1919-et írtak, a teherautó platóján hidegen fújt a szél, Rákosi Szidi színiiskolásait a Tanácsköztársaság Kulturális Népbiztosának parancsára üzemi szolgálatra vitték. Műsort kellett szolgáltassanak az üzemi munkásságnak. Gyárudvarok, üzemcsarnokok voltak a fellépések színhelyei. A teherautón ott szorongott egy majdnem húsz esztendős ifjú művészpalánta is, Hort Ida. Szülei ezenközben Verspatakon éltek. Az akkor még virágzó kis bányásztelepülés gyógyszerésze Hort Viktor, az egykori kolozsvári diák és Apáthy tanítvány volt.
A végzős ifjú művésznő hónapok óta nem tudott semmit szüleiről. Budapesten az események ellenére jó dolga volt, anyai nagynénjénél, Zsolnay Miklósnénál lakott, mint a ház kedvence. Minden ünnepre, név és születésnapra, egyedi Zsolnayval lepték meg Miklós bácsiék. Zsolnay Miklós azelőtt rendszeresen ingázott budapesti lakása (ma Románia nagykövetsége), és a pécsi Zsolnay gyár között. Külön szalonkocsijában is munkára rendezkedett be, ami persze éppen ebben az időszakban jelentős akadályokba ütközhetett.
Hort Ida, aki nem más mint édesanyám, ekkor még semmit sem sejt arról, hogy további életéből 57 évet Erdélyben fog tölteni, mielőtt 77 évesen, özvegyen, kifosztva, visszatér fiatalságának színterére, Budapestre. Egyetlen gondja, hogy szüleivel mi történhetett. Előérzetei rosszak, hiszen 1848 sötét árnyékként él a család emlékezetében. Akkor Zalatnán a család egyik ágának asszonyait és gyermekeit kegyetlenül kiirtották. A terhes asszonyból kimetszett csecsemőt kaszával a fára szegezték, az emberi maradványokat disznókkal etették fel. Ez valóban megtörtént esemény, de persze olyan, amelyet emléktábla nem hirdet sehol. A sötét előzmények tehát méltán nyugtalanították anyámat, és az ifjúmunkás szervezettől, annak is ifjúszínész tagozatától igazolást kérve, nekivágott a nagy utazásnak. A román katonai vonalakon is keresztül jutva, izgalmas kalandokat megélve érkezett meg szüleihez.
A fenti bevezető események el is döntötték, hogy Erdélyben marad. Rövid Marosvásárhelyi intermezzo után, melynek hozadéka Molter Károly és Metz István életre szóló barátsága, a Janovics Jenő által Trianon után hatalmas energiával és áldozatokkal újjászervezett Kolozsvári Magyar Nemzeti Színház első korszakának ünnepelt színésznője lett. Dráma, vígjáték, népszínmű, operett, sőt opera fellépés is szerepelt repertoárjában. Szentgyörgyi István jubileumi előadásának feltételéül szabta, hogy Hort Idy (ez lett művészneve) legyen az egyik partner.
Ezenközben a Kolozsvári Református Kollégium diákjai is élték a maguk életét. Az iskola, ahonnan apám és számos osztálytársa 1916-17-ben önként jelentkeztek az első vonalba, s rövid kiképzés után egyenesen a piavei pokolba mentek harcolni (sokan közülük meghalni), már újabb évfolyamokat nevelt. Az iskola nagytekintélyű igazgatója Kovács Dezső volt (kinek emlékezetével éppen ideje lenne foglalkozni a kutatóknak).
Elmesélni szánt történetünk elején 1921-ben járunk. A diákok hosszú idő óta, generációról generációra adva szerkesztik a „Bakter” című gúnylapot. Vidámak, szellemesek, fiatalok, a világégés után helyüket és hangjukat keresik. Még senki sem érzi a tragédia valódi méreteit. Ideiglenesnek hiszik az egész képtelenséget. És ezenközben túllőnek a célon. Az 55. évfolyam első számába, a tanárokat sértő anyag kerül. Az egyik kolozsvári lap március 21.-i különkiadása így ír erről: „Régi diákregékre emlékeztető események játszódtak le a református kollégium öreg falai között az elmúlt napokban. A diákok híres lapját a „Baktert” a tanári kar elkobozta és fegyelmi vizsgálatot indított a lap szerkesztősége ellen. Az ok két apró írás, melyet a nagyon szellemes, de kissé túl merész diákszerkesztők követtek el. Az egyik: a „háromszög” a tanári kar egy igen becsülésreméltó tagjának családi életébe piszkál kissé indiszkréten bele, a másik cikk szociális tendenciájával bántotta a tanárok subtilis lelkületét.
A vizsgálat megindult és a tanárok élükön Kovács Dezső igazgatóval – megfelejtkezve az egykor hasonló módon elkövetett diákcsínyekről – szigorú megtorlásra készültek.
A diákság – mint obstrukciós elem, – a múlt héten rendezett színházi trükkel felelt. Ismeretes ugyanis, hogy a „Cseregyerekek” legutóbbi előadásán Hort Idi egészen véletlenül – a szerepében levő következő szavakat : – A diákok gerundiummal verik a tanárok ablakait! – így ejtette ki: a diákok Bakterrel verik a tanárokat! –
Elképzelhető, hogy az – egészen véletlenül – az állóhelyen tartózkodó diákok, fanatikus tapsviharban törtek ki és – more patrio – az ötletes művésznőt kocsin vitte haza a lelkesedő diákság.
Az eset körülményei igen szomorúak voltak.
A tanári kar – ismételten megfeledkezve arról, hogy boldogult diák korában ennél vastagabb dolgokat követett el, úgy a Bakterben, mint más helyen, – súlyosan megtorolta a merénylőket.
Kiszivárgott hírek szerint – dacára annak, hogy Kovács Dezső igazgató, érdeklődő körök előtt az ellenkezőről tett nyilatkozatot, a négy főbűnös közül egy fiút kicsaptak a kollégiumból, a másik három pedig elégségest kap magaviseletből.
– Mind a négy fiú – tehetséges jó tanulók – érettségi előtt áll. Tehát valóságos csapást jelent számukra ez a tanári határozat. A kicsapott diák – véletlenül! – zsidó. A másik három számára a rossz magaviseleti osztályzat lehetetlenné teszi az egyetemre való beiratkozást.
A dolog pointje azonban most következik.
A diákok küldöttségileg felkeresték Grandpierre Emilt, hogy mint a magyarság hivatott vezére – interveniáljon a szerencsétlen diákok érdekében a túlszigorú igazgatónál. Grandpierre megvetően végigmérte a kérelmező diákokat, azután érces hangján a következő történelmi jelentőségű szavakra fakadt:
– Maguk erkölcsi romlottságukkal megpecsételték Magyarország sorsát. Megérdemlik a sorsukat!
És elkergette a diákokat. A megdöbben fiuk most minden követ megmozgatnak megmentésük érdekében. Szeretnénk hinni, hogy Kovács Dezső igazgató nem osztja Grandpierre lesújtó véleményét és a consilium abeundi kimondása előtt kétszer is meggondolja a dolgokat.
Hiszen ő is volt egyszer fiatal diák…”
Eddig a dokumentumok. Most pedig jöjjön az, amit még a családi legendáriumból tudok.
Anyám nem pillanatnyi ötlet alapján tette, amit tett. Valóban sajnálta a nála nem sokkal fiatalabb fiúkat és nem hagyta őket cserben ezután sem.
Egy következő előadáson, megpillantván ott a zord, de mégis közkedvelt és főleg nagytekintélyű igazgatót, dalába beleszőtte, hogy bocsásson meg a diákoknak. A megismételt rögtönzés már rá nézve is majdnem következményekkel járt. Saját igazgatója hivatta színe elé, s csak népszerűsége és nélkülözhetetlensége mentette meg az akár a szerződésbontásig is terjeszthető megtorlástól.
Az igazgató szíve azonban meglágyult, és bűnbocsánatot hirdetett.
Hogy a történet e második része nem légbőlkapott, azt egy újabb dokumentum igazolja, éspedig a Tükör című lap, melyben az Ellenzék című újság március 31.-i számában olvasható – anyám motívumait is taglaló – kritika által kiváltott vitát írja le.
A Kis hírek rovatban ez áll: „A diákok és a kritikus. Egy önérzetes hangú levelet kaptam, melynek itt a beküldők kívánsága szerint helyet adok már azért is, hogy a magam megjegyzéseit az ügyhöz hozzáfűzhessem. Íme a levél:
„Igen tisztelt Szerkesztő Úr!
Az „Ellenzék” március 31-iki számában a „Yu-Shi” operette kritikájában megbotránkozva olvastuk, hogy a fentebb említet lap kritikusa, akinek nevét nem akarjuk megemlíteni, a diákságnak az egyik művésznő melletti állásfoglalását klakknak minősítette. A mélyen tisztelt kritikus úr, úgylátszik nem vette észre, hogy az állóhely nem inasokkal, hanem diákokkal volt tele, ami lényeges különbség. Továbbá az emlékező tehetsége is nagyon rövid lehet, mert tudhatná, hogy a diákság eddig is annak tapsolt és ezután is annak fog tapsolni, akinek akar s a mélyen tisztelt kritikus úr ezt a régi szokást, akár hogyan erősködik is, nem fogja megváltoztatni. Különben pedig úgy látszik, hogy a mélyen tisztelt kritikus úr nem tudja, hogy szavai nemcsak a diákok, hanem az illető művésznő becsületét is mélyen sértik, azért, tehát ha még nem tudja, akkor most felvilágosítjuk, hogy klakk (claque) francia szó és tapsot jelent, de jelenti még a bértapsolók gyülekezetét is, amivel azt hisszük, hogy a kritikus úr nem akart minket gyanúsítani. Ezt pedig különösen figyelmébe ajánljuk a mélyen tisztelt kritikus úrnak.
A diákok.”
Az illető kritikust nem akarjuk védelmünkbe venni, elvégre, aki kritizál, az tűrje el a kritikát saját magán is. Valószínűnek tartjuk azonban, hogy a kritikus az „inkriminált” klakk szót nem a sértő értelmében akarta használni. Ellenben mondok nektek valamit, fiúk: Én is voltam diák, egy egy előadás után én is részesültem abban a szerencsében, hogy az isteni művésznők lovaival megismerkedtem. De higyjétek el, nem kell olyan fene nagy lármát csapni ott a földszinti állón. A tapsot senki sem akarja elvitatni tőletek, ne is engedjétek, de azért ne indítsatok offenzívát az emberek dobhártyája ellen. Ti már nem is tapsoltok, hanem doboltok. Azt pedig higyjétek el, az érdekelt művésznőn kívül senkinek sem kellemes hallani.”
Ez az eset, a megbocsátást kieszközlő dalt követő előadások valamelyikén lehetett. A dátum (március 31.) gyanúsan stimmel. Sajnos erről anyámat – aki 94 éves korában halt meg Budapesten, és a Farkasréti temető művészparcellájában nyugszik – nem kérdezhettem meg, mivel ezt a lapkivágást csak most, a családi iratok rendszerezése közben találtam meg.
A történetnek azonban van még érdekes appendixe.
A büntetésre kijelölt fiatalokkal valamiért kapcsolatban volt egy Baumgarten Sándor nevű akkor még szinte kisdiák is, édes testvér a nem egyöntetű megítélésnek örvendő politikussal, Bányai (Baumgarten) Lászlóval, akit a szocializmus évtizedeiben éltek, vagy arról valamelyest tájékozottak jól ismernek.
Nos történetünkben 1959 kapcsán is a színjátszás került előtérbe, ekkor zajlott ugyanis az egyetemek egyesítésének emlékezetes és félelmetes színjátéka. A Szabédy László és Csendes Zoltán áldozatát is követelő eseményeknek Marosvásárhelyen is volt kistestvére. Az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen is szükség volt a románosítás miatt esetleg fellépő nyugtalanság megelőzésére. Ezért néhány diákot el kellett távolítani onnan és így példát statuálva a félelem magjait elhinteni. A fűnyíró engem is elért, és 1956-os állítólagos bűnökre hivatkozva, az ötöd év végén távolítottak el az ország összes egyeteméről.
A nagy családi kétségbeesésben jószándékú támasz is akadt. Dr. Baumgarten Sándor, aki ekkor Szamosújváron volt talán rajoni főorvos, megpróbált felcserként alkalmazni a buzai körzetben. El is mentem kis időre az új állomáshelyre, de közben ott kiderült ki is vagyok, s ráadásul megtudtam, hogy a fizikai munkát jobban honorálják. Ezért Borsabányán kötöttem ki, az ottani ólombányában. Mint osztályellenség, természetesen ott is szocialista összeköttetéssel. Kapusán György idősebb kollégám kezelte az ólombánya – apró és igen barátságos – cigány káderesét. Ő juttatott be a rehabilitáció útjának kezdetét jelentő állásba. Sándor bácsi kedvessége azonban így is emlékezetes maradt számomra. Haláláig, rövid évvégi beszámolókban megnyilvánuló kapcsolatot tartottam vele, és mai napig nagy tisztelettel és szertettel gondolok vissza rá, a „Bakter” egykori – feltételezésem szerint – munkatársára. Mai napig bánom, hogy nem beszélhettem meg vele az egykori történet részleteit.
A másik appendix Csűry Bálint, a szép emlékű nyelvész nevéhez fűződik. Ő volt az a tanár, akinek magánéletébe a diákok oly tapintatlanul belepiszkáltak. Csűry Bálintot viszont apám szentként tisztelte. Állította, hogy neki köszönhette azokat az ismereteket, melyek oktatói és szakírói pályafutásán végigkísérték. Nem csak saját beszédeit, könyveit írta meg, de mindenkor és mindenhol őt kérték fel kollégai az írásra, vagy a lektorálásra.
Abban, hogy én most e történetet leírhatom, jelentős része van apámnak, aki összes fogalmazványom szigorú bírája volt iskolai éveim alatt. A kezdetek időpontja e téren 1949-50, amikor a Kolozsvári Református Kollégium utódiskolájában, ötödik osztályban, Létay Lajos volt a magyar tanárunk, és ha jól emlékszem osztályfőnökünk is. Egész évben a János Vitézt tanultuk, s minden két-három szakaszáról fogalmazványt kellett írnunk. Ekkor tanultam meg érthetően és tömören írni magyarul, és talán logikusan gondolkodni is. Létay pedagógusi munkájára aztán a pontot Nagy Pál tette fel, aki érettségiig vitte osztályunkat. Ha szerény íráskészségem életemben betöltött szerepére gondolok, nagyon hálás kell legyek nekik. Két nagyszerű tanáromnak, és édesapámnak, rajta keresztül pedig Csűry Bálintnak, a későbbi jeles debreceni egyetemi tanárnak.
Micsoda sorspusztító történelmi távlatokat ível át ez a néhány időpont: 1921-1949-1959-2005.