Hölgyeim és Uraim!
A magyar nyelvterület szellemi központjában összegyűlvén, mielőtt munkához látnánk, azt kérdezzük kik is vagyunk mi és miért jöttünk e helyre?
A teremben ülő több száz embert, valami idehozta, valami összeköti, valami közös jellemző jellemzi. Ez adja meg a választ mindkét kérdésre.
Olyan magyarok vagyunk, akiket, vagy akiknek elődeit, először önhibájukon kívül átlépték a világpolitika durva érdekeit tükröző határok, és akik ebben az állapotukban olyan helyzetbe kerültek, hogy vagy a reájuk nehezedő nyomás nagysága, vagy a saját tűrőképességük – genetikailag determinált – alacsonyabb szintje miatt, (legtöbbször ezért is meg azért is), csak változó arányú keverésben, ezúttal maguk, és kívülről lépték át – a már szűkebb – határokat. A spektrum ez utóbbi szárnyához hozzá tartozik – mert alapvető emberi jog, és mert ezt is az egyéni tűréshatár determinálja – az is, aki esetleg csupán a nagyobb szelet kenyér reményében mozdult.
Amikor ezt a lépést elhatároztuk, mindenki maga tudja, hogy egyéni helyzettől és időponttól függetlenül milyen nehéz és kockázatos döntést kellett meghozzon.
Tudjuk, hogy a kérdést más szempontból is meg lehet közelíteni, és döntésünk helyességét megkérdőjelezhetik. De egyrészt ezt más, még magasabb szempontok alapján is csak egyenként lehetne megítélni, másrészt nem lehet a célunk az, hogy az amúgy is bűntudatra nevelt nemzet, most már kettős bűntudattal küzdő része legyünk, ahelyett, hogy itt és most próbálnánk szolgálni az összmagyar ügyet.
Bár hálátlanok nem lehetünk az anyaországgal, de minket egy a bűntudatra nevelt, ilyen vagy olyan módon fals, vagy sarkított internacionalizmusra kényszerített ország várt. Nem egy büszke nemzeti öntudattal, áldozatvállaló kapacitással és lelki képességgel rendelkező Németország, vagy Izrael. Pedig ez utóbbiak nem – vagy nem csak – egykori önmaguktól elszakítottakat öleltek keblükre. Tették pedig ezt annak biztos tudatában, hogy nem csupán kötelességet teljesítenek, de hosszú távon kamatozó hasznos lépést támogatnak.
Megérkezésünkkor paradox módon a diktatúrából való fokozatos kihátrálás, majd az attól való ide-oda távolodás-közeledés közel 10 évében évről-évre romlott a fogadtatás. Egységesen mégis azt mondhatjuk el, hogy az ismert következményekkel járó Trianon traumatizált állapot, ma már sokkal inkább jellemző mireánk, mint a minket fogadókra. Velük sikerült jórészt feledtetni és a bűnös gondolatok, és érzemények tárába soroltatni ezt a feleslegesnek ítélt terhet.
Ha jobban utánanézünk, talán inkább azt mondhatnánk, hogy az anyaországi többségnek már inkább csak a tudat-alattijában mocorog valami, míg mi azok, akik aktívan, saját bőrünkön is megszenvedtük Trianon következményeit, konkrétabban éljük meg azt.
Ugyanakkor az sem elhanyagolható tény, hogy éppen ezért, mi sokkal tárgyilagosabban és több empátiával tudjuk átgondolni a váratlanul országokat öröklő szerencsések szorongásait. Mi nem állunk meg egy jelző káromkodásszerű elsuhintásánál, mi nem érjük be egy poharazást követő székely himnusszal. Mi botcsinálta politikusként éreztük azonnal, amikor a bizantin féllel tárgyaló gondolkodni csak európai módon tudó, tehát védekezni is csak imigyen képes egyik-másik profi politikusunk baklövést-baklövésre halmozott.
És itt érkezünk el egy olyan ponthoz, mely megerősítheti önbizalmunkat és felvértezhet az utóbbi évek egyre sűrűbb sérelmei kapcsán vívott csatározásainkban. A mi nemzeti tudatunk sértetlenebb, aktívabb, alkotóbb, egyszóval a piacgazdaság nyelvére fordítva: hatékonyabb.
Ez az a vérátömlesztés, melyet még sokáig nem fognak nekünk megköszönni. Mert a mi verítékünket észrevétlenül issza be a maradék magyar föld. Ugyanakkor a mi tékozló fiainkat nap mint nap fejünkre olvassák.
Ezért hangoztatom újra és újra azt a mondatot, hogy: „Vigyázz, mert a te érdemed soha nem lesz a mi közös érdemünk, de a te bűnödet minden jövevény fejére ráolvassák, ezzel konzerválván benne és az őt befogadó közösségbe, jöttment státusának tudatát.”
Itt ismételem meg azt a szomorú megállapítást is, hogy ritka kivételektől eltekintve mindannyian ilyen vagy olyan értelemben, de itt éltük át a bozgorrá válás tudatosodásának pillanatát. Mert amíg otthon voltunk azt hittük, hogy ez a szó csak egy, az autóbuszon utánunk öklendezett mocsok, itt viszont bizonysággá vált sokak számára.
Nehéz szavak ezek és azokat, akik kívülről szemlélik a kérdést, lehet, hogy felháborítják, de azok, akik átélték ezeket az éveket, ezeket az eseményeket, ezer és ezer példával tudják alátámasztani. Ugyanakkor a minket befogadó haza iránti hálánk és féltő szeretetünk ettől csak erősebbé válik. Nem elhanyagolható tény, hogy mi a veszélyérzethez is jobban értünk.
Arról is inkább csak mi vagyunk meggyőződve, hogy a kívül rekedtek felmorzsolódása, egyenes út a maradék ország létének megkérdőjelezése irányába. Meg kellene tanulni végre 1100 év után, nagy távlatokba is gondolkodni. Mi erre is rákényszerültünk. Tudjuk, hogy nem lehet a tennivalókat a napi politikai érdekek szolgálatába állítani. Van egy magasabb szempont is.
És mégis, nem ez a legfontosabb.
Mi tudjuk, amit tudunk. Nem kell magunkat Messiásoknak hinnünk, de hordoznunk kell a beilleszkedés reményének, szükségességének és hasznosságának, küldetésünknek, fontosságunknak tudatát. Tudnunk kell használni, ennek a hazának.
Ezt már bizonyítottuk is akkor, amikor döntő többségünk olyan helyeken vállalt feladatot, ahol az anyaország nem tudott senkit felvonultatni. Sajnos ezt mára már legtöbb esetben és általában is elfeledték. Ugyanakkor reméljük jó kovásznak bizonyulunk, és részesei lehetünk egy nagyon szükséges változásnak.
Amit eddig mondottam mind általánosság, de szószerint illik az egészségügy területén dolgozókra is; mivel ez talán egyik legnagyobb és legösszefoghatóbb szelete az ide érkezettek nagy seregének, az ahogy mindezt mi megéljük és alkalmazzuk, a többiek számára sem lehet közömbös. Ez a társaság jelenti egyben a nagy egész legbefolyásosabb részét is. Mi nem jutottunk el a politikai vagy gazdasági élet csúcsaira, de mint az egészségügy napszámosai nagy befolyással bírunk annak meghatározásában, hogy lakó vagy munkahelyeinken kik vezetnek és képviselnek minket vagy befogadó közösségünket. Tudjunk erről!
Beszélhetnénk sérelmeinkről, gondjainkról és erre remélem tisztázó erővel sor is kerül. Biztosíték erre a hivatalos felszólalók jelenléte. Szükséges ez, hogy alkotó erőinket ne gátolják felesleges terhek.
A legfontosabb azonban az előretekintés, a maradék haza és a tizenötmillió magyar ezzel mindkét viszonylatban szorosan összefüggő sorsa.
Egyet azonban nyomatékosan hangsúlyoznék. Nekünk dolgozni kell. Úgy, ahogy mi tudunk. Ne terheljen senkit bűntudat azért, amit maga mögött hagyott, vagy azért, amit itt fejére próbálnak olvasni egyesek. Tudatlanságból, félrevezetettségből, vagy éppen tudatosan.
Nekünk mindenkor és minden helyzetben TENNI, TENNI KELL!
Elhangzott:a MOM Kultúrházban