Félelmetes és egyben hihetetlen emlék az a három hét, mely alatt Kolozsváron fel kellett számoljuk a család több mint félévszázados fészkét, a HITEL egykori fellegvárát, az erdélyi magyar értelmiség szerveződésének egyik emlékhelyét.
A hatalom energiái messze meghaladták a józanész által gyakorlatiasnak ítélhető cselekedetekre korlátozódás kereteit. Nem volt elég, hogy az etnikai tisztogatásnak olyan válfaját választották, mely az erdélyi magyarság akkor már közel hatvan éves megtöretési folyamatában az anyagi eszközök mellett a szellemi kerékbetörést is alkalmazta, de a lelkeket is meg akarta törni. Örökre. És az anyaországot megfosztani az oda kapaszkodó igaz magyar szívek, karok és szellemek gyarapító erejétől.
Ebben kitűnő partner volt a ma szoborra váró Kádár János. Minekutána 1957-ben Marosvásárhelyen lemondott az erdélyi magyar kisebbség védelmének még a látszatáról is, egy látszólag csendesebb és befogadóbb hangulatú néhány év után most újra megegyezett világszerte és világ szégyenére csodált szomszédjával. Nem hosszabbították tovább az áttelepülésre váró erdélyi magyarok befogadási engedélyeit. Az esély immár sokkal kisebb reményével, mindent újra kellet kezdeni azoknak, akiknek lejárt ez a befogadása.
Kitűnő magyarok ezrei szívódtak fel a nyugati szórványban, Kolozsvár valóságos magyar szatelitet hozott létre például Svédországban. A fogyó anyaországnak nem volt rájuk szüksége. Nem az öregekre, nem a tehetetlenekre, nem a képzetlenekre. A fiatal, életerős, jólképzett és kisgyermekeket nevelő magyarok sokasága utazott keresztül Magyarországon a legkülönbözőbb formákban, anélkül, hogy igazi vágya, az ottani letelepedés sikerülhetett volna.
Nagy kockázatot kellett felvállalnom, mert az útlevél elkészültét szándékosan a befogadás lejárta előtt öt nappal, július 26-án jelentették be. Három évig szóba sem álltak velem, mindaddig, amíg nem jeleztük, hogy a ház tulajdonosa, Édesanyám is velünk jön. Szülőházam volt a váltságdíj azért, hogy negyven évesen egy új életet kezdhessek.
Elszánt voltam és velem volt az Isten. Kiharcoltam egy 17 napos hosszabbítást a magyar követségen és augusztus 15-én a ház üres volt, az írások elkészültek, az útlevelet átvehettem. Egy Iancu nevű rendőrtiszt nem hitt a szemének. Meglepetésemre a csendőr perturól áttért a domnu doctorra és gratulált. Utolsó napon mentünk át a határon. Éjfél után már nem engedett volna be a magyar határőr. Ha ez nem sikerül az utcán maradunk. A házat visszafordíthatatlanul átvette a román állam, állampolgárságunkról le kellett mondani, anyaországom nem fogadott volna be.
Nem úgy tizenhét kolozsvári és környékbéli magyar család.
Képzeljék el azoknak a magyaroknak a lelkivilágát, akik sok évtizedes szenvedés után már-már átléphetik a határt és távolról csodált, és szeretett hazájuk visszatoloncolja őket. Még ha elintézést is nyer később ügyük, ők már nem azok a magyarok, akik azelőtt voltak. Ők már nem azzal a tenyerükre tett szívvel érkeznek az édes hazába.
Ez volt az a plusz erőfeszítés, amire nem sajnálta Románia az energiát. Még egyszer megalázni, meggyalázni a távozót. Gerinctörötten engedni át, nem csak kifosztva.
A helyzetre már jóelőre felkészülve Kiss Jenő kolozsvári költő, aki szeretetével apám helyett apámként viselkedett, és aki mindenkor felhasználta kapcsolatait mások megsegítésére, levelet írt Illyés Gyulának. A levelet még átutazásunk előtt néhány nappal dr. Légrády Péter budapesti orvos barátunk vitte el a nagy írónak.
A két kis történet melyet Illyés Gyuláról a centenáriumon le szeretnék írni itt veszi kezdetét.
A szerencsés átjövetel után sokat érdeklődtünk az ottrekedtek sorsáról. Megtudtuk, hogy teljesen váratlanul Magyarország ezeket a családokat befogadta.
Nem telt el hosszú idő és konszolidálódott magyarországi helyzetünk. Keményen dolgoztunk. Állomáshelyünk közel volt Tihanyhoz és néhány alkalommal felkereshettük Illyés Gyulát.
Gyula bácsi atyai szeretettel bánt velünk, Flóra néni kedvesen sürgölődött köröttünk. Koranyár volt, a nagy cseresznyefa alatt üldögéltünk egyszer és beszélgettünk. Nyugati – a magyarságra vonatkozó – híreket olvasott fel nekünk Flóra néni. Aztán – mint minden alkalommal – Erdélyre terelődött a szó. És ekkor a kíváncsiság erősebb lett bennem az önfegyelemnél. Elővettem a fenti történetet és csodálkozva kérdeztem, vajon kinek köszönhették azok a családok megmenekülésüket?
Ő rámnézett szeretetet sugárzó szemeivel, és elmosolyodott. Mosolyban minden benne volt, de egy szót sem szólt. Én sem feszegettem tovább a kérdést. Hiszen világosan válaszolt.
Az évek gyorsan röppentek. Egy alkalommal a Pápán megismert Rab Zsuzsa költőnő üzent nekem. Ion Lancranjan szörnyű művének egy példányát küldte el és kért, hogy fordítanám le, különös tekintettel arra, hogy Illyés Gyulát igen érdekelné.
Kemény munka volt. A fordítást úgy készítettem el, hogy nem csak az oldalak, de a bekezdések is megfeleltek az eredetinek, még a magyarítás kárára is, hiszen itt vita és válasz lehetőségéről és szükségességéről volt szó.
Feleségemmel vittük fel a kész fordítást Illyés Gyuláék budai lakására. Kodolányi Gyula fogadott és tőle tudtuk meg, hogy apósa néhány napja kórházba került. A hír szomorú volt s magam sem tudtam eldönteni mi a jobb. Ha betegágyán kapja meg a felháborító förmedvényt, vagy ha nem is tud róla. Információim szerint még a kezébe került. De soha többet nem találkozhattunk az élő Illyés Gyulával.
Közben a könyv más fordításban megjelent Száraz György gondozásában. Utóbb – egy másik Lancranjan tanulmánykötet fordításával – saját változatomat neki is elküldtem. Én a könyv címét így fordítottam: Szózat Erdélyről.
Száraz György szép levélben köszönte meg és méltatta munkámat.
A sors kegyetlen iróniája, hogy mielőtt erről a számunkra oly szomorúan örökzöld témáról alkalmam lett volna vele személyesen is beszélgetni, ő is eltávozott közülünk.
Utóbb Lancranjan is átevezett a Stixen. Vagy bűneinek súlya alatt még Káron ladikján sem lehetett biztonságban?
Erdélyi könyvbemutató utam során értesültem arról, hogy a halott óriást, Illyés Gyulát a centenárium évében durván megtámadták. Először az anyaországban és persze szolgai módon Erdélyben is. Még nem volt alkalmam az írást látni, de mélységesen felháborodtam.
Az ő neve, az ő kisugárzása évtizedeken át volt számunkra megtartó erő. Bölcs, megfontolt és ezért soha félre nem lökhető magyar hang volt az övé. Mindenkinek számolnia kellett vele. Ő volt a magyar értelmiség megkerülhetetlen sziklaszirtje.
Leányfalu
2002. május 15.
Szász István Tas