Hiszen évtizedeken át, még emlegetni is tilos volt, mint feltételezett Obi ősöknél a szent állatok neveit. Igazságügyi miniszterünknek a kettős állampolgársággal kapcsolatos, a békeszerződésre tett elsietett hivatkozásán nekikeseredvén, eredménytelenül olvastam át a vaskos tiltások százait tartalmazó szerződéseket. Ez az egy tiltás nem szerepelt közöttük Talán nem túlozok, ha azt mondom, belekeseredtem a megalázó paragrafusok sokaságába, s annak a szellemnek a szelét újraérezvén, mely egyetlen célt tűzött ki maga elé: pusztulásunkat.
Nem létezhet tehát magyar kormányzó erő, amelyik ne lenne köteles szembeszállni ezzel a szándékkal. Ravaszul, ügyesen, hősiesen, vagy ahogy a pillanatnyi helyzet diktálja, de, hogy elfogadja, sőt saját polgárai ellenében hivatkozzon arra, ezt nem teheti.
Vitatkozni lehet azon is, hogy a kétigenes szavazás kérdéseit miként tették fel. Mert a körülmények ismeretében, kellő politikai dörzsöltséggel, bizony fel lehetett volna készülni az ellenzőkre, sőt a reális akadályokra is. Így a dolog fordítva történt, és a kérdés felvetése éppen e dörzsöltség áldozata lehet. Mentségükre elmondhatjuk, hogy sajnos nem egy közös, megfontolt, nemzetépítő munka korát éljük, hanem inkább egy ostoba módon és önös szándékok, érdekek mentén megosztott nemzet szellemi polgárháborújának zajában telnek napjaink, és a felvetések is így keletkeztek, szükségállapotszerű hangulatokban.
A demokrácia azonban megjelent a Duna partján is, úgy amint az úgynevezett szabad világban divatos. És ez a helyzet, ezt a lehetőséget szülte.
A kórházprivatizáció bonyolult és agyonmagyarázhatóan ravasz kérdés, de az igen kimondása sem akadályozhatja meg annak a vagyonvesztést kizáró formáit. És ez így jó. Nehéz, fontos, de a mellé sodródott kérdéshez nem hasonlítható, nem elsődlegesen nemzeti sorskérdés.
Foglalkozzunk inkább a kettős állampolgárság történelmi súlyú felvetésével.
Bármilyen is, ha valóban hatalmas kockázatokat is rejt magában, de most már mennünk kell előre. Deák Ferenc, a haza nagy nemzeti liberális bölcse megmondotta volt, hogy amit elvettek erővel azt még visszaszerezhetjük, de amiről magunk mondunk le, az örökre elveszett. A magyar nemzet, bár hatalmas tudati válságban van, mégis meg kell birkózzon ezzel a kihívással, és az eredendő gyarlóságot, valamint a történelmi korszakok során beléivódott önzését legyőzve, igennel kell szavazzon a kettős állampolgárságra.
A határon túl rekedtek és szervezeteik is pontosan tudják, de a történelmi tapasztalat is azt mutatja, hogy tömeges áttelepüléstől nem kell félni. A 23 millió román munkást képviselő egyetlen pincér, ki három hónappal a riogatások után megjelent a magyar munkaerőpiacon, jelképezi azt, amitől most is félnünk kell. Ráadásul demográfiai vákuumunk rövidesen betelepítési kényszer felé taszít. Az elviselhető mértékű áttelepülési hullám várható résztvevői pedig fiatal és munkaképes korú emberek lesznek. Olyanok, akik növelik romló korfánk eltartóképességét. Az tény, hogy felnevelő közösségük szempontjából veszteséget jelentenek majd, de az is, hogy a kárpát-medencei összmagyarságnak itt nagyobb szüksége van rájuk, mint szétszóratva a nagyvilágban. Mert aki pl. Erdélyből menni akar, az ma már megy. Vagy most, vagy három év múlva, ha belépnek az Unióba. A Felvidék magyarsága viszont már bizonyította, hogy nem mozdul. A kisebb közösségek (Kárpátalja és a Vajdaság) pedig olyan gazdasági, illetve etnikai nyomás alatt vannak, hogy ott sem a kettős állampolgárság fog dönteni a menni vagy maradni mellett. Sajnos a terjedelmi korlát nem ad módot a további fejtegetésekre. Az azonban mindenki számára világos kell legyen, hogy történelmi lehetőség és felelősség lesz december ötödikén a kezünkben. Ha az eredmény nem az lesz, amire minden józanul gondolkodó magyar vár, akkor elveszítettük a jogot arra, hogy az Illyés Gyula említette, Trianon által a magasban lebegni kényszerített hazát, a történelem által felkínált lehetőséggel élve, lehozzuk a földre.