A vénülő pennaforgató egyre többet szöszmötöl emlékei körül. Nem véletlenül éppen szöszmötöl. Puhák azok az emlékek és dédelgetően vigasztalók. Még akkor is, ha az, amit éppen idéznek kemény volt és érdes. Ja – mondják ilyenkor – a fiatalság, a megszépítő idő!
Talán inkább a leülepedett tapasztalat. A távlatos visszatekintés. Az okok idő közbeni feltárulkozása, s a kényszerű beletörődés.
Vásárhely számomra – bár Kolozsvár szülöttje voltam és gyökereimet a Mezőség édesbúsan kopárra kapált, méltóságos szegénységet hintáztató dombjai táplálták – odaérkezésem első percétől kezdve otthont jelentett. S így lenne ez ma is. Nem csupán azért éreztem így, mert családom nagyobbik felének is otthont adott, de nem kis mértékben magyarságáért. Kolozsváron ekkortájt már az 50-50 százalékos határt (eredményt) átlépte a békés etnikai hadművelet. Románul jól beszélő – román barátokat is magáénak tudó – fiatal voltam. De már érezni lehetett, hogy barátság ide, barátság oda, a játék nem babra megy. A Deák Ferenc utcában még a jobboldal magyar korzó volt, s csak a baloldalról harsant fel olykor a vidám román diákhang: te salut doctore, s még helye volt a „sziki fekete-pirosnak” a két oldal közti szigeten, de már előfordult nem egyszer, hogy durva megjegyzés érte a magyarul beszélőt.
Vásárhely más volt. Az elsőéves és elképesztően fiatal diák, kit a szovjet rendszerű hadi érettségiztetés majmolása éretlenül lökött át a felsőoktatás hadszínterére, a fő tér – akkor talán már-még Rózsák tere nevet viselő – korzóján, hiába járt le-fel két akkor teljesen idegentestként megélt román templom között, következetesen csak magyar beszédet hallott. S ha feltűnési viszketegsége az ország nyelvében járatos kolozsváriakat román szóra ingerelte, csodálkozva fordultak utánuk a sétálók.
Bármennyire is otthon éreztük magunkat, a karácsonyra, ha csak tehette, ki-ki hazautazott. Szilveszterre azonban már visszatértünk és a diákélet nevelte barátságoknak áldoztunk jókedvűen.
Így volt ez még 1956-ban is, bár akkor izgatottabb hangulatban és számos addig el sem képzelt kérdőjel titkos dédelgetése közepette.
Aztán eljött 1959 és a nagy fordulat a nemzetiségi s ezen belül az oktatáspolitikában. Az előző évben Kádárék szabályosan lemondtak a határon túli magyarság sorsának követéséről, s erről szomszéd elvtársaikat kellő formában értesítették is. A Kádárt kísérő Kállai elvtárs beszédéből emlékezhetünk arra a mondatra, melyben sokatmondóan jelentette ki, hogy a magyar népnek van elég területe a szocializmus építésére. Kádár az RKP nemzetiségi politikáját dicsérte.
Ezért indulhatott el nyugodtan a nagy henger. Először Dej elvtárs, majd később a nagy utód, szívós munkával végrehajtották a történelmi tettet, melyért a napjaink Európájában, nagy csalódásunkra, sandán, európainak elismert rövidlátó nacionalizmus csak hálás lehet. Hogy ez mekkora tévedés volt (s maradt), arra később fognak rájönni, csakhogy ez már nem fog segíteni sem a győztesen, sem a vesztesen. De erről máskor.
1959, az egyetemek egyesítése, Kolozsváron többeket űzött öngyilkosságba vagy vitt a börtöncellákba. Vásárhelyen elég volt egy ennél valamivel kisebb adag megfélemlítés. 1956-os „érdemekre” hivatkozva repültünk az egyetemről.
Ezután egy egészen másfajta karácsony köszöntött reám. Az ólombánya és a santierek világa nem volt melegágya adventi hangulatoknak.
De jött az enyhülés és ismét magához ölelt a város.
Kissé ridegebb volt, kissé szorongásosabb, kissé elvtársibb s az elvtársi kiszolgálók jóvoltából (utólag visszatekintve) félelmetességében is nevetséges. Hiszen kisstílű, jellemhibás figurák építették karrierjüket és megbújt a tudás, a tartásosság, s a magyarság is.
Ha jól emlékszem 1961 karácsonyát írtuk. A hazautazást szigorúan megtiltották. Az egyetemi ifjúság a Székely Színház (akkor még ez volt a hivatalos neve, de nem sokáig) karácsony esti előadásán kellett megjelenjen. A jelenlétet szigorúan ellenőrizték. Fridrich Wolf: Mamlock professzor című szocialista realista darabja ment. Nem sokra emlékszem belőle. Korabeli dokumentumok szerint Kovács György rendezte. Délceg alakja is megjelenik előttem, de abban már nem vagyok biztos, hogy a professzort alakította, vagy más emlék keveredik ezzel.
A családi hagyomány, mely szerint a karácsony az ünnepek ünnepe, megtört. Kényszernyugdíjba küldött apám utazott le hozzám. Nem volt könnyű. Az útiköltség is gondot jelentett. Vásárhelyen főleg menzai „gyaloglásból” (a maradékok szétosztását egy darabig elnézték), véradásból, hétvégi báli, lakodalmi zenélésekből éltem, hogy tehermentesíthessem szüleimet. Közben a jórészt marosvásárhelyi család összefogott és sorkosztra járhattam.
A színházi előadás után soha el nem felejthető sétát tettünk apámmal a szeretett városban. A tél első fehér palástja lepte be a házakat, már nem hullott sűrűn, de pilinkélt a hó. Lépteink zaját valóban elnyelte a fehér szőnyeg, nem volt hideg, nem ropogott. Az utca lassan elnéptelenedett, és mi halkan beszélgettünk. Istenről, világról, magyarságról, jövőről. S most valóban mosolyogva, a nevetséges hitványságokról, meg a veszedelmesen szárnyaló nemzeti őrület ránk nehezedő terheiről. Mindenről.
Előttem van a fehér Vásárhely. Még régi, de már új veszedelmeket idéző formájában. A főtér lámpái égtek, még nem volt akkora áram-megszorítás. A Muskátliból halk zongoraszó szállt felénk, Walton Jenő játszott.
Az Apolló kapuja sötéten tátongott. Ablakaiban kihunytak a fények.
Számomra a diákévek menzai hétköznapjainak és a diákbáloknak hangulatát hordozta. Már nem volt velünk Mokos Kálmán és Haász Sanyi a kitűnő zongoristák és nem volt hallható Niculescu Dorin a tenor-szakszofonos vagy az örök-öreg diák Turi Béla alt-szakszofonista, Wolman Emil a klarinétos, Pázmány Elemér és Tóth Laci hegedű játéka, Fodor Gyuri dobolása, Köble Jocó harmonikája, vagy Szabó Miki a gitáros és hangfűrészes, Huber Gabi a nagybőgős produkciója és a bálok utáni zongorás Gegő hajnalok ideje is lejárt, de még összeállt a Timpanon utódzenekara.
Apám viszont, mint az egykori kolozsvári Hitel folyóirat házigazdája, az általuk megszervezett Vásárhelyi Találkozó helyszínét látta a tekintélyes épületben, s erről mesélt történetet, melyet még ma is vannak, kik szeretnének másként hallani.
A vártemplom lépcsőjén vastagon állt a friss hótakaró, a Klastromutca felfelé csendes volt, a Surlott Grádics környéke is aludt. A letűnt polgári világ 13 fogásos flekkenezései már akkor is csak emlékként bukkantak fel. A Bulevard fáiról le-lehullott egy-egy hócsomó.
És mi csak mentünk és beszélgettünk és úgy éreztük, hogy angyalok vigyáznak reánk.
Valószínűleg így is volt, mert elvégezhettem az orvosi egyetemet, aztán volt erőm kibírni még számos megpróbáltatást és most visszaemlékezhetek szeretett városomnak erre a karácsonyestjére.
Pedig fogynak az emlékezők. Hetente jő hír az eltávozókról.
Az a hó, a 48 (ma már 52) év előtti, nyomtalanul olvadt el. De a 48 év nyoma lavinaként temette be a várost.
És milyen nyomot hagytunk mi ott? Nehéz lenne megmondani. Annál inkább érezzük azt, amit Vásárhely, s az egyetem akkor még pislákoló szelleme belénk plántált.
Ezt a lángot az új neoliberális egészségpolitika világhengere éppen most oltogatja, éppen most akarja feleslegesnek nyilvánítani.
Ma már nem a beteget vizsgáljuk, nem ülünk le együtt okos konzíliumokra, hanem a humán erőforrást látjuk el gépek használatához szükséges beutalókkal. Már nem úgy gyógyítunk, sőt nem is úgy gyógyulunk.
S vajon van e gyógyulása annak a hólepte egykori kedves szép Marosvásárhelynek?