Trianon és az ezt követő revíziós törekvések történetéről könyvtárnyi irodalom jelent meg. Sok és mégsem elég. Vagy talán nem eléggé ismert? Ugyanis nem volt elég ahhoz, hogy általánossá váljon a vélemény, mely szerint Trianon traumája nem oldható meg azokkal a nagyon is indokolt könnyekkel. Trianont fel kell dolgozni, Trianont és az utána következő évek törekvéseit tanulsággá kell érlelni. Ugyanakkor mindent el kell követni a Trianont feledtetni akaró álságos tévhit feledtetéséért. Amit elfelejtünk, azt soha nem fogjuk feldolgozni. Az titkos féreg fogaként rág majd örökkön örökké.
Mint az 1940-es év nagyon korai átélője, de mint olyan kinek családjában az akkori események nem csupán mély nyomot hagytak, de fontos emlékek őrzésének lehetőségével is megajándékozták azt, most két töredékkel emlékeznék a második Bécsi döntés évfordulóján.
Mielőtt belevágok a történetbe, megjegyezni kívánom, hogy a románok, bár ők kérték a nagyhatalmaktól a döntés meghozatalát, mégis Bécsi diktátum néven emlegetik azt. És ezt a maguk szempontjából igen okosan és „előre megfontolt szándékkal” tették és teszik.
*
Nehezen teltek az úgynevezett „22 év” esztendői az erdélyi magyarok számára. Az első évek passzív rezisztenciája és – a történtek képtelensége miatt valóban nem indokolatlan –reménykedése lassan elült s a Kiáltó szó „Kóskárolyi” elhangzása után elindult a megmaradást szolgáló beilleszkedés. Az élni kell, együtt élni kell, a transzszilván gondolat dédelgetése is ekkor kezd sarjadozni. Csakhogy néhány év reménykedés után kiderül, hogy utóbbihoz három nemzet akarata kellene s nem elegendő hozzá csupán a magyaroké.
Aztán eljött ideje a Makkai féle „magunk revíziójának” s nemsokára ugyancsak ő elmondta, hogy „nem lehet”. Reménykikék „ahogy lehetje” s a „lehet, mert kell” válasz is megérkezett. Közben pedig felnőtt egy együttélésre alkalmasabb új nemzedék, mely már átlátott a balkáni szitán. Átlátott, de ezzel együtt is próbálta szorgalmazni a demográfiai adatok által is alátámasztott együttélést, mint egyedül lehetséges utat.
1937 és a Vásárhelyi találkozó is ennek a gondolatnak a megérlelődését jelezte.
A történelem csalfa malmai azonban őröltek és az új helyzetben nem kellet sokat várni s máris elérkezett 1940, és az erdélyi magyarság várva várt napja.
A turnuszeverini tárgyalások után aligha sejtették sokan, hogy a majdnem megegyezés helyett miért választották a románok a nagyhatalmi döntés változatát. Csak a későbbiek mutatták meg, mennyire nem volt mindegy a határozatot hozó hatalmak okosan bekalkulált vereségét követően, hogy egy Románia által saját akaratából elfogadott, avagy egy vesztes hatalmak által hozott döntés következményeit kellett felszámolniuk. Az adott helyzetben nem is kellett hozzá sok igyekezet, hogy a Bécsi döntést diktátumnak nevezhessék és kérhessék annak megsemmisítését.
De térjünk vissza 1940 őszéhez.
A kolozsvári Vulcan utca 11 szám alatt a döntés bejelentése utáni napon már nagy nyüzsgés volt. A szüleim házában székelő kolozsvári HITEL folyóirat szerkesztői és szellemi holdudvarának jelesei világosan látták, hogy Észak-Erdély visszacsatolása nem intézhető el egy tollvonással. Az idecsatolt egymilliónyi román gondja és a Dél-Erdélybe szakadt többszázezer magyarnak a sorsa kényes kérdés lesz. Ezért még a honvédség bevonulása előtt elkészítették azt a beadványt, melyet Teleki Pálhoz juttattak el. Ebben Erdélynek különleges státust kértek és lefektették az észak-erdélyi román kisebbség további sorsát megkönnyítő kisebbségpolitika alaptételeit, pl. azt, hogy a román nyelv oktatása legyen kötelező minden magyar iskolában is és a román többségű területeken legyen kötelező a hivatalnokok nyelvismerete. Nem véletlen, hogy erről a tényről nem sokat tud a magyar s főleg a román közvélemény s arról sem, hogy ennek a román kisebbséggel kapcsolatos egyes tételei a zavaros évek ellenére sok tekintetben meg is valósultak. A román propaganda ennek ellenkezőjét hirdeti ma is s egyes kiadványokban nem riad vissza a legvadabb hamisításoktól sem, el egészen a durván montírozott fotókig. A Ceausescu idejéből származó tudatmérgező csalások cáfolásáról, az immáron európai Romániában még nem hallottunk. Sőt ma is hazug állítások alapján állítanak emlékműveket nemlétező mártírjaiknak, kik természetesen minden esetben a magyarok áldoztai voltak.
Vallasek Júlia az említett beadványról így ír „(…) A Hitel köre rögtön a bécsi döntés bejelentése után megpróbálkozott a lap hasábjain korábban körvonalazott eszmék valóságba ültetésével. Még a honvédség bevonulása előtt egy szűkebb körű Hitel-összejövetelen Teleki Ádám, Tamási Áron, Vita Sándor, Venczel József és Albrecht Dezső, Észak-Erdélyre vonatkozó elképzeléseiket egy memorandumba vázolták, melyet 1940. szeptember 9-én át is adtak Teleki Pál miniszterelnöknek. A memorandum szerzői a teljes erdélyi magyar értelmiség nevében szólaltak meg, s az erdélyi magyar társadalom sajátos szerveződési formáinak, hagyományának megőrzését követelik.(…)”1.
Meg kell jegyeznünk, hogy az úgynevezett „magyar négy” év vagy, ahogy arrafelé sokan mondják „a kis Magyarország” alatt, a háborús évek ellenére egészen hihetetlen magyar eredmények születtek. Ne feledjük, hogy csupán négy évről volt szó, vagyis nem többről, mint egy mai parlamenti ciklus. Ilyen eredmények voltak például a székely körvasút megépítése, mely akkor a vasútépítés világcsúcsának számított, de említhetjük az Észak-Erdély helységeit mai napig díszítő és szolgáló középületek sorát, a magyar hegyivadász, határőr katonaság újraszervezését és infrastruktúrával való ellátását stb.
Az erdélyi magyarság fellélegzett. Sajnos azonban csalódások is érték őket az anyaországból érkezők számukra idegen szelleme és nem egyszer fölényeskedő magatartása miatt. Egy évszázados hagyomány szerint is patriarchális, ráadásul a kisebbségi sorsban egymásba kapaszkodott, a társadalmi osztályok közötti kisebb távolságokhoz szokott közösség szembesült a címkórság és az osztálykülönbségek sok bajt és feszültséget okozó vagy elősegítő hatásaival. Ennél is nagyobb megrázkodtatás volt az ott elsőnek végrehajtott deportálások feldolgozása, mely túl annak felfoghatatlan embertelenségén, az észak-erdélyi magyarság törékeny számbeli fölényét is rombolta.
Ennyit röviden a családi beszélgetések és családi levéltár, illetve a Hitellel foglalkozó íratok emléktárából, azokról a szeptemberi napokról, pillanatnyi hatásaikról és hamarosan észlelt kihatásaikról.
*
Most pedig áttérek egy rövid, de ennél is személyesebb emlékre vagy inkább emléktöredékre.
Nem rendelkezem rendkívüli memóriával, de van egy nagyon régi emlékem. Az első felidézhető. Harmadik évemben jártam ekkor.
Emlékezetemben megjelenik egy hangulat. Izgatott, ünnepélyes. Öltöztetnek, érzem a fejemen végigszántó fésűt. A Monostori útra készülünk nagynénémhez. Az ő ablakából láthatom majd jól a „bevonuló magyarokat”.
Kolozsvár visszatér.
Maga a bevonuló katonaság nem jelenik meg emlékezetemben, de az izgatott tömeg, a rokonok és valami – egy ekkora gyermeknél – megmagyarázhatatlan boldogság.
Ez a boldogság vált majd át a felnőttben egy megmagyarázható fájdalmas nosztalgiává, melynek keresztjét Trianon óta hordja magában minden kisebbségben születő magyar, amely érzést a maga valóságában egyre ritkábban tud megérteni az, aki nem ott születik.
Ma már úgy a kisebbségi ragaszkodása az anyaországhoz, mint ennek fordítottja mosolyt, sőt ellenszenvet fakaszthat. Pedig ez a lelkünkben élő érzés semmit sem hordoz magában az oly sokat emlegetett nacionalizmusból. Megfér a szerencsésebb népek tagjaival kötött barátságokkal, megfér a józan történelmi felismerésekkel. De él és munkál.
Az az igyekezet, mely ezekből fakad, sajnos sokszor okozza vesztét a gyanútlan „igyekvőnek”. Törtetés, könyöklés, stréberség gyanújába keveredik. Pedig a legtöbb esetben csak azt teszi, amit a történelmi tapasztalat szülte történelmi ösztön sugall neki. Tenni akarna a megmaradásért. Ez pedig gyanús. Fölöttébb gyanús a mai magyar valóságban
Immáron apró megszakításokkal 60 év sulykolta ebbe a társadalomba a szolgálat szellemének gyanúba keverését s a hatvanból is különösen az utóbbi évtizedek 12 esztendeje.
Aki megélte azt a gyermeki boldogságot, aki megélte azt a fájdalmas nosztalgiát, most próbálja meg átadni azoknak, akiknek lelkéből kitörölte a történelem.
Nem kell félni attól, hogy veszedelmet rejt magában.
Sőt! Anyagi erővé válhat, vagyis mai fülnek is érthető szóval: hasznot hajthat. A tőle rettegő liberálisok tévhite ellenére toleranciát szülhet. Az egyre inkább el és felismert morális válságot enyhítheti. A végletesen szétszakított nemzetet gyógyíthatja.
A 70 év után is bennem munkáló szeptemberi hangulatban, a könyvtárnyi irodalom felsorolása helyett most ennyit szerettem volna elmesélni.
Leányfalu, 2010. szeptember 23.
Szász István Tas
1 Vallasek Júlia: Sajtótörténeti Esszék. Kriterion Könyvkiadó. Kolozsvár. 2003. 66. oldal.