Bár az egészségügy alapellátásnak nevezett ágazata kis szelete egy remélt – és értők, sőt a csupán csak érzők által is várt – Nemzetstratégiának, igen felelősségteljes feladat erről véleményt mondani. Az alapellátás az egészségügy egészétől természetesen elválaszthatatlan és az ezzel kapcsolatos operatív teendőknek a kidolgozása is nagy körültekintést igényel. Olyan szakértői csoport feladata, amelyik felhasználva az eddig összegyűlt tapasztalatot, helyet biztosít annak a nemzetstratégiai szemléletnek, mely eddig kitiltatott, sőt kiirtatott az egészségügy s benne az alapellátás kérdésével foglalkozó és beleszólással is rendelkező aktorok gondolkodásából. Most azonban nem operatív teendőkről, hanem hosszabb távon irányt szabó stratégiai kérdésekről ejtünk őszinte szót.

Az őszinte szó az utóbbi húsz évben az azt megelőző negyvennél is szégyenletesebb módon szorult háttérbe, hiszen már nem hivatkozhattak a diktatúrára. A régi, de már önmagát meghazudtolt terminológia szerinti baloldal módszereivel besározott, demagógiának nevezett, nem ritkán a szélsőségek kategóriájába sorolt, sőt gúnyolt nemzetben gondolkodást, hosszú idő óta mellőzik. Őszinteség és nemzetben gondolkodás nélkül azonban e feladat megoldásához nem érdemes hozzáfogni.

Aktuális és megdöbbentő példa erre, hogy az EU által elvárt Lelki Egészség Országos Program (LEGOP) 80 civil szervezettől érkező javaslata között egyedül az általam össze-állított anyagban esett szó a nemzettudatról, de az egyház szerepe is csak egyszer bukkant fel.

Öntsünk tehát tiszta vizet a pohárba.

Senki nem tagadhatja, hogy – mint annyi más területen – Magyarország a nemzetstratégia dolgában is különbözik szerencsésebb szomszédjaitól.  Ha évtizedenként térkép készülne a nemzetstratégiával rendelkező országokról, hazánk immár közel 65 éve fehér foltként jelenne meg azon. Maradandó hatást elérő igazi nemzetstratégiai gondolkodásból eredő tettet keresve Klebelsbergig kell visszanyúlnunk.

Ha pedig eljutottunk eddig a megállapításig, egy újabb fájdalmas és nagyon kényes kérdést kell feltennünk. Mekkora esélyünk van arra, hogy nemzetstratégia készítésén gondolkodva, hozzájussunk olyan információkhoz, melyek nélkül csak álmodozni lehetséges? Jelentős százalékban valószínűsíthető elképzeléseink vannak, de a magyar politikai osztály felsőbb, a nagy hátteret ismerő beavatottjai, még soha nem tárták fel nekünk őszintén valódi játékterünk korlátait.

A konzervatív keresztény és nemzetben gondolkodó magyar értelmiségi sok mindent tudna kiötleni a nemzet jelenkori nehéz helyzetében is. De ha nem ismerjük ezeket a tényeket, mindez utópiává válik, a terepasztalról a megvalósíthatóság világába lépve legyintéssel elintézhető képtelenségnek minősíthető.

Korlátaink ismertében viszont nem kétséges, sőt szinte bizonyos, hogy első tennivalónk mi lenne: e korlátok feszegetésének módozatairól kellene szót értenünk. Egymással és a korlátok állítóival.

Annyit ugyanis már mi is megtapasztaltunk, hogy sokszorosan hátrányos helyzetünk szomorú valóság. Hiszen adva van egy új és bár már ingadozó, de megmaradásáért világokat áldozni kész globálisan terjeszkedő rend, melyben élünk s melybe eddigi vezetőink megpróbáltak bárminő áldozat árán is integrálni. Ezen belül pedig a Trianon okozta egészen páratlan helyzetünk, a körülöttünk és velünk szembe különböző mértékben, de egyaránt élő ellenérdekeltségek, hét az egyhez arányban, zárnak kalodába. Ugyanakkor a belső ellenség többrétegű és nagy előnyöket élvező komprádor hada is folyamatosan, szervezetten, nagy előnyökkel és több szempont szerint is jelentősen érdekelve áll készenlétben.

Mindez arra figyelmeztet, hogy egészen más utakon leszünk kénytelenek járni, mint azok, akik már sikeres modelleket képesek felmutatni.

Engedtessék meg felemlítenem még azt is, hogy immár generációkon át sikerült társadalmunkat is önmaga ellenségéve silányítani?

Helyzetünk tehát különleges, másokéhoz a közösen megélt történelem ellenére csak egy-egy elemében hasonlítható. Nos, ezek után és mindezeket felmérve kell elindulni a nagy mű mozaikjainak összerakására.

Egészségügy a nemzetstratégiában

Térjünk most vissza saját szűkebb terepasztalunkhoz. Hogyan tervezhető meg a magyar egészségügy nemzeti stratégiája?

A több évtizedes lépéstévesztés után természetesen itt is mindennek alapja csupán egy gyökeres szemléletváltás lehet.

Nevezzük bárminek, magyar embernek, magyar állampolgárnak, egyszerűen embernek, avagy humán erőforrásnak, ennek reprodukciója és az ezzel szorosan összefüggő karbantartása nem csupán Istentől elrendelt – a szó szoros értelmében szakrális – feladat, de a szó legparlagiasabb értelmében vett gazdasági érdek is. Ennek fel nem ismerése a gazdaság mindenkori szakemberei által annyira hihetetlen és képtelen, hogy elkerülhetetlenül merül fel a tudatos ártás gondolata, mely a legkülönfélébb összeesküvés-elméletekig terjedhet s bizony nehezen tagadható.

 A nagy szemléletváltás egyik sarokpontja lehet, ha a gazdaság és a pénzügy szakem-berei elfogadják, hogy az egészségügyi befektetés az egyik legjobban megtérülő üzlet. Termé-szetesen nem a szó mai értelmében és nem a ma divatos azonnali haszon beseprésének szelle-mében. Annál inkább egy valódi stratégiai – tehát hosszú távú gondolkodás – keretei között.

Ezt aztán kiegészítheti egy ilyen szemlélettel egyáltalán nem összeegyeztethetetlen, az egészségügyet kiszolgáló, és nem az egészségügyet is annak tekintő egészségipar – megfelelő keretek és korlátok között történő – működtetése, mely a gazdaság egyik zászlóshajója is lehet. Ma már minden szakmabéli tudja, hogy a világban a tőke a hadiiparból jórészt a gyógyszer és műszeriparba, s így az ezt szolgáló kutatásba ment át. Ez hatalmas fejlődést eredményezett, de a technikailag és tudományosan lehetséges, illetve a gazdaságilag megengedhető között az olló vészesen kinyílt.

Szükség van tehát arra, hogy gazdaságosabbá váljon az egészségügy. Ezt azonban nem lehet olyan eszközök erőltetésével szolgálni, melyek a minőség és a szolidaritás rovására mennek. Lehetséges a struktúra korszerűsítése, a beteg-utak jobb szervezése, az egész rendszer harmonizálása, az informatika, az ellenőrzés kiterjesztése stb. által elérni bizonyos eredményeket, de soha nem túllépve az örök szent szabályokat. Semmi, ami az ember egészségét, tehát az életet szolgálja nem kurtítható meg. Milyen különös, hogy azok, akik a legnagyobb vehemenciával küzdenek a gonosztevők halálra ítélése ellen, százmilliónyi ártatlant képesek halálra ítélni neoliberális gazdasági érvek alapján.

Az egészségügy nélkülözhetetlen kelléke az orvos és a szakdolgozó. Erről a kérdésről is nehéz őszintén beszélni, mert mindent beleng a mikropolitika médiamódszereivel besározott gyógyító emberek iránti bizalmatlanság. Érdekes módon – minden romboló tevékenység ellenére – ez inkább a döntéshozóknál nyilvánul meg, mig a lakosság részéről még ma is élen jár a szakmák iránti bizalom ranglistáján.

A társadalmak mindenkori elvárása a gyógyító emberekkel szemben emberfeletti. Ez természetesen indokolatlan, de annál érthetőbb. A bajba vagy válságos helyzetbe jutott ember a gyógyító személyén át a természetfeletti kezét szeretné megfogni. Ez teljesen független attól, hogy az illető vallásos, avagy nem. Ősi és érthető ösztönszerűség mely elkíséri történelmünket a sámánoktól napjaink modern tudósaiig.

A társadalomnak tehát saját érdekében önmagából kellene kiizzadnia azokat az igazgyöngyöket, azaz felnevelni azokat a már-már szent embereket, akik ennek a bizalomnak képesek megfelelni. Ez egy morális válságban vergődő társadalomban és egy pénzügyi kérdéssé züllesztett egészségügyben elképzelhetetlen. Néhány elhivatott, néhány ma már akár megszállottnak tekinthető személy kitermelődik, de hol találunk 40000 ilyen orvost és 150-200000 ilyen szakdolgozót?

Meg kell tehát teremteni az alapjait annak, hogy egy morálisan felemelkedőben levő társadalom képes legyen felnevelni legalább a fejlett társadalmak arányszámainak megfelelő olyan gyógyítót, akik ezt a munkát hivatásuknak érzik, szeretettel és elégtételt érezve végzik, s ha nem is szentek, de olyan erkölcsi alapjaik vannak, melyeket nem kezdhet ki a környező világ még sokáig itt kísértő szennye. A felnevelni kifejezést szándékosan használtam, mert nem csupán oktatásról és továbbképzésről van szó. Ezeknek az embereknek tehát, minthogy emberek, nem szerzetesek, és nem lehet őket egy esküre hivatkozva kényszeríteni, a társadalom egy kölcsönös bizalomra alapozott és kiszámítható biztonságot és az egész életre szóló létperspektívát, megfelelő munkafeltételeket kell, hogy garantáljon. Úgy amint azt Németh László már régen megmondta, meg kell őket fizetni, hogy ne pénzért gyógyítsanak. Az az elvárás, az a megterhelés, az a felelősség, amely nem hasonlítható egyéb foglalkozásokhoz (és ezt a halálozási és öngyilkossági stb. statisztikáik is igazolják) nem teszi lehetővé, hogy munkájuk mellett egzisztenciális gondokkal küzdjenek, fenyegetettségben dolgozzanak és a hálapénz bélyegét hordozzák magukon. Az erről szóló tervezgetések és számítgatások a földön járnak, és nem beszélnek elérhetetlen összegekről, sem megvalósíthatatlan átszervezésekről. Annál inkább szabadulnának az ágazatot körülvevő hazugságoktól, hitegetésektől, félrevezetésektől, fenyegetésektől, megosztási kísérletektől és ármányoktól, a totális kizsákmányolástól és kiszolgáltatottságtól. Ennek legnagyobb mélységeit járjuk meg most, amikor az egészségügy alacsony fizetései tovább már nem csökkenthetők, s ezért a létszám leépítésével és a munkába maradottak fokozódó kizsákmányolásával érnének el minőségromboló megtakarítást. Emlékezzünk csak a világbank emberének néhány év előtti elszólására. A magyar egészségügy az orvosok fizetései miatt drága, szólt a gyarmattartói szemléletet leleplező megjegyzés.

A Németh László által tanácsoltak gyakorlati megvalósításához bizony az egész-ségügyön kívül is számos feltétel szükséges. Amiképpen az egészségügy hatással van minden más ágazatra, azonképpen érvényes ez fordítva is. Ennek egyik vetülete az, hogy a jó gyógyí-tó emberek jó iskolákból kerülnek ki, egészséges családok és működő kisközösségek adnak számukra biztos hátteret és jó modellt. Nem csak egyénileg, de az őket képviselő szervezeteken át is megbecsültségnek örvendenek, egy tőlük sokat elváró, de őket ennek megfelelően megbecsülő társadalomba ágyazódnak be. Neveltetésükből nem hiányzik a hazaszeretet és nemzettudat elengedhetetlen támasza sem, hogy ne közösségük mielőbbi elhagyásán gondolkodjanak, hanem érezzék a feladat másik oldalát is, a nemzet szolgálatának örömét.

Itt kell említést tennem arról, hogy minden érthető ok és magyarázat ellenére, sőt éppen ezért, ma szembe kell nézni az ágazat terheit jelenleg vállán hordozó, azt saját életévei és életminősége árán átmenteni próbáló gyógyítók elkerülhetetlen gyarlóságával is. A most dolgozók jelentős része már a neoliberális alapokon nyugvó fogyasztói társadalomban szocializálódott. Ennek következtében szinte szabályszerű, hogy az anyagi válságot morális tetőzze. Vélt és valós fizikai, szellemi és lelki igényeit kielégítendő a morális gátak lazítása, helyenként áttörése által keres és talál kitörési pontokat, s észre sem veszi, hogy ez által már ott is van a neoliberális szellem állította csapdában. A modell is ezt sugallja, hiszen az úgynevezett baloldal legnagyobb előnye a másik oldallal folytatott versenyben éppen abban rejlik, hogy gátlástalan. A vele versenyben levőket a morális korlátok úgy hozzák hátrányba, mint a doppingszabályok betartása a sportolót a szabályokkal nem törődőkkel szemben. Az általam most – terjedelmi okokból is – a gátlástalanság tág fogalmában tömörített módszereket ma a politika tudománya jól ismeri. Tehát egy szakszerűen megalapozott és tudatos gátlástalanság áldozatai vagyunk, melynek skálája a hazugságon is túlterjed. Minden módszerrel leplezik az egyetlen és mindent folyamatosan meghatározó célt, a globalizációs profit és az ebből származó saját haszon szolgálatát és ezt próbálják meg-megújuló módszerekkel a jobb egészségügyi ellátást szolgáló reformnak feltűntetni, holott az egészségügyi piacot is csak ugyanolyan vadászterületnek tekintik, mint minden mást. Ehhez új meg új – de valójában már előzőleg kipróbáltan mindenre hajlandó – arcokat „dobnak fel”, ezzel is annak látszatát szolgálva, mintha valami új történne.

Tudjuk, hogy a versenyhelyzet nem ördögtől való, de jól meggondolandó ennek szabályozása. Nem lehet kihagyni elképzeléseinkből egy az egészségügyben felállítandó komoly ellenőrzési rendszert sem. Tudjuk, hogy a laikus beteg főleg az orvos modora alapján ítélkezik, s nem tudja felmérni a valós szakmai hátteret. Az ellenőrzés tehát szükséges, de segítő, terelgető jellegűnek kell lennie és el kell feledni a fenyegetettség lélekmérgező, teljesítményt torzító és empátiát romboló hatásait.

Az egészségügy valóban nem lehet, divatos szóval élve, feneketlen zsák – mely a maradékelven működtetést oly látványosan indokolja –, de el kell tűnnie belőle a pénzügyi szemlélet napi kísértetének. Az orvos és beteg személyes kapcsolatában semmilyen formában nem szabad jelen lennie a pénznek és meg kell szűnnie a pénzre, mint elsőszámú és meghatározó szabályozóra való folytonos és szorongással teli odafigyelésnek. A szakembereknek meg kell találniuk azt a modellt, melyben a finanszírozás az embert, mint legfőbb értéket tartván szem előtt, olyan szabályozókat állít fel, melyek valóban gazdaságosak, de nem a pillanatnyi mutatók kozmetikázása érdekében, hanem a közép és hosszú távú egészségnyereséget tartván szem előtt. Ennek nagy ellensége a hat évtizedes érthetetlenül primitív beidegződés az egészségügy improduktivitásáról.

Ezek az általánosságok az egészségügy egész területén érvényes stratégiai szempontok és nem nélkülözhetők az alapellátás stratégiájának átgondolásából sem. Attól elválaszthatatlanok.

Az alapellátás hosszútávú áttervezésének vezérelveiről

Az alapellátás sajátos kérdés és helye a nemzet jövője szempontjából megkérdőjelezhetetlenül kiemelt fontosságú a nemzetstratégiában is.

 Lássuk tehát az ezzel kapcsolatos legfontosabb kérdések stratégiai szempontjait.

1. Az alapellátás helye az egészségügyben.

Anélkül, hogy szembeállítanánk a többi ágazattal, kijelenthetjük, hogy akár szakmai, akár pénzügyi oldalról nézzük, valóban elsődleges és meghatározó szerepe lehet az egészségügyi ellátásban. Ha valakik a három oszlopon álló egészségügy ellenében a kétoszloposra esküdnek, akkor is van alapellátás, de akkor a járóbeteg ellátás ennek részét képezi és az nem a fekvőbeteg ellátás kényszerű kiszolgálója, amint azt jelenlegi próbálkozások is szeretnék elérni. A valaha emlegetett letelepült szakorvos és a háziorvos alkotják azt a szakmai együttest, mely a definitív ellátás és a betegirányítás jól végzett munkájával – a betegtől semmi szükségest meg nem tagadva – képes hatékonnyá és gazdaságossá (nem egyszerűen olcsóvá) tenni a betegellátást és a prevenció jó szervezésével is befolyásolni a tragikus morbiditási és mortalitási mutatókat. Ezzel egyúttal a fekvőbeteg ellátást valóban tehermentesíti, de nem lesz annak – csupán finanszírozási érdekekből felhasznált – kiszolgálója.

2. Tulajdonviszonyok az alapellátásban.

Az alapellátás – adott esetben a hozzá csatlakozó járóbeteg ellátással együtt – az a terület, ahol az egészségügyben a magántulajdon ésszerűnek és szükségesnek bizonyul. Miért? Mert a háziorvos alapellátói képességeit, és előnyeit csak akkor tudja százszázalékosan kamatoztatni, ha hosszútávon ismeri betegeit, ha beépül azok közösségébe, ha életük részesévé válik, velük sír, velük nevet, nekik példát szolgáltat, életmódjukat kézi vezérléssel is befolyásolja. Az alkalmazott háziorvos vándormadár, a helyét változtató háziorvos pedig szakmájában fél ember Az alkalmazotti státusban levő orvos nem életművet épít. Ez csak a magántulajdonban levő saját jogú praxis által biztosítható. E pályamodell elismeréséből ugyanakkor egyenesen következik annak szükségessége is, hogy a félbemaradt torzót, az örökös konfliktusok és félremagyarázások forrását képező funkcionális vagy pszeudo-privatizációt folytassák és befejezzék. Egy ezzel párhuzamos intézkedéssel a járóbeteg ellátásban is lehetővé kellene tenni ugyanezt.

Magától értetődő módon és a stratégia időhatárait túllépve, a tűzoltás gyorsaságával kell megoldani a praxis átadás, öröklés, utódválasztás kérdéseit. Mikor erről beszélek nem csak a valóban fontos anyagi jellegű kérdésekre gondolok, hanem a lakosság, a betegek megismerésével járó felmérhetetlenül fontos évtizedes tapasztalat átadhatóságának kérdésére is. A legjobb az lenne, ha az előd, mint mentor fokozatosan adná át a praxist utódjának. A betegek így észre sem vennék a váltást s rendkívüli értékek kerülnének átmentésre. Ennek szakmai és gazdaságossági előnyei egyformán vannak, ezért meg kell teremteni szakmai és anyagi hátterét.

3. Területi elosztás

Kiemelten fontos szerepe van a praxisoknak és a bennük dolgozóknak a kistelepülések esetében, ahol már sikerült kiirtani a lakosságmegtartó hatású saját értelmiséget. Ha az orvost is elviszik nem gyalogjárásnyi, és nem szekérjárásnyi, hanem autóbuszjárásnyi távolságra, ha ráadásul személytelenné teszik, akkor mindez a hatás megszűnik és semmivel sem pótolható. Ennél sokkal kisebb baj, hogy kistelepülésen aligha lehetséges a szabad orvosválasztás. Ezért az orvoshiányt is megoldani javasolt csoportpraxisok, amennyiben és ahol szükségessé válnak, nem ajánlatos, hogy földrajzilag is mindenütt össze legyenek vonva. Ezt a kérdést egészen másként kell kezelni a kistelepüléseken, másként a nagyvárosokban s megint másként a kisvárosokban. Az utóbbi évek rossz tapasztalatai miatt a háziorvosi társadalom hátsó szándékot is sejt a csoportpraxis minden áron való erőltetésében. Nevezetesen az ágazatnak a tőkés csoportok privatizációs szándékaira való előkészítését véli felfedezni.

• Finanszírozás

A magántulajdon kiteljesítésének az alapellátásban –, és ha lehet ezzel egy időben a járóbeteg szakellátásban is – természetesen a feltételek megteremtésével kell megtörténnie. Ezek között első helyen az áll, hogy az elvégzett munka ellenértékét biztosítani szükséges egy mindenkor ésszerű, de elégséges színvonalon.

            A duális finanszírozás az önkormányzatok évtizedes alulfinanszírozottságában nem vált be. Gyakorlatilag szinte nem is létezett. A finanszírozást a szolidaritás alapján működő társadalombiztosítás alapjai kellene garantálják és ha lehet oly módon, hogy abban ne csak a szolgáltatót terhelje anyagi felelősség, hanem az állampolgárt is. Az állampolgár felelősségét elsősorban ne a szankció határozza meg, hanem az ösztönzés az egészséges és megelőző szemléletű életmódra. Az önpusztító életmódot azonban szankcionálni kell okos és humánus, nevelő módszerekkel és éppen az állampolgár érdekében.

            Felmerülhet annak a lehetősége, hogy az ellátást a beteg fizesse és így tisztában legyen annak értékével, s csak ezt követően számoljon el a társadalombiztosítással. A ma használatos felesleges számlák így életre kelve hatnának is. Ezt azonban ne az orvos személyéhez kössék.

Ezekkel a változtatásokkal megszűnne az orvos és önkormányzat örökös vitája, eltűnne a pénzügy oldaláról reménytelenül ismétlődő összemosás a kvázi és a valódi vállalkozások között és megszűnne az alapellátás és járóbeteg ellátás közötti áldatlan rivalizálás.

Gyakorlati szakemberek között már vannak formálódó elképzelések.

 Feltétlenül vissza kell állítani valamilyen formában az amortizációs támogatást és továbbfejlesztve újraéleszteni a támogatott hitelek bevált módszerét is.

Az alapellátókkal szembeni finanszírozói magatartás is változtatásra szorul. Együttműködés és támogatás, az egyre hatékonyabb munka felé terelgetés módszere helyett jelenleg egyértelműen egy a diktatúrából örökölt megfélemlítő, kölcsönös bizalmatlanságra alapozott, megalázó hozzáállás vált megszokottá. A diktátumszerű szerződések egy új stratégiába nem illeszthetőek be.

5. Humán erőforrás

E helyen felesleges újra felemlegetni az alapellátás terén tapasztalható hihetetlen elöregedést, az önpusztító és az orvosi táskának az idős orvos kezéből való kieséséig tartó kényszerű robotot. Az alacsony nyugdíj, hiányzó utánpótlás, a praxisok eladhatatlansága ennek okozói. Nem a praxisjog stratégiai ötletének elhibázottsága, hanem anyagi és erkölcsi alapjainak lerombolása, mesterséges elértéktelenítése az igazi ok. Maga a szakma veszette el vonzását és presztízsét s ez a folyamat egészen pontosan követhető végig a reformnak nevezett ámokfutás során és a kiszolgáló média tendenciózus munkájában. A gyógyító emberről a bevezetőben említettek itt is érvényesek. Érdekes módon, a piac önszabályozó mechanizmusát istenítők ez esetben nem gondolnak erre.

            Nem kisebb gondot jelent a szakkáderek kérdése sem. Erre a munkára felkészített minőségi káderek dolgában az orvosokhoz hasonlóan, sőt azt meghaladóan katasztrofális a helyzet. Az orvoshiányt, a „drága orvosi munkát” éppen a jólképzett szakkáderek tudnák enyhíteni. Ennek a célnak az elérése azonban több éves és egészen új oktatási és pályára állítási stratégiát követel.

6.  Ellátási feladatok

Az ellátási feladatok és kompetenciák pontos meghatározása évtizedek óta várat magára. Ezt sem lehet íróasztal mellett elkészíteni. Ismerni kell az adott helyzetet és annak megfelelősen kell megállapítani, illetve ha igényeinket kellő ésszerűséggel növelni akarjuk, akkor fel kell vázolni azt az utat amelyik oda vezet, hogy a mai alapellátás képes legyen ennek is megfelelni. Eddig folyamatosan az volt tapasztalható, hogy a lehetőségek jól érezhető romlása mellett a követelmények fokozódása – a végrehajthatatlanságon át – az egyetlen megoldás, a formális teljesítés felé terelte az ellátókat.

Arra is figyelmet kell fordítani, hogy a stratégia kidolgozása mellett fontos tűzoltás jellegű gondok is vannak. Így például minél gyorsabb megoldásra vár – az ésszerűség diktálta módon és mértékben – a mentőállomásokhoz telepített ügyelet és sürgősségi ellátás. De téves volt az az elképzelés is, hogy a háziorvos a bölcsőtől a sírig lássa el paciensét, ugyanis beigazolódott, hogy a gyermekellátás külön szakembert kíván. A magyar gyermekorvosi és a hungárikum védőnői hálózat jövője borotvaélen táncol. Érvényes viszont – ha analógiát keresünk az előbbi felfogásra – a felnőtté válástól a sírig elképzelés.

Míg a csoportpraxist nem lehet mindent megoldó modellként isteníteni, kistérségi jelleget kell kapnia az ügyeletekkel összekapcsolt mentőállomásoknak. Amennyiben ezek 24 órán át ki tudják váltani a háziorvosok napi programját gyakran és rendszertelenül megzavaró sürgősségek ellátását, sőt egy remélt oxiológusi közreműködéssel azt magasabb szintre is emelik, úgy az orvos, mint betege számára tervezhetőbbé, tehát elérhetőbbé teszik a napi gyógyító-megelőző-nevelő tevékenységet. Amennyiben a háziorvossal jól együttműködnek, nem ártanak a helyi orvos-beteg kapcsolatoknak, de felhasználhatják annak az adott betegre vonatkozó tapasztalatát.

7.  Ellenőrzés

Az orvos is gyarló. Tévedés, szakmai hiányosság, ritkábban emberi hibák, kiégés stb. is veszélyeztethetik az ellátást. Tehát ellenőrzésre van szükség. Ezen a területen az ANTSZ szerepének visszaállítása mindent megold, de nem úgy kell megjelenniük, mint a közelmúltban oly gyakran tapasztalat orvos-ellenes felettes hatóságnak, hanem mint kollegiális segítő, irányító, tanácsadó, folyamatos szolgáltató társnak.

8.  Egyéb feladatok

A háziorvosi ágazat képes a leginkább lehetővé tenni egy oly régen várt használható adatszolgáltatást, mely nem egy felülről aláereszkedő gyanakvás – azt természetszerűen szolgáló s ezzel igazoló – terméke, hanem éppen a bizalom jegyében alulról felfelé szálló iránymutató jelzésként működik. Egységes, egyszerű, korszerű és munkaerő háttérrel rendelkező legyen.

9.  Egészségügyön kívüli szerep

            Ismételten ki kell jelenteni, hogy a magyar vidék lakosságmegtartó erejét, a falvak magyar hagyomány szerinti nemzetmegtartó és újjászülő szerepét, a falusi értelmiség s ezen belül az orvos különösen nagymértékben képes szolgálni. Az életét „övéi” közt élő háziorvos csodákra képes a kisközösség mindennapjaiban. Hatása messze túlmutat a napi gyógyító munka, sőt az egészségügy szűkebb keretein is. Fontossága még nyugdíjaztatása után is megmarad, ha sikerül és számára is kívánatos közösségében maradnia. Természetesen optimális „hatásfokát” csak akkor éri el, ha helyreállítjuk társadalmi presztízsét.

A háziorvos igen fontos segítője lehet a demográfiai fordulatért folytatandó, megmaradásunk szempontjából mindent eldöntő, és az egészségügy eszközeivel is folytatandó küzdelemnek, melyet reményeink szerint egy új nemzetstratégia első helyen tűz zászlajára.

10.  Érdekképviselet

A politika azt képzeli, hogy az erős érdekképviselet kényelmetlen, kínos, örökös ellenzéki hangot jelentő felesleges nyűg. Helyette a megosztással és a sajtó manipulálásának eszközeivel, presztízsrombolással próbálja gyengíteni a gyógyítók sorait. Hiába áll előttük számos boldogabb ország példája, kormányok sora próbálta konzerválni a gyenge kamara modelljét. E téren is szemléletváltásra vár az egészségügy. Egy bölcs kormányzat számára az erős kamarák jelenthetik az egyik legnagyobb tehermentesítést. Ha az előbb említett nagy szemléletváltást ezen a téren is hasonló követi, a mindenkori kormányok sok kellemetlen és a politika számára testidegen feladattól szabadulhatnak meg. A gyógyítók presztízsének helyreállítása pedig nem csak a gyógyítás hatásfokát javítja, de felmérhetetlenül nagy összegekkel teszi olcsóbbá az ellátást.

Ezek lehetnének a legfontosabb lépések, a stratégiai tízparancsolat, de szükséges lenne még egy és más, mert nehéz helyzetben próbálkozunk a nemzetstratégia fontosságát és azon belül annak egyes elemeit elfogadtatni.

Az egészségügyi reformnak nevezett folyamat, mely átmeneti időszakoktól eltekintve inkább szervezett rombolásként zajlott, a nyolcvanas évek vége óta búvópatakként halad előre. Az akkori késő kádári szemlélet korlátozta elképzelések újra és újra felbukkannak. Van, amikor csak sejthetőek, s van úgy, hogy azokat a késő liberalizmus kori szenvedély duzzasztja tovább. Ilyenkor „zúgva, bőgve törik át a gátat”.

Befejezésül megismételem: ha tervezgetünk, ha utat keresünk, tudnunk kell, hogy létezik-e valahol egy számunkra előírt irány, határ vagy elvárás, és ha ez – mint azt sejthetjük – nekünk kedvezőtlen, létezik-e mozgásterünk és mennyi? Van-e remény egy olyan valódi Nemzetstratégiára, mely nem válhat a megszorítások rejtett kiszolgálójává.

Ha igen, akkor már csak az szükséges, hogy a körvonalazódó váltás után a gyakorlatban is elfogadottá váljon szemléletünk. ami ugyanis ezzel ellentétes, az hitem szerint életidegen, tehát egyben életképtelen is. Ha viszont megvalósul, akkor megújul a „humán erőforrás” vagy, ahogy helyesebb mondani: a NEMZET. Testben és lélekben egyaránt.

Hogy az egyszerű családorvos ehhez milyen mértékben képes hozzájárulni? Négy és fél évtized tapasztalatával állíthatom, hogy meghatározó módon! Ha sikerül egy a fentiek szellemében kialakított Nemzetstratégiát megvalósítani, az élet is igazolni fogja ezt.

Ne feledjük, hogy az idő kevés, de ha képesek leszünk a fentiek jegyében cselekedni, velünk lesz az idő Ura!

Leányfalu, 2009. július 12.               

                             Szász István Tas