Kedves Barátaim!
1997 nem kerek évforduló, nem jeles esztendő a szokások és hagyományok értelmében.
Mégis az.
Mindenekelőtt, azért mert összetartozásunkat oly példamutatóan ápoló és igénylő közösségünk átlagéletkora, körülbelül most éri el a hatvanat.
Elkezdődik a hetedik évtized.
Ez pedig azt hiszem, bárhol élő magyar embernél, már az átlagéletkor közelébe vezet, orvosoknál talán át is lépte azt.
Örömmel tölt el, és a ránk váró nehezebb évekre bátorítást jelent, hogy „lányaink”, asszonyaink a teremtés jóvoltából e téren annyival jobb helyzetben vannak, amennyi ahhoz szükségeltetik, hogy öreg napjainkra is mellettünk álljanak.
Erre gondolni kell. Ma még meg-meglóbáljuk a zászlót nagy büszkén, de természetszerűen közeleg a nap, amikor már nem illik annak nyelét szorongatni, hanem át kell adni azoknak akik utánunk jönnek, akiket magunk után hagyunk.
És, hogy kiket hagyunk magunk után, az fő fejezetét kell képezze azoknak a számadásoknak, melyeket baráti beszélgetéseinkben, álmatlan éjszakáinkon, fájdalmas tépelődéseink során így vagy úgy, előbb vagy utóbb, de mindannyian elvégzünk mostanában.
Minden jogunk meglenne, hogy sirassuk magunkat. Jajonghatnánk azon, hogy milyen rossz korban születtünk. Ugyanakkor hozzátehetnénk mindjárt, hogy ezt ugyan olyan joggal megtehette az utóbbi magyar évszázadok legalább 25 generációja.
De nem ez a cél.
Fordítsunk a nézőponton.
Milyen kihívásoknak felelhettünk meg a korban, melyben éltünk?
Milyen lehetőségeink adódtak a megmérettetésre?
A nagy vetélkedőn, melyen személyes és közös önmegvalósításunk nagy viadala folyt, mekkora akadályokat kellett megugranunk, minő bírói ármánykodások ellenére kellett helytállanunk ? És a közönség ??
Miközben a tét lelki üdvösségünk, az életünk, a családunk élete, nemzetünk megmaradása, értékeink átmentése volt.
Ha így nézzük a dolgokat, hálát adhatunk a sorsnak a nagy lehetőségért.
És kellő szerénységgel de létfontosságú tartásunkat megőrizve büszkén jelenthetünk lelkiismeretünk előtt.
A csatát megvívtuk, a játékszabályokat legjobb igyekezetünk szerint betartottuk, azoknak akiknek ez nem sikerült, megbocsátottunk és többek lettünk annál, akik voltunk.
Értékeinket gyarapítottuk, azokat az elődeinktől kapottakkal egyetemben megpróbáltuk átadni és megpróbáltunk olyan utódokat hagyni magunk után, akik ezeket át óhajtják venni és tovább akarják vinni.
Már unokáink formálódását követjük.
Már az unokáink jövőjét rejtegető társadalom alakulásába próbálunk beleszólni. Nem mint döntéshozók de mint téglavetők, téglarakók, figyelmeztetők és főleg mint felelős példaképek.
Mert azoknak, akikért nekünk még élni érdemes, akik hátralevő éveinket bearanyozhatják, a legfontosabb és a legnehezebben elérhető kincs és támogatás nem anyagi jellegű.
Az egységes magyar nemzet jövőjének, a mindenholi magyar társadalom életképességének legfőbb éltető anyaga, katalizátora, nyomeleme az élő példaképek létezése.
Ha Kőműves Kelemennék módjára tudunk példánkkal beépülni az ő személyiségükbe, akkor tettük meg azt, amiért itt jártunk a földön.
Így lehetünk méltó szereplői, az itt elmúlásnak nevezett nagy végjátéknak, melyet – majdan amonnan nézve – hiszem, hogy új perspektívák és feladatok várnak még reánk.
Addig azonban támaszkodjunk egymásra. Ne lankadjunk ápolni ezt az éltető meleget. Testünknek, lelkünknek szüksége van erre.
Sehol nem találhatunk még egy olyan közösséget, akit oly őszintén érdekel a mi bánatunk, akit olyan őszinte örömmel tölt el a sikerünk. A világ sajnos nem az ilyen érzületek irányába halad.
Örüljünk tehát egymásnak, örüljünk, hogy ismét együtt lehetünk, hogy még vannak terveink, feladataink és, hogy sajgó derékkal, meg-megreccsenő izületekkel, szuszogva de megugorjuk utolsó akadályainkat is. S ha egyedül nem megy, akkor egymást segítve.
A jövőbe vetett töretlen reménykedéssel. Hittel.