Tisztelt ünneplő Gyülekezet!
Ez a hónap mely a legcsodálatosabb színeknek és ugyanakkor a természet őszbecsavarodásának évadja, valamilyen okból a magyarságnak mindég többet jelentett és többet hozott. Jót és rosszat, örökérvényű büszke emléket, gerincegyenesítőt és gyalázatosat, arcpirítót.
A gerincegyenesítőt mindég egyedül mi termeltük ki magunkból, az arcpirítót rendszerint reánk kényszerítették, és természetesen lehetőséget adtak ilyen-olyan csőcselékeink felszínre-törésének, s így a bűnrészesség bizonyíthatóságának.
156 éve októberben adja életét az a 13, és sok társa, hogy egy vesztesnek jegyzett forradalom győzelemmé nemesedjen, aztán hatvan év múlva először üli torát a nemzetpusztító erő, és támasza a szintén belőlünk termelődött megtévelyedett őszirózsás tömeg, s az ennek is fölébe kerekedő saját csőcselékünk. Negyed század telik csak el, s előbb egy szintén idegen erőt szolgáló október következik ezúttal nyilas és szintén saját csőcselékével, mely ismét szégyenbe és gyalázatba kever, majd a kocka fordul, és az 1848-at és 1919-et tananyaggá váló demagógiával összemosó hatalom, és saját kiszolgálói ismét ott ülnek a nyakunkon. A nyugat régi urai kényszerítenek – jaltai sajtpapírokon – rabigába, és éppen azokéba, akiknek elődeit nemrégen még számon kérték rajtunk, s Trianonnal is torolták.
Aztán már két évtized sem kell és megelégeljük. Éppen akkor, amikor a világ egyik része hinni kezd a kommunizmus – az ő számára sminkelt – patyomkin arcának, akkor, amikor a mögé pillantani képesek megborzonganak erejétől, akkor merünk szembeszállni a kor legszörnyűbb rémével.
Ismét októbert írtak! Ezúttal egységben volt a magyar.
És az egész akkori szabad világ elárult. Elárult, sőt félrevezetett, mert ez volt az érdeke.
Végigéltük a megtorlás éveit, aztán az ennél is veszedelmesebb gerinclágyítóan puha diktatúra évtizedeit, s jött a csillagfordulás. A soha le nem hullónak vélt vörös csillag lehanyatlott a keleti égről, és új szimbólumoknak jött el az ideje. Az 1956-ban minket cserbenhagyó nyugat kékje kápráztatott el. Nem csak a csillagok fordultak tehát, hanem az érdekek is, meg persze a számunkra elkerülhetetlen lehetőségek, lehetséges célok és utak úgyszintén. Ezeken az utakon pedig, most megosztva és botladozva botorkálunk.
Egykori egységünknek még a hírét is elsöpörte az idő. Egykori hőseink feledve. A mai fiatal jó, ha annyit tud, hogy: igen …56-ban valami nagy balhé volt!
Kedves ünneplő Gyülekezet.
1956 sok mindent jelent nekünk, de most, amikor a kikerülhetetlen globalizáció hátrányainak képében ismét egy új Trianon fenyegethet, amikor a nemzet jelentős része vétlenül tudatát vesztve védtelenül áll egy vesztét kockáztató gazdasági és szellemi világhenger előtt, most 1956 a nemzeti tudat ébresztője, a gerincek egyenesítője kell legyen. Az emlékezés kötelesség, a még köztünk levő hősökre való figyelés, pedig áldás.
Olyan nemzettudat ez, melyet nem szabad, hogy bemocskoljanak a nacionalizmus vádjával, a kirekesztés hamis hírével. Hiszen a magyar nemzettudat Európa legrégebbi – szentjeink és az aranybulla által is hitelesített – befogadó szelleméből és a kereszténységből született, a polgárosodás évszázadaiban.
Most amikor anyagi romlásunk, morális válságunk, végzetesnek látszó számbeli fogyatkozásunk sötét vermei között téblábolunk, ez lehet az egyedüli iránytű. És bizony szánalmas az a fináncszemlélet is, amely ennek alkotó erejét nem veszi észre, s főleg, ha nem is akarja azt látni, ha szíve nincs, akkor legalább érdekektől homályosuló szemeivel.
Hallgassuk tehát figyelemmel azt, aki 56 cselekvő tanúja, hőse volt, s aki, azóta sem feledte a magyar októberek tanulságait.
Átadom a szót Fónay Jenőnek.
MAGYAR ŐSZ
Ismét október, őszi rózsa,
temetőszaggal, és csőcselék,
nekünk itthon ez már nem egyéb,
mint borongást szolgáló kellék.
Ha ősz érkezik készülhetünk,
hogy itt lesz megint egy változás,
megtipornak, vagy hőssé válunk,
csak jön, csak száll ránk az átkozás.
Ismét ősz van, Petőfi ősze,
itt van újra, lám itt van megint,
ha nem cselekszünk, csak borongunk,
Fehéregyháza halottja int.
Ősz van és ásnak nagy erővel,
egyre több itt már ki vermet ás,
közben felettük is átszáguld,
s nemzetet döf le, a sok dzsidás.