereket. Miután ezek ellátták feladatukat, ügyes manőverekkel egymás ellen játszották ki őket, majd sorban mindkettőt leléptették a történelem színpadáról. Ilyenképpen aztán elközelgett a neoliberális elvekre épített globalizált világ ideje. Most azon igyekeznek, hogy lassan mindenhova kiterjesszék a globalizáció befolyását. De még az egyik végen nem is győzött, s már bajban van a másikon.
Egy hozzánk hasonló kis ország mégsem lehet képes szembemenni ezzel. Egyetlen lehetőségünk az okos túlélésre játszás. Ennek megoldására az őket feltétlen kiszolgáló erő nem alkalmas, annak ez nem is érdeke. Ezt volt alkalmunk kipróbálni, főleg az utóbbi nyolc évben.
Az, amire már régen vártunk, az egy olyan nemzeti erő, mely a hatalmat pártpolitikai (mert másként nem lehet) eszközökkel megszerezve és megtartva nemzetpolitikát folytat úgy, hogy alkalmazkodik amennyire muszáj, és ellenáll amennyire lehet.
Ha pedig a globalizáció háttérhatalma (AZ) eltűri az óvatos kísérletet, s ha közben ne adj Isten nem követ el egy minket is magával sodró nagy, világméretű öngyilkosságot, akkor a mi túlélési kísérletünket addig folytathatjuk, amíg a nagy ellenség magától leépül, vagy átalakítja önmagát.
Közben tudva-tudjuk, hogy nagy veszedelmek fenyegetnek. Mindenek előtt azért, mert, ha precedenst szolgáltatunk az ellenállásra, akkor ellenünk fordulhat az AZ, aminek nincs neve, mint északi népek totemállatainak. Belső kiszolgálóik is aktivizálódnak, mert őket nem a nemzet túlélése érdekli, hanem az annak elárulásáért beseperhető morzsányi haszon, ami persze egyénre szabottan mérve bizony nem morzsányi.
Legnagyobb ellenfeleink azonban mi magunk vagyunk. Mi, az elsatnyított vagy kiölt nemzeti tudatunkkal, és a fogyasztói társadalom által megmérgezett életformánk gerjesztette igényeinkkel. Hitetlenségünkkel és közösség nélkül élni képtelen ember-voltunk feledésével, az önérvényesítés, „önmegvalósítás” eltúlzott, tehát hamis igéjének kábulatával.
Ha sokan leszünk olyanok, kik ezt az egyszerű feladványt nem látjuk át, akkor bizony kiengedjük jelképes tűzcsapjainkat, és amikor valóban tüzet kell oltanunk, már nem lesz hozzá víz.
Tehát még egyszer! Annak, amit a kétharmados politikai hatalomtól elvárunk, a nemzetpolitika lehetséges legjobb megközelítésének kell lennie. Ennek elérése országon kívüli, országon belüli, sőt párton belüli akadályokat leküzdve lehetséges csupán. Célja pedig, mint már megjegyeztem, csak annyi lehet, hogy túléljük az új – globalizáció nevet viselő – társadalmi rend összeomlását, vagy megmaradjunk a talán-talán remélhető átalakulásáig.
Ez a rend ugyanis, ellentétben az eddigi, egyre rövidebb életű társadalmi rendszerekkel, azoknál is hamarabb fog elpusztulni vagy kényszerű módon átalakulni. Ennek oka pedig, hogy ez az első olyan rendszer, amelyik nem illeszkedik szervesen az emberi társadalomfejlődés menetébe. (Kiemelés a szerk.-től.) Nem előre visz, hanem hátrafelé mozdítja el fejlődésünket. Mert annak valódi mutatói nem csupán az úgynevezett és mindenekfelett hangoztatott „fenntartható fejlődésben” lelhetők fel.
Amikor pedig nem csak a túlélést, de a puszta megmaradást emlegetem, akkor arra is gondolok, hogy ez az első olyan világrendszer, amelyik nem csak alkalmas, de képes is az emberi civilizáció elpusztítására. Saját vak érdekei miatt.
Ebben a helyzetben azon vitatkozni, hogy egy intézkedést struktúra-átalakításnak avagy megszorításnak nevezünk – szánalmas és mesterséges, tipikusan pártpolitikai érdekekre visszavezethető vita, melyet az egyik fél kényszerít rá a másikra, szánalmas és önző céljait szolgálandó. Tehát felesleges minden ebből fakadó érdeksérelem miatt tiltakozni, tüntetni.
Tudhatjuk, hogy a még el nem rabolt anyagi erő által kiszabott, és a minket kalodában tartó külvilág által megengedett korlátok áthághatatlanok. Mindez legfeljebb a meglevő prioritások átrendezését teszi lehetővé. Azokat pedig bárhogy is rendezzük, mindenképen lesznek olyanok, akik vesztesnek érzik magukat. A legésszerűbb, legideálisabb megoldás esetén is így lenne.
A pártpolitikai érdek mentén történő cselekvés egy ilyen helyzetben több mint bűn, balgaság. A túlélést veszélyeztető magatartás.
De mi szükséges ahhoz, hogy az egyszerű választó mindezt lássa, felismerje és elismerje, s rájöjjön, hogy pillanatnyi kis vagy akár nagynak tűnő érdekei, szükségletei sokkal kevéssé fontosak, mint a megmaradás, a jövő biztosítása?
Mindenekelőtt fel kell ismernie, hogy azok, akik belülről és saját szánalmas és önös érdekeik szerint segítették a külső erőket abban, hogy ide jussunk, nyilvánvaló módon érdekeltek, hogy félretájékoztassanak ezekről a kényszerű lépésekről, melyeket az éppen általuk okozott pusztítás következményeinek felszámolása tesz szükségessé.
Ezek az elődök saját hatalmuk megőrzése érdekében adósították el az országot, és annak ellenére, hogy valódi megszorításokkal éltek, nem voltak képesek a zuhanást megállítani. A következményekkel most birkózunk. Akár a Kádár-korszak, ők is azt a kis látszat-jólétet adósságból finanszírozták, s még ez sem bizonyult elégségesnek. Most a következmények elszenvedői nem ellenük fordulnak, hanem a megoldást keresőket kárhoztatják!
Türelem kellene, s az ehhez szükséges egység. Olyan türelem, amelyik a közelünkben élő más nemzeteket átsegített már ennél is nehezebb éveken. Csakhogy az ő türelmük egy létező nemzeti tudatra támaszkodhatott. Ez a tudat ott társadalmi helyzettől, képzettségtől, világnézettől függetlenül élt és hatott, él és hat. Ezzel a tudattal azonban mi már alig rendelkezünk.
Lám, ismét egy szubjektívnek mondott tényező, mely anyagi erővé válhat. Mert nem csak türelmet tud adni és fenntartani, de alkotókedvet, szorgalmat, munkamorált és sok mást is. Vagyis pénzt. Ezt azok kedvéért írom, akik csak ebben a kategóriában képesek gondolkodni.
Hogy a jelenlegi hatalom jól vagy rosszul látja el a fenti feladatokat, arról lehet vitázni. Sőt kell. Egészen más keretek között. És nem csak segíteni, de figyelni is kell őket, hogy ne tévedjenek le az egyedül lehetséges útról, s hogy sikerüljön megszabadulniuk vadhajtásaiktól. Mert attól semmiféle pártpolitikai erő nem lehet teljesen mentes.
Ennek útja azonban nem a sztrájk és a vízcsapok látványos nyitogatása, és nem az ocsmány blogokon történő uszítás terjesztése, főleg pedig nem az idáig vezető hazugság folytatásának érthetetlenül balga elfogadása.
Ezért szükséges minden magyar állampolgárnak látni tanulni és látni tudni. És ha ez sikerül neki, akkor rájöhet arra, hogy nem is olyan bonyolult ez az egész.
Ami azonban nem jelenti azt, hogy könnyű is az, ami reánk vár.
Nehéz, de nem reménytelen.