E sorokat az eseményekkel párhuzamosan rovom, rögzítem ennek a napnak a történéseit.
Reggel óta figyelünk. Nézzük a helyi hajlandóságot és hallgatjuk a rádiót. 3.5, aztán 8, utóbb 11.3 majd már 18 % a részvétel. Nem egy Trianon szégyenét letörölni készülő nemzet igyekezetét jelző számok. De az óra már hármat mutat és hétkor zárnak a szavazókörzetek. Ha a félrevezető NEM kormánykampányt, s az erre remélt dacreakciót és buta rémületet összeadjuk és kivonjuk, aztán elosztjuk a tájékozatlansággal és a nem létező nemzettudattal s megszorozzuk a kormányfő „hátrányos arcmimikájával”, majd gyököt vonunk belőle a maradék pártfegyelemre számolva, az =… szóval valahogy nem akar felderengeni az a minimális 25 %.
Még nem tudom biztosan mi lesz itt, még remélni akarok, nem akarom tudni mi vár rám mire e sorokat befejezhetem, még akkor sem, ha most kora délután már majdnem 25% megjelentről beszélnek. De ha át is lépi a részvétel a remélt minimális határt, abból mennyi lehet a nem és mennyi a balról jött igen? Vagyis világos, hogy a jobboldali szavazók sem mennek mind el, hiába lett pártügy a nemzeti ügyből.
Még előfordulhat, hogy „győzünk”, de ettől függetlenül látható, hogy alig győzzük.
Az a jobboldal, amelyiknek széles rétegei újdonat-új tapasztalatom szerint megtanult félni a Trianon szótól, bizony pártügyben, ha fel is vonul választani, de nemzeti ügyről szavazni már csak részben.
Kedves olvasó, gondolkodjon el a következő szomorú történeten, vagy inkább apró adaton: 150 évről szól, és néhány mondatból áll. Most olvastam egy újságban, hogy a Hódmezővásárhelyről Belgrád mellé kirajzott Torontálvásárhely, mely ma is magyar község, büszke arra, hogy a 48-as forradalom idején Kossuth szavára a település valamennyi férfiembere elment meghalni a hazáért. Munkaképes férfi nem maradt a faluban! Tették ezt a mai fejlett média csábítása nélkül, egyetlen üzenetre. Eltelt 150 év és ma itt izgulok a rádió és TV híreit lesve, és kezeimet tördelem, hogy a szavazóképes magyarság kevesebb mint fele legyen hajlandó átmenni a szomszédos szavazóhelyiségbe és befirkálni egy vacak X-et. Az már a következő izgalom, hogy ezekből legyen két millió olyan, aki a nemzetre szavaz.
150 év ezt tette velünk, 150 év alatt ezt tették velünk, 150 év alatt ezt tettük magunkkal? Mindhárom igaz.
Ha minden jól megy, nem kell majd félni az átözönlő magyar áradattól, kiknek ellátása, befogadása majd tönkreteszi a költségvetést. Sőt a patrióta miniszterelnök elkezdheti elfelejteni otthonmaradási programjának megvalósítását is. Már az is felesleges. HA elmennek, elmennek. Csak ne ide jöjjenek.
Érdekes módon senki sem vet azonban fel egy ezzel szorosan összefüggő gondolatot. Arról szólnék, hogy immáron évek óta nagyjából ötvenezerrel fogyunk, s ha ez a szám néha kisebb, az csupán áttelepülők miatt az. A valódi veszteség ennél több. Amióta a 11 millió felé remélt utunkon megfordultunk, már több mint fél millióval csökkent a számunk. Ha igaz volna az átözönlés „réme”, a félmilliós fogyás kapcsán felszabadult eltartói energiánk azt képes lenne kielégíteni. Erre senki nem számol. Tudjuk, hogy a fogyás a korfa romlását hozta, de az is világos, hogy az áttelepülés viszont azt javítaná és a meglevő eltartóképesség még javulna is, sőt többel mint amennyit a beözönlés „felélhet”, vagyis még maradna is felszabadult kapacitás a meglevő elöregedett népesség eltartására!
A hatalmas ellenkezésből, mely mögött az ellenkezők által is jól ismert hazugság húzódik meg, akár arra is lehet következtetni, hogy itt nem az eltartóképesség túlterhelésétől félnek, hanem attól, hogy nem fogunk kellő iramban fogyni!
Vagy lehet ezt mással magyarázni? Esetleg a kintről érkező és feltételezhetően többségében jobboldali szavazótól való „előrelátó” félelmek lennének csupán mögötte? (Sajnos én ezt is tudnám példákkal cáfolni.)
A Horn kormány idején megjelentek hírek arról, hogy hosszú távon 6-7 millió magyarral számolnak. Valahol ezt valaki eldöntötte, a Világbankkal folytatott tárgyalásokon állítólag rideg, távlati számadat volt ez. Egy mutatószám lennénk tehát, melyet be kell tartani egy majdani globalizációs Euro övezetben? S vajon akik ezzel játszanak nem tudják-e, hogy nem mindegy, ha egy egészséges nemzet négy millióról hatra szaporodik, vagy egy beteg, közel tizenegyről sorvad oda. Minden demográfus álltja, hogy van egy küszöb, ahonnan már nincs visszaút! Felelősséggel terelgetnek minket arrafelé? Vajon miért? S ha elérik, akkor kiknek lesznek majd az urai? Mi fogja mozgatni a gályát rabjai nélkül? Milyen új emberi energiaforrást, táptalajt, remélnek uraink?
Ezen pedig semmit sem változtat, ha netán mégis sikerül, ha „átcsúszik” az, ami egy nagy nemzeti ünnep kellett volna legyen és lenne a legtöbb szomszédos országban bármikor. Újra és újra kérdezem: mi az ami hasonló történelmet megélt szomszédainknál nincs, és nálunk van, hogy nálunk ne legyen az ami náluk még megtalálható. Mi? Vagy bennünk a hiba?
Aztán Madách fent idézett sorai jutnak eszembe. A most éppen Gyurcsány Ferenc vezette szociálliberális kormányunk egész érvrendszere erről szól. Ígérgetik a több fókát, s közben óvnak a túl sok embertől. És a 40+15 év alatt előkészített társadalom erre vevő! Minden jel szerint az alantas érzelmekre való játék, s azok feltáplálása sikeres lesz.
Madách gondolatát a napokban jegyeztem fel magamnak, mint feltétlenül megemlítendőt. Ma érdekes dolog történt. Az Erdélyből, Bánffihunyadról érkezett Kusztos tiszteletes úr is ezzel intett szép és felemelő, kampánycsendet mégsem sértő prédikációjában. Ugyanakkor figyelmeztetett is, hogy Madách megmutatta a remény útját. Mert Éva ott hordozta mégis szíve alatt a jövőt, és az Úr is szólt. Mint tudjuk ezt mondá: Ember küzdj és bízva bízzál. Ugye az egy gyökerűek és egy fájdalmon nevelkedettek még ma is egyre gondolunk!
Most visszahúzódok megint családom körébe és lessük, lessük a csodát.
Hét óra 10 perc van. A szavaztok 7.5 %-ának feldolgozása után kettős állampolgárság ügyében a nem valamicskét vezet. Elvégeztetett!
Még egy fellobbanása a csodavásárnak, de 8 óra után nem sokkal bejelentik, hogy a feldolgozás váratlanul gyors, 48% már készen áll és a nem 51-49-re vezet. Valóban eldőlt. Mindennek vége.
Azt szeretném mondani, hogy én nem akarok tovább itt élni, hogy mint egykor Erdélyből érkezett vissza akarok menni egykor volt gyönyörű börtönömbe, ahol tudtam mi a rossz és mi a jó, hogy itt minden zavaros, itt nem tudhatom, hogy mi vesz körül.
Aztán egyszerre hideg nyugalom önt el és rájövök, hogy amint azt Durai Miklós (kicsit népiesebben) mondta, elvált a jó a rossztól. Itt is világos már a kép. Egy szerencsétlen – egykor volt – nemzet vergődik zavarodottan.
Mondanám megint, hogy nem most kellett volna feltenni a kérdést, mondanám megint, hogy másként kellett volna kérdezni?! De mit változtatott volna ez azon a tényen, hogy itt már nincsenek tisztában azzal, ami velünk történt, s azzal sem, hogy mit kell tenni azért, hogy a kimondani is tilos Trianon ma is velünk élő következményei maguk alá ne gyűrjenek. Mert a megtagadók és a hidegszívüek, a bizonytalanok és megtévesztettek tudják vagy sem, azért a mégis e nemzethez tartoznak, a milliónyi nem szavazatukkal vagy passzivitásukkal együtt.
Most pedig megvárom a végeredményt. Aztán meg folytatódik a küzdelem!
Mert mint tudjuk, az Úr hangja is ezt tanácsolta a legnagyobb magyar irodalmi mű végkövetkeztetése gyanánt. Másfél évszázad alatt a tudat, mint láttuk idáig romlott, de másfél évszázad alatt a legfőbb feladatunk mit sem változott.
Elvégeztetett, de semmi sem tisztáztatott!
Leányfalu
Szász István Tas