Menü Bezárás

BESZÉD A HIPPOKRATÉSZ EMLÉKÉRMEK ÁTADÁSÁRA 2008

Idestova történelemmé dermedni kész önvédelmi harcaink története magyarázza, hogy csak egy év kihagyással oszthatunk ki ismét Hippokratész emlékérmeket és kevesebbet, mint azt szerettük volna.

Küzdelmes időszak után s talán még küzdelmesebb előtt, most tehát álljunk meg egy pillanatra, és mai fontos munkánk elkezdése előtt becsüljük meg a már elvégzett munkát.

A Magyar Orvosi Kamara újonnan választott Hippokratész emlékérem kuratóriumához 17 kolléga kitüntetésére érkezett javaslat az ország minden részéből. Nagyszerű emberekről olvashattunk curriculumokat. A bizottság tisztában volt azzal, hogy teljesen valós értéklista nem állítható össze, ilyen nincs is, hiszen olyan kamaránkat is szolgáló életművek sorakoztak egymás mellett melyeket eleve nem szabadna hasonlítgatni, hanem csak csodálni és megköszönni.

A nehéz döntéshez támaszt maga az alapszabály adott és a kényszerűség, valamint az eddigi kitüntetettek sorának áttekintése. Az egyenlők között így most első alkalommal léphettek előre egy lépést a hölgyek, illetve a fogorvosok.

Bizottságunk a kihagyott évre tekintettel javasolni fogja, hogy jövőre néhánnyal több kitüntetettünk legyen és, hogy az idei ajánlások akkor is automatikusan kerüljenek újra elbírálásra.

Gratulálunk a kitüntetetteknek és azonos tisztelettel és hálával a felterjesztetteknek.

A nyertesek tetteiről most hallgassák meg az idő rövidsége miatt méltatlanul tömör krónikákat.

BESZÉD A HIPPOKRATÉSZ EMLÉKÉRMEK ÁTADÁSÁRA 2010

Tisztelt Kollégáim!

Választhattam néhány lazán elegáns és formális üdvözlő szó és egy lelkiismeretem szerint most kikívánkozó tisztázó megszólalás között. Utóbbit választottam.

A Magyar Orvosi Kamara életében ennek a kitüntetésnek az átadása mindenkor fontos volt, de most különösen nagy jelentőséget kap.

Sokszor és sokat panaszkodtunk arról, hogy erőnk végéhez érkeztünk. Jogosan emlegettük teljesítményünket, melynek nyomán a magyar egészségügy összeomlását évtizedeken át sikerült a szó szoros értelmében életéveink számának és minőségének kárára elodáznunk. Vártuk a megváltó szemléletváltozást, a megoldás felcsillanó reményét.

Ennek alapján tulajdonképpen az egész magyar orvostársadalom részesülhetne egy nagy elismerő kitüntetésben. Mint tudjuk, és mint megszokhattuk, nem ez történt, hanem sokig éppen az ellenkezője. Sajnos még ma is vannak ilyen hangok s gyakran jogosnak is tűnhetnének, csak éppen megroppanásunk hátterét nem boncolgatják. Ahogy mondani szokás: rajtunk csattan az ostor. Az – ironikusan – nagy fehér mágusnak titulált és a nagy fehér semmiből működő orvostársadalmon.

Válságok korában, válságos helyzet radikális műtétekre emlékeztető megoldásának idején tudjuk, hogy nem várhatunk el azonnali megoldásokat. Sőt, paradox módon éppen mi, a türelem bajnokai, az átmeneti időket egy életen át érvként lobogtató ígéretek talán legfőbb kárvallottai, kényszerülünk újabb türelemre. Egyedüli vigaszunk, hogy talán utoljára. Vagy így, vagy úgy. Mert ez a nagy kísérlet vagy sikerül, amint azt hinni szeretnénk, vagy valami nagy baj vár reánk. Nem csak az egészségügyre. És ezt nem szabad elfelednünk. A Kossuth nóta lassan feledésbe merülő sorai kísértenek. Itt és most valóban egy nemzet sorsa forog kockán, miközben a körülöttünk forrongó világ sem dicsekedhet ennél kevesebbel.

Életveszélyes válságok rakodnak egymásra, fonódnak rettentő hálóvá. Emberi hibából mindahány. Minden válságok közt azonban a legveszedelmesebb a morális, melynek megoldása nélkül nincs kiút a megannyi egyéb kátyúból sem. Mert a megoldás bennünk-emberekben rejtőzködik, nélkülünk, egymagukban, a vezetői szándékok ezt semmilyen irányba nem tudják befolyásolni. Jó irányba pedig csak akkor, ha minőségünket képesek vagyunk megőrizni. A minőség pedig áldozatot jelent, szolgálatot, többletterhet. Kitől-kitől ereje szerint.

A mai kitüntetettek jelképesen sok más kolléga helyett kapják az elismerést. Ők is azok közül valók, akik képesek voltak a kötelező, az elvárható mellé olyan többlettel hozzájárulni, amely nélkül nem lehet előrelépni. Sem esetenként, sem általában.

Köszönjük meg hát nekik azt, hogy példájukkal minket is lelkesítettek, figyelmeztettek, hogy igazolták: érdemes és lehet tenni. Akkor is, amikor reménytelennek látszik minden. Mert mi más a remény, mint a reménytelenség harcos és bizonyító erejű cselekedetekkel történő tagadása. Legyőzése! Tehát nem egy ködös álomkép.

Ennek jegyében szeretném most átadni az idei Hippokratész emlékérmeket.

Kövessük őket és azokat, akik még hasonlóképpen tettek, de nem kaphattak valamennyien kitüntetést. Ők is közöttünk vannak, ismerjük őket és sokra becsüljük, amit tettek, ahogyan éltek.

BESZÉD A HIPPOKRATÉSZ EMLÉKÉRMEK ÁTADÁSÁRA 2011

Tisztelt Kollégák, tisztelt Vendégeink!

Ismét elérkezett a hányatott sorsú orvostársadalmunk Kamarájának életében az elismerések átadásának pillanata. És ismét történelmi ráhatások nyomán bekövetkezett változás átélése közepette.

Ismét, pontosabban még az eddiginél is fokozottabb mértékben szükségesek a példaképek és azok felmutatása. Olyan pillanat ez mikor, ha röviden is, de bele kell néznünk a múlt sötét kútjába s a jövő fagyos tükrébe.

A zavaros érdekek mentén, évtizedeken át széthúzásra ösztönzött gyógyító ember éppen e széthúzás miatt és saját presztízsét így ten-lábával is tiporva veszítette el a képességet annak felismerésére, hogy milyen hatalmas potenciális ereje van és nem tudta érvényesíteni azt. Pedig volt idő, amikor jogosan és minden szégyenkezés nélkül lehetett volna követelni azt, ami jár, mert az, amit az elmúlt években nem kapott meg az orvos s rajta keresztül a beteg, mára már nyilvánvalóvá vált, hogy AKKOR jórészt ADVA VOLT. Csakhogy más célokra szánták. Olyanokra, amelyek érdemtelenek voltak erre, olyan célokra, amelyek nem a nemzet előrelépését szolgálták, és ki tudja még mi mindenre, amiről soha nem fogunk tudomást szerezni. De akkor mi nem tudtunk olyan eredményesnek lenni, mint amilyen erősek voltunk valójában.

Aztán MÁRA eljutottunk oda, hogy kezdjük felismerni erőnket, a végső kétségbeesés kezd valamennyire talán összekovácsolni is, eszközöket is kezdenek találni egyes csoportjaink, csak éppen az, amit most végre megkövetelnénk, NINCS pillanatnyilag az ország birtokában. Reméljük átmenetileg. Ma már minden oldalról átlátva a helyzetet tudhatjuk, hogy egy csapdába kerültünk. Egy megmaradásáért küzdő nemzet vergődik benne. De reméljük, hogy a megmaradását közvetlenül szolgálni képes egyik legfőbb eszközét, a gyógyítóknak és a gyógyítás feltételeinek egymástól elválaszthatatlan rendszerét – mint a csapdából kivezető út egyik elemét – előbb-utóbb képes lesz valódi értékén megbecsülni. Először legalább jól látható és hallható szándékában, stratégiájának tengelyébe állítva s aztán a remélt nem túl soká bekövetkező emelkedés pályájára állva, kézzelfoghatóan is. Mert a megmaradáshoz nélkülözhetetlen hozzájárulásunk is csak akkor lehet hatékony és eredményes, ha ez majd így történik.

Tudjuk, hogy amit elvárunk, ma még a valóban szükséges mértékben nem elérhető, vagyis: MÉG NINCS, de azt is tudnia kell azoknak, akik felelősek egy hatékony magyar egészségügy a magyar jövő számára történő átmentésében, hogy ennek a megtaposott orvostársadalomnak a bizalma is olyan: ami MÁR NINCS. Tragikus ebben az, hogy a bizalmat nem azok játszották el, akik ma felelnek értünk, de nyers és letagadhatatlan valóság az is, hogy nekik kell azt újjáépíteni. Semmiben sem különbözik ez az élet más területeitől. Tehát már nem a hátramutogatás a feladat, hanem a lehető legátgondoltabb és a prioritások legésszerűbb felismerését nem nélkülöző építő munka.

Ehhez nagy segítséget nyújthat az az orvosi elit, amelynek ma néhány tagja – tudjuk kevesebb, mint ahányan érdemesek lennének erre – a Magyar Orvosi Kamara elismerésében részesül. Ők mindnyájan, személyes munkájukkal és példájukkal, az ármányosan lerombolt bizalom visszanyerésének legfőbb útját, a magyar betegek érdekében nélkülözhetetlen orvosi presztízs helyreállítását segítik elő.

Kitüntetettjeink élete és munkássága nem csak a morális válságból való talpra álláshoz, az orvos becsületének helyreállításához szükséges, de elanyagiasodott világunk aktorait figyelmeztetnünk kell, hogy anyagi erőt is jelent. Saját érdekükben is tanulják meg végre azt az alapigazságot, hogy nincsen olcsóbb gyógyszer, nincsen olcsóbb gyógymód, mint a betegek – nyugodt körülmények közt dolgozó – orvosaikba vetett bizodalma.

Ezért mondok köszönetet minden most Hippokratész emlékéremmel kitüntetettünknek a Magyar Orvosi Kamara elnöksége, a Hippokratész Emlékérem Kuratóriuma és az egész tagság nevében.

BESZÉD A HIPPOKRATÉSZ EMLÉKÉRMEK ÁTADÁSÁRA 2012

Tisztelt Kollégák!

Ha szertenézünk a világban és valós információkat is begyűjthetünk, azt tapasztalhatjuk, hogy az egészségügy helyzetével majdnem mindenütt elégedetlenek. Olyan országokban is hallani már a panaszt, amelyeknek ellátórendszerei, a benne dolgozók s az ellátottak szempontjából is irigylésre méltóak voltak s számunkra ma is azok. Valami megmozdult, valami elkezdett lefelé nivellálni?

Mindez egyes esetekben innen nézve nevetségesnek tűnik az ott tapasztalt ma is irigylésre méltó helyzet ismeretében, de van ahonnan még minket is irigyelnek. S mégis a nagy világtrend, anélkül, hogy a gyakran felbukkanó összeesküvés elméleteket elfogadnánk, mindenhol inkább elvenni óhajtana az egészségügytől. Erre talán az is késztetheti, hogy igen vonzó, nagy falatról van szó?

Elvennének költségvetési szinteken s elvennének indirekt a profitorientált egészségipar gazdái az áraikkal és lobbytevékenységükkel.

Mit remélhet hát ez az ágazat s a benne dolgozók, kiknek a többsége talán még ma is hivatásérzésből választja ezt a pályát?

Sorsunk az egymásra licitáló és mutogató pártpolitikáktól függetlenül is elsősorban nagy világtrendektől függ, bár lokális küzdelmeink rövidtávon is járhatnak eredménnyel.

E küzdelmek egyik hajtóerejének kell lennie a kamarai munkának, mely a magyar népesség érdekeit, a jó munkához szükséges orvosérdekek bölcs képviseletén keresztül tudja szolgálni, megtalálván azt az egyensúlyt, mely adott helyen és időpontban, adott hazai és nemzetközi gazdasági környezetben, az ésszerűség határain belül megvalósítható.

Folyik hát a küzdelem, a folytonos vita és tárgyalás. Hol szeretnek minket, hol meg nem.

De vannak, akik ennek a hálátlannak tűnő feladatnak elkötelezettjei és sok aprómunkával, áldozatvállalással veszik ki részüket ebből s közben példát mutatnak a szakmai tevékenység nehéz frontján is. Dolgoznak, tesznek, szolgálnak, és nem kérnek semmit, csak annyit, hogy álljunk mögöttük, mint megannyi felkiáltójel. Értünk vállalnak önkéntes, békés, de határozott frontszolgálatot.

Az immáron hagyománnyá vált kamarai szokás szerint, Országos Küldöttgyűlésünk előtt most közülük köszöntünk négyet s nekik köszönjük meg azt amit értünk tettek. Rajtuk keresztül azonban még számos más kollégánknak is.

A Magyar Orvosi Kamara Hippokratész Emlékérem Kuratóriuma az idén tehát négy kollégát tisztelhet meg kamaránk e magas kitüntetésével.

Hallgassák meg egyenként a róluk szóló rövid laudációkat, és köszöntsék majd őket tapsukkal is.

BESZÉD A HIPPOKRATÉSZ EMLÉKÉRMEK ÁTADÁSÁRA 2013

Tisztelt Kollégák!

Az ismét csak gyorsan elrepült kamarai év végén, újfent mérleget készíthetünk.

Történelmi éveket élünk. Az egészségügy, az ország, a kontinens, a világ. Sorsdöntő idők küzdelmeinek megélői, megvívói és megszenvedői lehetünk.

A kérdés most nem színpadias. Lenni vagy nem lenni. Elfogyni, eltűnni, felolvadni egy nekünk is szánt egyen-üstben, vagy megmaradni. Megmaradni magunknak és a világnak. Fennmaradani magyarként a hazának, és emberként egy majdani – továbbra is sokszínű – világnak.

Akár az egykor létezett szocializmus, a létező demokrácia is tovább tanít a gúzsbakötöttség tánclépéseire, melyek reményeink szerint mégsem a halálba táncoltatnak, hanem elvezetnek a túlélésig, a megmaradásig.

Munkánk, szerepvállalásunk, hozzáállásunk, megbecsültségünk és áldozatkészségünk mind-mind fontos részei ennek a látszólag kusza, de nem céltalan mozgásnak.

Örvendhetünk annak, ami már elindult és figyelő szemünket, figyelmeztető szavunkat az elengedhetetlen folytatás reménye és igénye igazítja.

Talán soha nem volt akkora szükség a példaképek erőt adó jelenlétére.

*

Ismét megkaptuk az ország minden részéből a megyei szervezetek ajánlatait, a felterjesztéseket, hogy legkiválóbbjainkat a nekik kijáró elismerésben részesítsük.

Ismét szomorúan állapítottuk meg, hogy legnagyobb örömünkre többen vannak arra érdemesek, mint a kiadható elismerő emlékérmek maximális száma.

Ismét gondba voltunk az ajánlásokkal, mert többnyire nem az alapszabály által előírt kamarai munka szerepelt a felterjesztések élén, hanem az egyébként igen elismerésre méltó gyönyörű szakmai karrierek.

A kuratórium azonban megbirkózott a feladattal, s meggyőződésem, hogy az egymástól függetlenül meghozott, s mégis szinte 100 százalékban egyöntetű értékelések biztosítékot jelentenek arra, hogy végső döntéseiben – az adott lehetőségek között – a lehető legnagyobb mértékben megközelítette az igazságosságot.

A most bemutatandó kiválóságainknak köszönetet mondok a Magyar Orvosi Kamara vezetősége és tagsága, valamint a kuratórium nevében, a nehéz évek során általuk kifejtett munkáért, az így mutatott példáért, az erre áldozott évekért.

A méltatásokban a beküldött anyagokra támaszkodtunk.

És most szokás szerint átadom a szót Hermann Péter kollégánknak. Lássuk kik is Ők, kitüntetett példaképeink.

BESZÉD A HIPPOKRATÉSZ EMLÉKÉRMEK ÁTADÁSÁRA 2014

Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Meghívottak! Tisztelt Kollégák!

Kamaránk és az általa szolgált ország, a nemzet sorsa, 25 éve szorosan összefonódik.

25 évvel ezelőtt Magyarország hihetetlenül nagy, és valljuk be hihetetlenül naiv reménykedéssel várta a rendszerváltást és az azt követő szép új világot.

25 évvel ezelőtt a magyar orvos társadalom hihetetlenül nagy, és valljuk be hihetetlenül naiv reménykedéssel várta a rendszerváltozást és az egészségpolitikában ezzel járó szemléletváltozást.

Évezredes álmunk volt az Európához tartozás és ezt ma is valljuk, de ez az Európa ma létét kockáztató morális és gazdasági szakadék felé halad. Az hogy nagynevű kollégánk, Németh László véleménye szerint, megmenekülésünk érdekében nekünk kell Európáért – főleg annak spirituális megmentéséért – nagyot tenni, most kezd napi kötelességgé válni. Ez a merjünk kicsik, vagy merjünk nagyok lenni vita lényege.

Ennek a küzdelemnek, a csak Európával együtt lehetséges magyar megmaradásért folytatott munkának nélkülözhetetlen és szerves része a magyar egészségügy és az azt 70 éve vállain hordozó magyar orvostársadalom állapota.

A modern világ berendezkedésének része mindenütt az az orvosi kamarai rendszer, melynek alapjait 25 éve raktuk le újra, és amely annyi felfelé ívelő és lefelé süllyedő időszakát élte át e rövid negyedszázad alatt. Felhorgadó remények és csalódások rövidebb-hosszabb szakaszai voltak ezek, de alapjában véve a nagy szemléletváltást reméltük mindenkor, s ez jellemzi mai hangulatunkat is. Sokat reménykedtünk és szorongtunk, hiszen folyton beavatkozott egy-egy külső tényező, legtöbbször anyagi okokból, de nem ritkán a politika rosszvoltából.

És mégis! Folyamatosan éltek és dolgoztak a névtelen kollegák ezrei, akik presztízs vesztve, fejükön célzatosan rákent vajakkal, sokszor mondhatni önellátásra kényszerítve is szolgálták a hivatást.

A Magyar Orvosi Kamara 1999 óta közülük válogatta ki azt a 49, mától már 54 kollegát, akiket példakép gyanánt felmutatott a sok többi, minden bizonnyal szintén elismerésre érdemes tagtársnak. Az ő személyes kitüntetésük egyben valamennyiünk megbecsülésének is jelképévé vált. Mondhatni önmagunk erősítését is próbálta szolgálni, pótolni a kívülről ritkábban érkező jól megérdemeltet.

Üdvözöljük hát idei kitüntetettjeinket szeretettel, hálával, és közben reméljük, hogy végre valamennyien ott állunk a régen várt szemléletváltás küszöbén, és hogy nem jelentkezik ismét olyan váratlan külső körülmény, amelyik ezt megakadályozhatja.

*

Most pedig szokás szerint átadom a szót Hermann Péter kollégánknak. Lássuk kik is Ők, kitüntetett példaképeink.

A méltatásokban a beküldött anyagokra támaszkodtunk.

BESZÉD A HIPPOKRATÉSZ EMLÉKÉRMEK ÁTADÁSÁRA 2015

Tisztelt ünnepeltek, tisztelt ünneplők!

Kamaránk életének fontos pillanatában adjuk át az idei évben is megítélt és jól megérdemelt kitüntetéseket, a Hippokratész Emlékérmeket.

Összegzés, erőfelmérés, ez az időszak. Egyben pedig régi s új küzdelmek tapasztalatait felhasználó, további munkára való felkészülés. Szükséges ilyenkor az elvégzett munka megbecsülésének érzése, az ünnepi hangulatot is magában hordozó egymásra figyelés.

Mint minden évben, most is elégtétellel, de egyben, ambivalens érzésekkel tesszük ezt, azon sajnálkozva, hogy az erre érdemesek csupán egy részének ítélhető oda a kitüntetés egy olyan kollektív döntés alapján, amelyik a legnagyobb igyekezet mellett sem lehet méltányos mindenkihez. Marad azonban a remény, hogy azok, akik kiérdemelték, az évek során majd mind meg is fogják kapni, hiszen munkájukat eddig sem ennek reményében végezték, hanem elkötelezettségből, meggyőződésből, szolgálni akarásból.

Évről-évre elmondhattuk, hogy kitüntetett példaképeink mit jelentenek számunkra. Ha lehet, egyre bonyolódó világunkban ez a szerepük egyre fontosabbá válik.

Az a magyar egészségügyi ellátás jövőjét biztosítani egyedül képes, csak munkájára koncentráló, konszolidált orvos-társadalom, amelynek felépítése mindnyájunk célja, elérhetetlen az ő mindenkit szolgáló munkájuk és presztízsünk ennek köszönhető minél magasabbra emelkedése nélkül.

Számos szempontot figyelembe véve született döntésével, a Hippokratész Emlékérem Bizottsága a Magyar Orvosi Kamara megbízásából ezt próbálja elismerni a most itt kiosztott emlékéremmel.

A Magyar Orvosi Kamara vezetősége és egész tagsága nevében gratulálok mindnyájuknak. Kérem, hogy további tevékenységükkel is maradjanak a Magyar Orvosi Kamara, orvos-társadalmunk, s általa a magyar betegek mellett.

BESZÉD A HIPPOKRATÉSZ EMLÉKÉRMEK ÁTADÁSÁRA 2017

Tisztelt Kongresszus! Tisztelt Kitüntetettek, kedves Őket ünneplők!

Ismét örömteli együttlét tanúi vagyunk és hagyomány szerint újfent a kiérdemelt kitüntetések átadása vezeti be a kongresszust.

Szép hagyomány ez, hiszen ezekkel az elismerésekkel a jól végzett munka örömét hozzuk magunk közé. Mert a Magyar Orvosi Kamara az elmúlt időszakban sem tétlenkedett, sőt nagyon is tevékenyen járult hozzá azokhoz a kezdeményezésekhez, amelyek megmozgatták az egészségügy és a benne dolgozók további sorsának állóvizeit.

A munka egésze egyének tevékenységének összeadódásából áll s ennek fontos részét adták nekünk azok, akik ma átvehetik a Hippokratész emlékérmet, a Magyar Orvosi Kamara e magas elismerését.

A kuratóriumnak most sem volt könnyű dolga. Az ajánlók ugyanis nem egy esetben a szakmai érdemekre koncentráltak, miközben e kitüntetés a kamarai munkáról szól elsősorban. De mellette számos más szempontot is figyelembe kellett vennünk, így a kamarai munkához szorosan kapcsolódó eddigi – estenként már többszörös – felterjesztések mellett az emberi és szakmai tényező s az előző elismerések is szerepet kaptak az összegzésben. Tökéletes sorrend azonban nem létezik, s ezért biztosan van olyan felterjesztett, akinek érdemei szerint itt volna a helye. A sokéves tapasztalat szerint azonban minden esélye megvan arra, hogy jövőre maga is átvehesse megérdemelt kitüntetését.

Az egészségügy világméretű és hazai átalakulása folyamatos nyomás alatt tartja sorainkat, hiszen a korszakváltások mindenkor bizonytalanságot okoznak és áldozatvállalást, esetleg áldozatokat követelnek.

Ebben a helyzetben a szokottnál is fontosabb, hogy legyenek közöttünk olyanok, akik segítenek eligazodni és példájukkal is bizonyítják, hogy előre tekintve, bizakodva indulhatunk el egy reményeink szerint új és a megnyugvás felé vezető úton.

Az orvostársadalom a nemzeti megmaradásnak mindenkor stratégiai fontosságú tényezője volt és marad, s ez nem csupán erőt kell adjon, de a felelősség tudatával is fel kell ruházzon minket. Erről szólt a ma kitüntetettek eddigi munkája és bizonnyal annak folytatása is.

Köszönjük!

A továbbiakban örvendjünk Nekik és velük a szép pillanatoknak.

Most pedig – immár hagyományosan – elkezdjük az emlékérmek ábécé sorrendben történő kiosztását. A laudációkat kuratóriumunk tagja, Hermann Péter professzor, Fogorvosi Tagozatunk elnöke, ismerteti.

BESZÉD A HIPPOKRATÉSZ EMLÉKÉRMEK ÁTADÁSÁRA 2018

Tisztelt Kollégák, kedves Meghívottak!

Év végén a Magyar Orvosi Kamara is áldoz a hagyománytisztelet oltárán. Nem puszta formalitásról van szó. Ugyanis egy hagyományellenes világban ez nem egyszerűen egy bokréta a Kamara kalapján, hanem, ha komolyan átgondoljuk egy olyan gesztus, amely a hagyományőrzés egyéb formáival együtt lelki erőforrás egy évtizedek óta helyzetének megjavításáért küzdő hivatás számára. Ha a megmaradásnak oly fontos feltétele a nemzettudat, talán nem tévedés, ha a szakmai öntudat fontosságát is átgondoljuk. És azt, hogy utóbbi az előbbinek részét képezheti.

Nem szaporítanám a szót, mikor a kitüntetettekről beszélek, de le kell szögeznem, hogy most sem volt egyszerű kiválasztani az elsőket az egyenlők közül. Bizonyára nem is sikerült tökéletesen, de ha a hagyományt tovább folytatjuk, az idő segíteni fog igazságot szolgáltatni, és minden arra érdemesre sor kerülhet.

Végül a köszönet szavai következnek. Mert meg kell köszönni azoknak a példás és csüggedésünket ellensúlyozó munkáját, akik a körülményekkel nem törődve, csak a hivatás szavára hallgatva tették a dolgukat a Magyar Orvosi Kamara tagsága és általa egy a gyógyító munkát nélkülözni nem tudó nemzet érdekében.

Köszönjük tehát nekik az eddigieket és kérjük, hogy tekintsék biztatásnak is a folytatásra.

Hogy kik ők, azt most megtudhatják, a szokásos ábécé sorrendet betartva. Felkérem dr. Hermann Péter rektor helyettes urat a laudációk felolvasására.

BESZÉD A HIPPOKRATÉSZ EMLÉKÉRMEK ÁTADÁSÁRA 2019

Tisztelt Meghívottak! Kedves Kollégák!

Idei kongresszusunk a szokásosnál is nagyobb feladatokat ró a jelenlevőkre. A felelősség is ennek megfelelő.

Így aztán joggal gondolhatunk arra, hogy a közösségért végzett munka alázatával szerzett érdemek példamutatása hatványozott jelentőséggel bír.

A Hippokratész emlékérem a kamarai munka megbecsüléséről szól és olyanok érdemlik ki, akik igazi közösségi emberek.

Napjaink megbolydul világában, amikor csak sejtéseink lehetnek arról a jövőről melynek szolgálatában tevékenykedik a magyar orvostársadalom is, ez a közösségi szellem kiemelt szereppel bír. A világszerte támogatott atomizálódás egyik fő ellenszere a közösségépítő munka, s ezért kimondatlanul bár, de nem mindenhol népszerű.

Kamaránk egész tevékenysége erről szól. Helyi és területi kisközösségek sejtjeiből áll össze szakmai közösségünk egésze, hogy aztán egy sokkal nagyobb közösséget szolgálhasson. S ez a nemzet. Ne szégyelljük kimondani!

Ha pedig ilyen feladatra esküdtünk fel, akkor a csendes, alázatos és önzetlen közösségi munka nélkülözhetetlen. Úgy is, mint elvégzett tevékenység, de úgy is, mint példa!

Ezt köszönjük meg mai kitüntetettjeinknek és kívánunk hozzá a kamarai vezetőség, valamint az egész tagság, minden kolléga nevében további erőt, kitartást és jó egészséget.

A laudációkat, immár hagyomány szerint, Hermann Péter Rektor helyettes kollégánk ismerteti.

Szász István Tas

A MOK Hippokratész Emlékérem Kuratórium elnöke