Mint orvosnak, számomra természetes, hogy humán érdeklődésemet a biológiai tényismeret is áthatja. Vagyis véleményem az egyén és a haza, s a benne vagy kívüle élő nemzet viszonyulásáról összetett, többoldalú, és a feltételezhető helyest jobban megközelítő.
Az, hogy fél életemet kisebbségi sorsban éltem le, úgy érzem olyan többletet adott, melyet az anyaország gyermekeitől éppen elvett az a szintén jó féléletnyi negyven esztendő. Így aztán még eggyel több lehetőségem van, hogy az igazságot jobban megközelíthessem. Tetézhetném ezt azzal is, hogy a másik három évtized, mely az anyaország – önhibáján kívül beléplántált – mostohaságát adta, hogy itt egy másik fajta kisebbségi sors szomorú tapasztalataival gazdagodjak, a fentieket tovább árnyalta.
Ezért aztán nem csak őszintének, de hitelesnek is érzem a véleményemet.
Az egyén, melynek saját érdeke, hogy a közösség részese legyen – mi több, ha ezt nem képes érezni, életösztöne kérdőjelezhető meg – felelősséggel van felruházva (és nem terhelve) a nemzettel szemben. A nemzet és a haza fogalma pedig, ahol a történelem gazdasági és kulturális folyamának természetes munkáját külső erők nem rombolták, több értelemben is átfedi egymást. És bár ez ma már – külső tényezők szerencsétlen összjátéka, vagy saját felelősségviselésünk hibás teljesítménye miatt – nem így van, a véle kapcsolatos létfontosságú felelősség mégis fennáll, s ezt hiába próbálná bárki is megkérdőjelezni. Ha a magunk gyengesége, vagy idegen érdek úgy hat, hogy ez a felelősség megkopjon, akkor a közösség és az egyén is olyan lejtőre kerül, mely ugyan az egyes egyéneket létükben látszólag nem veszélyezteti, de úgy ragadja ki őket a természetes történelmi és kultúrtörténeti folyamatok által kijelölt pályájukról, mint mesterségesen bombázott részecskét a fizikus, hidegfejű laboratóriumaiban. Az anyag megmarad, de átalakul, s más energiákat sugároz, nyel el, vagy szolgál.
Az így megszakadt folyamat aztán megakadályozza az egyént abban, hogy a közösséget továbbvigye. A közösség pedig, az őt alkotni és fenntartani hivatott egyének híján nem létezővé válik, mindazzal az értékhalmazzal egyetemben, melyet az őt addig alkotó egyének életük áldozatával halmoztak egybe, őriztek és tiszteltek.
Manapság nem merik kijelenteni valakiről, vagy valamiről, hogy fogyatékos. Pedig minden olyan egyén, s minden olyan közösség, mely ennek az értékhalmaznak a megőrzését, valamint e közös vagyon értékeit a jövőben gyarapító, élvező és felhasználó egyének folyamatos reprodukcióját és fennmaradását nem képes biztosítani, illetve megvalósítani, véleményem szerint fogyatékos. Nem bűnös, nem ellenség, nem kirekesztendő, nem megsemmisítendő, de fogyatékos, és ha önhibáján kívül az, akkor megértést, támogatást, vigaszt, szeretetet, és befogadást kíván, de nem utánozandó, nem követendő, s főleg nincs joga saját fogyatékosságát általános, és mások számára is vonzó erényként felmutatni.
A közösség fennmaradása ugyanis csakis biológiailag és szellemi értelemben feladatainak egyaránt megfelelni képes egyedek közös, és egymásra utalt munkálkodásának örökös folyamata által biztosítható.
Aki a megmaradás ellen tesz, az bűnt követ el, aki viszont ezt a szándékot szolgálja, az cinkos, s aki pedig ebből hasznot húz, az áruló. És a fenti bűnöket nem csak saját nemzete, de a fentiekhez hasonló természetességgel nemzetekből, s azok – az ezredéves folyamatok egyengette – egyensúlyának létezéséből formálódó, egyetemes emberiség ellen is elkövette.
Leányfalu, 2006. május 21.