Sok derék magyart adott Erdélynek az örménység. Ők is kiérdemelhették a gens fidelissima címet, de hivatalosan nem lehettek, hiszen egészen magyarrá lettek. S ez nem jelentett sem erényt, sem pedig bűnt, csupán a vér keveredésének és a név fennmaradásának törvénye érvényesült. Na meg némi genetika. Mert példának okáért Kovrig Endre barátom szép kreol bőrű fiú volt. Mint nem egy örmény származású jóbarátom.
Volt!
S bár az akkori osztálytársak együtt vénülő többsége már felülemelkedett földi bajainkon, Endre megmaradt emlékeimben fiatalnak. Dolgozószobám faláról önarcképe is ebben az állapotában néz reám, folyamatos emlékeztetéssel azokra az évekre.
A családi levéltár kronológiájából, most általános iskolás papírokat lapozgatok. Egy füzetlapokból összefűzött kis kötegben, büszke: KOVRIG aláírással, tucatnyi karikatúra lapul.
11-12-13 éves korunkban, amikor a Kolozsvári Református Kollégium utódiskolájában, a Kettesszámú Fiúközépiskola 5-7. évfolyamain hárman ültünk egymás mögött, a Bethlen bástya felőli sarok-osztály padjaiban, az első emeleten. Én hátul, s előttem Kovrig Endre meg Kovács Gyula, a két képzőművész tehetség. Folyton rajzoltak. Hátraszóltak és kérték a témát. A rajz pecek alatt elkészült, s járt körbe az osztályban, míg visszaért. Érdekes módon soha nem került tanári kézbe. Így maradhatott meg nekem is ez a néhány kedves darab. Szigorúan feleltet Kocsis István orosz tanár, későbbi osztályfőnökünk majd barátunk, szelíden néz reánk „Kókusz” földrajztanárunk (éveim számával magyarázom, hogy az évtizedek során neve elúszott valamerre), aki egyszer csak eltűnt. Utóda Bébi, alias prof. dr. Bartha Sándor kirúgott egyetemi tanár lett, és itt látható az osztályharc jegyében folyton változó matematika tanáraink egyike, szinte biztos, hogy Járossy tanár úr, aztán iskolaorvosunk, dr. Szabó Imre egészségtan órát tart, Bándi Gyula, az osztály rosszcsontja, Liviucának a román tanárnőnek visz virágot, vagy Kovács Gyuszit püföli a fél osztály stb. Tanáraink szinte követhetetlenül cserélődtek. Hol kirúgták őket, hol rosszabbul jártak, hiszen volt, aki évekre eltűnt. Az egyetemi tanárokat gyakorta lefokozták középiskolai tanárrá, s így ennek mi lehettünk nyertesei.
Istenem! Milyen gyermekek és mennyire naivok voltunk. Éltük kettős életünket, ki-ki a maga módján, de otthonról egy irányba terelve. Az iskolában magyarok lehettünk, de sokunknak hordoznia kellett levethetetlen „osztálykeresztjét”. Mert az osztályharc dúlt, s mint tudjuk, az osztályellenség nem alszik. Ha megkérdeztek volna erről, feltehetően arra gondolunk, hogy az ötödik vagy a hatodik B. osztály ellenségei vagyunk. Bár otthonról kaptunk bizonyos eligazításokat arra vonatkozóan, hogy miről lehet, s miről nem lehet beszélni. Néha azonban elhangzott egy-egy odaszólás egyikünk-másikunk felé: te kulák! De semmi több. Aki mondta, maga sem tudta mit mond. Endre körül e téren csend volt, kissé titokzatosnak is tűnő homály.
Dávid bácsi a pedellus azonban egyformán ellenőrizte, hogy a magunkkal hozott kis pohárkába reggelente átvegyük egy vödörből a hipermangán oldatot és gargarizáljunk. Az osztályban pedig, ha a jegyre kapott barna kenyérszeletek közé helyezett „marmeládénkat” (ládalekvár) elővettük, a szegényeknek, akiknek ennyi sem volt, illett adni belőle.
Szünetekben a templom kerengője felé rúgtuk a labdát, vagy az öreg konviktus irányába csicsonkáztunk a kissé lejtős és fás udvaron. De emlékezetes hógolyó csatákat is vívtunk a magyar gépiparival, amely az öreg kollégium alagútszerű oldalbejárata felől támadt reánk. Kovrig Endre bátor harcos volt és igen jó találataránnyal büszkélkedhetett..
Délután aztán, aki olyan helyen lakott – az akkor még magyar többségű városban – ahol románok is voltak, magyarként kellett helytállni. Ebben az aranycsapat és az olimpia, meg egyéb nagy sportesemények sora volt segítségünkre.
Endre barátunk mintha egy halvány árnyalattal érettebb lett volna nálunk. A tanulás nem okozott gondot neki, de nem is hajtott a jótanulóságra. Az osztályban nem akadtak ellenségei, nem voltak beilleszkedési problémái. Osztálytárs lett a szó legszorosabb értelmében. Ő Kovrig Endre volt, olyan, akit soha senki nem piszkált, de vezető szerepre sem tört. Természetes módon működött a tekintélye. És közkedveltségnek örvendett. Nem zárkózott el a csínytevéseinktől, együtt hancúroztunk a szünetekben, meg kölcsönösen súgtunk, ha kellett. És rajzolt, rajzolt. Gyuszival felváltva. Gyuszi azonban vásottabb kölyöknek bizonyult.. Kedves jó barát, de olykor különc. Endre mellette a nyugalom szobrát jelentette. Gyuszi, ha kiküldték az osztályból, kimászott az ablakon és az épület mellvédjén egyensúlyozott, mikor pedig petróleumért vagy cukorért álltunk sorba, gombostűvel szurkálta a vénasszonyokat. Endréről ilyen emlékek nincsenek. Ő a maga tizenévességében egy jóhumorú, de komoly úr benyomását keltette.
Szép, kedves, felejthetetlen évek, felejthetetlen iskola.
Barátunk aztán elhagyott minket, útjaink elváltak és alig hallottunk egymásról. Tehetsége elragadta. Művészeti iskolába ment.
Pedig ha tudta volna?
Az egykori iskolánk, a Kolozsvári Református Kollégium, Apáczai, Kós, Szabó Dezső, Lászlóffy Aladár iskolája, ma mint ősi román gimnázium szerepel a szép színes iskolaújság lapjain.
De hol szerepel Kovrig Endre neve, az ígéretes képzőművész életműve?
Eldugva valamelyik börtönlevéltár veszteséglajstromában, feltehetően hamis halálokkal. Ki tudná megmondani? Mikor megpróbáltak utánajárni, igen kevés információ került elő. Nevezetesen, hogy 1959-ben valamilyen emésztőrendszeri fertőző betegségben halálozott el.
Hozzánk annak idején csupán annyi kétes értékű hír szivárgott ki, hogy a Bukaresti Képzőművészeti Főiskolán, egy román csoporttársnője árulta volna be hamis váddal a neki udvarló szekuritátés barátjának. Talán irigységből? Talán xenofób indulatból? Sajnos már mindegy. Endrét, a család Endrikéjét elhurcolták, meghurcolták, elítélték és rákerült arra a bizonyos veszteséglistára.
Az erdélyi magyarság egy nagyreményű tehetséggel lett szegényebb.
Mi egy feledhetetlen fiatalkori baráttal.
S az ég talán gazdagodott általa.
Endre azonban meghalt, elvesztettük, miközben a szekuritáté él és virágzik, csak nevet váltott. S merre lehet az őt feljelentő kolléganő a maga elfeledett bűnével?
De Endre emléke él, sőt hat. Hiszen például tőle tanultam meg annyira karikatúrát rajzolni, hogy egyik glosszakötetemet 140 ilyennel egészíthettem ki, munka közben is végig ő járt az eszemben. Fiatalkori festményei, rajzai, pedig szétszóródtak a világban.
Most megköszönöm neki. Önarcképe nyugodtan néz vissza rám, mint egykor az a kedves kreolbőrű fiú, ha olykor komoly, világmegváltó gondolatainkat cseréltük ki.
Szász István Tas