Bajor Andorra emlékezve
Ismeritek ti a felesleges siker fájdalmát? Kérdezem láthatatlan otthoni barátaimtól, miközben századszor, ezredszer gyötröm magam a szülőföld elismerő ölelése után sóvárogva.
Negyvenévesen hagytam el. Negyvenedik évemben. S most a hetvenedikben is ott tartok, mint akkor. Negyven év ott, harminc meg itt. Küzdelmes fiatalság ott, ellentmondásokkal teli férfikor emitt.
Ilyenkor, mikor megkísértenek az elveszített otthon édesbús fájdalmai, igen gyakran néz le rám a Bandikó. A falon komoly kép, röpke visszatekintő mosoly az ajkán, ahogy képzeletemben reám tekint, az meg szomorú, jövőtlen jövőbe néző. Állunk a kolozsvári Szent Mihály templommal szemben, az Unió utca sarkán. Örvendezünk egymásnak. Ő kicsit most is szemrehányó, barátian számonkérő, én bice-bóca magyarázkodó. De közöttünk ott vibrál a szeretet. Másként az egésznek nem is lenne súlya, másként nem vésődött volna ennyire emlékezetembe.
Valamikor 1963 táján egy másik eltávozott, egy másik humorista, gyermekkorom legjobb barátja intett így utánam a diósadi – világvárosian széles – út sártengerének túloldaláról. Gumicsizmánk bokán felül merült a szilágyság vendégmarasztaló sarába, de akkor csak én maradtam. Sinkó Zoltán – akiért a kusalyi orvosi körzetet választottam – otthagyott, visszatérhetett álmaink és ifjúságunk örök városába: Kolozsvárra. Bajor Andorral is ő ismertetett meg, írásaival, tehetségének csodálatával s utóbb vele, magával.
Teltek az évek és a ceausescui Románia malmai lassan, de biztosan őrölgettek minket. Lelkileg már a teljes őröltség állapotában voltam, mire hozzájutottam a lehetőséghez, hogy versenyvizsgázhassak egy orvosi szakág ismereteinek elsajátítására, természetesen álláshoz kötve. Isten útjai kifürkészhetetlenek, s én – bizonyára véletlenül – bekerültem Kolozsvárra elmegyógyásznak. Vagyis, csak azt hittem. Hiszen az ott elvégzett jó, és általuk is dicséretesnek nevezett munka után, kihelyeztek Kolozsborsára, a bűnöző elmebetegek kórházába, oda, ahol hírek szerint meghonosítani készültek a politikai pszichiátriát.
Közben azonban történt egy és más, hiszen kolozsvári tanuló éveim alatt, s kis ideig még azt követően is, szakmailag is kapcsolatba kerültem a helyi magyar vezető értelmiség – mi tagadás – rám szoruló tagjaival. A helyzet szomorú, a feladat nemes volt. Én igyekeztem minél jobban megfelelni az elvárásoknak. Talán nem is annyira orvos-szakmai munkára volt szükség. A kiútkeresésben megfáradt emberek támasz után nyújtózkodtak.
Mégis felejthetetlen szakmai élmény s emberi barátságokat kovácsoló nagy lehetőség volt, mikor olyan kiválóságokat sikerült támogatnom az alkotó munkába való visszatérésben, mint Vadász Zoltán vagy Dórián Ilona. Előbbi – ha jól emlékszem – a Tornyot választani egyik nagy és nehéz szerepével, utóbbi a Szecsuáni jóember főszerepével re-debütált. Zoltán magával ragadó kedves és férfias egyénisége és őszinte, magától értetődő szerénysége ragadott meg, Ica ösztönös intelligenciától vibráló finomságát, külső-belső szépségét soha nem felejtem. Sokat számított nekem is, hogy szerettek engem. Mondhatnám olykor-olykor egymást gyógyítgattuk.
Aztán Zoli elhozta hozzám Bajor Andort.
A Rákóczi úti (az ő emlékét is száműzték azóta onnan) mentálhygiénés központ, általam szervezett és berendezett, rendelőjében találkoztunk, ott, ahol Csép Sándorral utóbb hírhedt film készült az alkoholizmusról. Bajor tartózkodó volt, és szinte szótlan, fürkésző tekintetével „bennem” pásztázott, de alig egy-két órányi csendes beszélgetés után (akkor még volt ilyen az egészségügyben!) megjelent egy kis huncut mosoly az arcán, átfutó, szinte bocsánatkérő vagy bebocsátásra váró, és a Bajor Andori díszletek mögött megjelent Bandikó.
Bandikó mindenekelőtt kedves és szeretetreméltó volt, örökké gyanakvó és elválaszthatatlan alapszorongásától. Félelmei között vélt és valós keveredett, s a választott megoldások is egy esendő ember gyarló kísérletei. Rövid idő alatt meggyőződhettem arról, hogy ez a hatalmas tehetség soha rosszabbkor nem születhetett volna. Erdélyi irodalmi körökben évekig hallottam azt a véleményt, hogy neki kellene megírnia a nagy erdélyi regényt. A kor szintézisét. Olyannyira emlegették, hogy a feladat még engem is nyomasztott. Kerestem a kulcsot, hogy nagyobb, kitartó erőfeszítésre sarkalhassam, de sajnos mindketten elakadtunk az egyik napról a másikra folytatott küzdelem apró feladatainál, s lassan már az is sikerélmény volt, ha valamennyire képes volt mellőzni feleslegesen halmozott gyógyszereit.
Ha létezett valaki, akinek a túléléshez segítségre volt szüksége, ő ilyen volt. És eszerint is cselekedtünk. Naponta, másnaponta, olykor hetente majd megint nagyobb sűrűséggel jelent meg nálam, és mi beszélgettünk. Természetesen igyekeztem meghaladni a mentálhygiénés rendelés lehetőségeit, s néha mintha sikerült volna ez.
Aztán elkövetkezett az említett kihelyezésem. Ingázásra kényszerültem, és már csak baráti beszélgetésekre volt alkalmunk egy-egy esti séta vagy úgynevezett szakmai szabadnap alkalmával. De ott voltam, s ha kért, találkoztunk.
Sajnos, amikor elkezdődött a presszió, hogy vegyem át az intézet igazgatását, tudtam, hogy egyetlen megoldás a menekülés. Erre a feladatra nem akartam vállalkozni. Örökre hálás kell legyek anyámnak, hogy élete legkedvesebb helyét, az általa tervezett házat, a Hitel folyóirat otthonát, legszebb sikereinek színterét áldozta, hogy áttelepülhessünk Magyarországra.
Bandi próbált lebeszélni. Nem érvekkel, hanem csak a barátság jogán. Nem tudta ő sem a megoldást, de nagyon szerette volna, hogy maradjak.
Végül a sors és a sokak által irigyelt ház döntött. Mehettünk.
Új életem is küzdelmesen alakult, de nem lehetett panaszom. Igazán nem bántottak, munkámat megbecsülték, sőt bizonyos értelemben karriert futhattam be a harminc év alatt. Számtalanszor kitüntettek, lehetőséget kaptam az élet több területén is az alkotó munkára, országszerte megismertek, a végén még némi szánalmas hatalom is került a kezem ügyébe. Csak a szülőföld elvesztésének fájdalma nem szűnt meg soha és az a megbocsátásért esengő kényszer, amelyik mindenkor, ma is, annak szolgálatára serkent.
Sorra ötlöttek fel bennem Bandikóval folytatott egykori eszmecseréink töredékei. Otthon járván találkozgattunk is. Örült nekem, nagyokat beszélgettünk, de soha nem mondta ki a várt feloldozó szavakat. Tréfásan, vagy szomorkásan mindenkor volt egy-egy mondata arról, hogy űr maradt utánam. Egyszer megkérdezte, hogy járatom-e az Alföld című folyóiratot. Természetesen járattam. Minden jó lap járt, s minden jó könyvet megvettem. Ez volt az Aczél korszak egyetlen előnye. A kultúra megfizethető volt.
Aztán 1987–ben, az Alföldben, Kiszámolósdi címen jelent meg egy verse, s egy kurta üzenet jött, hogy olvassam el. A versről utolsó, meleg barátsággal átitatottan ironikus hangú beszélgetésünk jutott eszembe, és a magam feleslegesen békítgető hangulatú válaszai. Ebben a hangulatban fogalmaztam hát meg válaszomat én is egy tükörversben, és egy hazautazó közös baráttal küldtem el neki.
Többet nem találkoztunk.
Bandikó is áttelepült egy szorongásoktól mentes világba.
Azóta is ott vár reám, most már megbocsátó, megértő tekintettel. Én még itt téblábolok apró sikerélményeim között, s újra meg újra kérdezem: van értelme mindennek itt, nélkületek?