EGY NAGY ÍVBEN KONTHUROZÓDÓ ÉLETMŰ GAZDÁJÁHOZ
A 80 KÜSZÖBÉN
Erdélynek máig nem eléggé felismert mélységei vannak. A legpontosabban talán a költő mérte és határozta meg parnasszusi műszereivel, mikor sokatmondóan leírta azt, hogy Erdély egy titokzatos szó.
Nagy vesztesége az összmagyarságnak, ha ezt nem érzi magáénak, ha ezt nem ismeri fel, ha ezt gyanakodva kerülgeti, ha ezt támadja, tagadja, tiltaná, sőt esetenként tűrni sem bírja. Nagy vesztesége ez, mert erejének legvégső forrásai arrafelé fakadnak és soha még nem volt nagyobb szüksége ezekre a gyógyvizekre. Ha engedi, hogy mások csapolják akkor rövidesen maga is kivérzik, elgyengül, s mint azt Trianont inkasszáló parlamenti beszédében bizonyos Ionel Brătianu óhajtotta, elszáll utolsó életereje is.
S, hogy mi köze lenne mindennek a sirámnak mai ünnepeltünkhöz, az igencsak egyszerűen megmagyarázható
E titokzatos földnek titkai közt legelöl kell felismerni az erdélyi barátságok erejét!
Bár oda is begyűrűznek, beszivárognak ártó szándékok miazmái, mégis él és példát mutat még ez az erő. S remélni merném, nem csak a nyolcvanasoknál.
Mai ünnepeltünk ebbe a sorba beérkezve is biztosan ül, sőt áll még a test és szellem lovain, és ha ezt kiegészítjük a lélek és a becsület négyesére máris készen áll a puszta ötös, hiszen manapság vezérparipáját múzsák tüzelik, s ő maga hetykén száguld második életműve, egy az előbbinél a megmaradás szempontjából szerencsésebb útjain.
Minket olyan ősi gyökerek kötnek össze, amelyek messze megelőzik személyes kapcsolataink immár önmagukban sem kevés évtizedét.
Az erdélyi föld szelíden nevelgető, s az erdélyi megtapasztalás keményen ostorozó ereje egy úton formálgatott bennünket. Csak arasznyival jártam előtte időben s a teherhordásban, mint ama serpák a Himalája gleccserein. A kor fagyos lehelete is egyformán érintett és egyként kényszerített a legfájdalmasabbra. Arra, ami az ott születettnek félig meghalást jelent. El kellet hagynunk azt, ami önmagunk voltunk. Tudathasadásos állapotba kergetett az örök trianoni átok.
De megmentett minket egy felismerés: bárhol vagy, bármilyenek a lehetőségeid, meg kell találnod azt, hogy miként szolgálhatod az önmagadat jelentő gyökereidet.
Konthur Bertalan ebben olyan lehetőséget munkált ki magának, olyan erőfeszítéseket vetett be ennek érdekébe, amit kevesen mondhatnak el magukról. Ha egyszer megírják az erdélyi magyar emigráció XX. századi történetét, abban ott lesz a helye.
Mondhatja a közönyös, vagy ellenséges, hogy na és! Mire ment vele. De nagyot téved.
A magyar megmaradásért folytatott hatalmas küzdelem egy monumentális és összetett mű és annak minden köve, téglája, homokszeme megtalálta a maga helyét. Ha akkor és ott nem úgy történik, bizonyára minden más lenne, máshol tartanánk. S ebben a harc hullámzó jellege, a sikerek és kudarcok egymást váltogató sora nem kell, hogy megtévesszen. Minden része ennek. Mint egy háborúnak a lezajlott csaták úgy eme műnek is minden eseménye szerves részét képezi. És barátunk keze nyoma is ott van benne. Csendben, de kitörölhetetlenül.
Arról, hogy ő milyen orvos volt szerencsére nem nyilatkozhatok, de az nem véletlen, hogy az egyebek mellett traumatológiával, plasztikai sebészettel is foglalkozó orvosnak a hús-vér alapanyagot formáló keze egyszerre csak maradandóbb alapanyag után nyúlt.
Összefoglalva mindent, ez az Erdély őserejét csendben hordozó barátunk egész sokszínű életművével úgy tudott otthon maradni, hogy ezt az etnikai tisztogatók észre sem vették. És amint ama tisztogatók ma is tisztogatnak, csak más módszerekkel, úgy ő is az otthont szolgálja, csak most ő is más módszerekkel és még tágabb horizonttal, az összmagyar egység nélkülözhetetlenségének tudatával.
Mert Konthur Bertalanban egységet képez az erdélyiség a magyarság, az orvos meg a művész, és mindezeket bearanyozza a barátság, a körötte folyton ott pezsgő barátságok melege, szeretete, s ha jómagammal egyetemben régebbi barátait nézegetem, akkor patinája is.
Isten hozott a nyolcvanasok között, és lépkedjünk együtt újabb magasságok felé, a kilencvenes csúcsokat méregetve. Ha velünk vagy, utunkon a Fenntvaló is jobban szeret majd minket.
Budapest, 2019. november 30. Szász István Tas