„Kétezer-tíz december tizenegyedike az én számomra igen fontos nap, mert harminchat éves munkámra akkor került fel a korona” – így emlékszik vissza életének e különösen nagy jelentőségű napjára a kolozsvári születésű, Leányfalun élő orvos, szakíró, közíró és szerkesztő, a Hitel Múzeum alapítója és vezetője, Szász István Tas. Öt évvel ezelőtt, 2010. december 11-én Kádár Tibor erdélyi festőművésznek az alkalomra készült, 54 portrét magában foglaló triptichonjának a leleplezésével nyitotta meg Szőcs Géza akkori kulturális államtitkár Leányfalun a nagy múltú Hitel folyóirat gazdag múzeumát. Az erdélyi irodalom és történelem e kivételes szentélyét az évfordulót megelőző napokban kerestük fel.

– Mi hívta életre és hogyan sikerült elindítani a Hitel folyóiratot 1935-ben?

– Trianon után az erdélyi magyar értelmiség légüres térben találta magát, nem tudta, mit tegyen, nem is igen hitte el mindazt, ami történt, amikor pedig elhitte, passzív rezisztenciába burkolózott. 1921-ben Kós Károly Zágoni Istvánnal és Paál Árpáddal közösen kiadta a Kiáltó szó című röpiratot, amelyben az új helyzethez alkalmazkodó politikai cselekvést sürgettek, s amely valóban felrázta a Romániában kisebbségi sorba kényszerült magyarságot. Főleg egyházi és ifjúsági vonalon indult meg az önszerveződés, megalakultak a legény- és leányegyletek és így tovább. Ebben óriási szerepe és érdeme volt Gróf Mailáth Gusztáv Károly, majd Márton Áron katolikus, illetve Makkai Sándor református püspököknek.

A Hitelt 1935-ben indította el Makkai Sándor fia, Makkai László a katolikus Venczel Józseffel együtt. A füzet alakú lap – a kis Hitel – hat kitűnő szám után még abban az évben megszűnt, amikor Makkai Sándor Magyarországra költözött és a fiát is magával vitte. Venczel József pedig elhatározta, hogy ebből egy nagyobb súlyú értelmiségi folyóiratot hoz létre. Ekkor, nem lévén a lapnak semmilyen irodai és pénzügyi háttere, az én – a román földreform után önerőből talpra állóban lévő – szüleim felajánlották, hogy szerkesszék nálunk a Hitelt.

A negyedéves, oktáv formátumú, úgynevezett nagy Hitel első száma 1936-ban jelent meg. Négy jó barát szerkesztette: Albrecht Dezső, Venczel József, Vita Sándor és Kéki Béla. A vezércikket Albrecht Dezső írta Építő Erdély címmel. A folyóiratnak nagy hatása volt olvasóira: ők szervezték meg az erdélyi magyar értelmiség híres Vásárhelyi Találkozóját is, és munkatársai a napi politika küzdelmeiben is helytálltak.

A második bécsi döntés nyomán, 1940-ben Észak-Erdélybe érkező és kialakuló magyar adminisztráció leállította a lapokat, úgyhogy a Hitel ismét hónapokig nem jelent meg. Végül megkapta az engedélyt, sőt állami támogatást is elnyert, aminek köszönhetően már havonta jelenhetett meg. Így kezdődött a Hitel harmadik korszaka – a kis Hitel és nagy Hitelt követően –, a bécsi döntés utáni Hitel, amit én elneveztem harmadik Hitelnek és ezt el is fogadta az irodalomtörténeti közvélemény. A három korszak alatt a Hitel szellemi köre 220, többségében író és költő emberből, valamint tudósokból és művészekből állt, vagyis felölelte az erdélyi értelmiség színe-javát. A lap nemzetpolitikai szemle lett, a nemzetstratégiai tudományok művelőinek az írásai jelentek meg benne, a szépirodalmi művek pedig munkamegosztásos alapon a Helikonban és a Pásztortűzben kaptak helyet. Az 55 Helikonosból 18 volt a Hitel aktív munkatársa, tehát a két szellemi kör jórészt átfedte egymást.

A Hitel történetét 1944-ben szakította meg a második világháború, mai formájában való folytatását pedig csak sokkal később, 1988-ban Budapesten tette lehetővé a történelem kereke.

– Az Ön családja számára azonban 1944-ben nem szakadt meg ez a történet, hiszen attól kezdve a Hitel-szerkesztőség minden tárgyi örökségének megőrzésén, megmentésén fáradoztak.

– Nem sokkal apám 1973-ban bekövetkezett halála után egy új törvény értelmében be kellett volna jelentenünk minden kulturális értéket, amely ez által állami tulajdonba került volna és csak a megőrzés joga maradt volna nekünk, akár a telekingatlanok esetében. Ezzel szemben én három városban eldugdostam, amit csak tudtam – hiszen nyilvánvalóan mindent nem lehetett. A most Leányfalun látható Hitel-anyagot Magyarországra településünk után tárgyról tárgyra csempésztem át a határon húsz éven keresztül. Igyekezetemet barátok is támogatták. Abban, hogy ezt megfelelő módom elhelyezzem, Makovecz Imre volt a segítségemre, aki nemcsak a ház terveit készítette el, úgy, hogy hasonlítson az eredeti környezethez, hanem biztató szavaival és barátságával is mellettem állt abban a hatalmas hajszában, melynek során ezt a házat a semmiből – annak köszönhetően, hogy egészségpolitikai újságokat alapító főszerkesztő lettem – felépítettem. Tudja, az élet olyan, hogy azt a Jóisten elrendezi. És ha mi azt csináljuk, amit feladatnak ad nekünk, akkor ahhoz meg is kapjuk tőle a segítséget.

– Korántsem mindennapi, ahogyan megvalósította Leányfalun a kolozsvári ház helyiségeinek hű mását, az eredeti berendezéssel…

– Látható itt a Hitel szalonja – dédnagyanyám kályháját darabokban hoztam át, ez volt a Hitel szalonjának is a kályhája, itt most csak dísz. Mellette látható a tárgyalóterem, a tulajdonképpeni dolgozószoba is. Ez Kós Károly széke, ez Dsida Jenőé, ebben ült Tamási Áron, abban Kemény János, amott ült a nagyobb találkozókon Márton Áron és a mindenkori unitárius és lutheránus püspök, illetve Vásárhelyi János református püspök és Tavaszy Sándor református püspök-helyettes pedig mellette.

– Honnan tudja, hogy melyik széken melyikük ült?

– Megjelöltem a székeket. Azokat is szétszedve hoztam át a határon…

– A csillár is eredeti?

– A csillárt anyám tervezte és egy székely bácsi faragta fából. Egy ócska cementes zsákban hoztam át darabokban és restauráltuk. Anyám, Hort Idy – aki a Trianon utáni, Janovics-féle új magyar Kolozsvári Nemzeti Színház vezető színésze és Erdély első női fotóművésze volt – szobrászkodott is, az ő szobrai láthatók itt. Az elsőt apámról készítette. De rajzolt és festett is, aminek később nagy hasznát vettük. Egyetemi tanár apám – aki a 103 évig működő Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület ügyvezető alelnöke, majd a Bolyai Egyetem alapító tanára volt – segédmunkásként, anyám pedig rajztudásával kereste meg a mindennapit és mentette meg az elkótyavetyéléstől a Hitel-örökséget.

– Rengeteg fénykép köröskörül a falakon: alapítók, szerkesztők, tanácsadók, főmunkatársak… Németh László, Tamási Áron, Wass Albert, Kós Károly, Reményik Sándor, Dsida Jenő, Jékely Zoltán… felsorolni is lehetetlen. Nem egy darab Erdély van itt, hanem egész Erdély itt van.

– Az erdélyi fejedelmi képtár négy megmaradt képe is itt van, a többi Varsóban elpusztult. Amikor a Kornis kastélyból ezeket eladták, a család megvette, mert ők őseinkkel voltak rokonok. Látható itt Báthory István, aki jórészt székely seregével Rettenetes Ivánt rettenetesen megverte, és a lengyelországi festmények szerint a cár térden állva hódolt neki,

aztán Bocskai István fejedelem, majd II. Rákóczi György, akivel Erdély aranykora végződik és végül Apafi Mihály, az utolsó erdélyi fejedelem.

– És ez a sok kortárs festmény?

– Huszonnyolc éve szervezem az Erdélyi Művészek Leányfalun elnevezésű kiállítás-sorozatot minden év augusztus 19-én. Az itt látható festmények nagy részét a kiállító művészektől vettem vagy ajándékoztak meg azokkal ilyen alkalmakkor.

– Végül, de nem utolsósorban itt van a teljes Hitel-gyűjtemény…

– Beleértve a mostani, az új Hitel lapszámait is, amelyeket az első számtól kezdve ugyanúgy beköttetek kalotaszegibe, mint ahogy anyám kapta meg annak idején a szerkesztőségtől minden évben az adott évfolyamot.

– Van itt még valami: a Magyar Örökség-díj, amelyet a HITEL nemzetpolitikai szemle kolozsvári (1935–1944), illetve a folyóirat 1988-tól működő budapesti műhelyének is megítélt 2012-ben a Magyar Örökség és Európa Egyesület kuratóriuma. A következő évben, 2013. november 15-én pedig „Dr. Szász István Tas orvos, író, szerkesztő, az erdélyi Hitel emlékmúzeum alapítója” átvehette a Bethlen Gábor Alapítványtól a Márton Áron-emlékérmet.

– Nagy öröm volt számomra mindkettő. Itt is megmutatkozott, hogy Márton Áront azért küldte az életembe a Jóisten, hogy végigkísérje azt. Annak idején kolozsvári plébánosként a református megkeresztelésem napjának délutánján eljött hozzánk és „Légy jó magyar ember!” szavakkal megáldott. Apámmal jó barátságban voltak. Nagyszüleim hatvanadik házassági évfordulójára – pedig akkor a nagy püspök várfogságban volt Gyulafehérváron – két üveg misebort küldött. Márton Áron képe mindig ott volt a szobám falán. Elképzelheti, mit jelentett nekem, amikor a Márton Áron-emlékérmet Lezsák Sándortól átvehettem…

– Banális kérdés, de hát szokványosnak éppenséggel nem mondható, hogy valaki múzeumot rendez be és működtet a saját otthonában. Milyen cél vezérelte ebben?

– Az egésznek, tehát írásaimnak és a múzeumnak nem pusztán a Hitel műhelyében folyó hatalmas és maradandó munka felmutatása és nem csupán az emlékezés-emlékeztetés vagy a tudatépítés a célja, hanem az, hogy ezeket a kristálytiszta, igaz és a magyar nemzetstratégia, a magyar jövő szempontjából valódi tiszta forrást jelentő gondolatokat a mai vezetőink, a mindenkori kormányaink és politikusaink is megismerjék.

– Ehhez bizonyára jelentősen hozzájárul a Kairosz Kiadó Magyar Örökség sorozatában megjelent, Palackposta Erdélyből – Hitel, Kolozsvár 1935–1944 című könyve is.

– Igen, mert a könyv a Hitel-es nagyjainkról szól, akik európaiak módjára mertek magyarok lenni. A megmaradásáért küzdő nemzetet próbára tevő időszakban, amikor magyar mivoltunkat hihetetlen erők akarták ismét szétmorzsolni, szükség volt minden rendelkezésre álló tartalékra, ügyességre, bátorságra, az eddig megszenvedett tapasztalatoknak a felhasználására. Ez a száznéhány oldal arra tanít, hogy ne kezdjünk feleslegesen mindent újra. A megszenvedett és igazgyöngyként kiizzadt tapasztalat felhasználása sok, eddig eltékozolt erőt szabadít föl, élesebb látást kölcsönöz. A könyv a román-magyar kurzusváltást is átélt Hitel folyóirat első éveinek „szellemi kagylókincseiből” mutat be néhány megdöbbentően aktuális és érvényes, tehát nagyon is használható gondolatot.

– Mi módon lehet Leányfalura múzeumlátogatásra bejelentkezni?

– Nagyon egyszerűen: felhívnak telefonon és megkérdezik, hogy itthon vagyok-e. Persze vannak csoportok, akik hónapokkal korábban bejelentkeznek. Jönnek fiatalok és nyugdíjasok is. Az öt év alatt ezernél is több vendég járt itt. Mindenki, aki itt megfordul, fényképpel és saját kezű bejegyzésével gyarapítja vaskos vendégkönyvünket.

– Említette a fiatalokat: mit tapasztal, sikerül az ő kíváncsiságukat, érdeklődésüket e téma iránt felkelteni?

– Voltak itt egyetemisták, középiskolások és felső tagozatos általános iskolások is. Mindig az adott korosztálynak megfelelően beszélek hozzájuk, és bizony volt olyan diákcsoport, amelyik azt mondta, hogy maximum félórát tud itt eltölteni, de másfél óra múlva még itt voltak a gyerekek és kérdezősködtek…

– Tíz évig vezetett rovatot az Erdélyi Naplóban, számos helyen publikált és teszi ma is, több mint húsz könyve jelent meg. Min dolgozik jelenleg?

– Az egykori Hitel folyóiratok tíz évfolyamnyi, összesen 3600 oldalának a feldolgozásával foglalkozom, kigyűjtöm a cikkek mának szóló üzeneteit és hozzáfűzöm a saját gondolataimat.

Naponta elkészítek egy ilyen tanulmányt. Féléve kezdtem hozzá és körülbelül a felénél tartok.

– Könyvbemutatóival, előadásaival Erdélyben is folyamatosan jelen van, többször megfordult már Brassóban, Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Nagybányán, Szatmáron, Temesváron… a sort lehetne folytatni. A közeljövőben vezeti-e útja Erdély felé?

– Transzilván szemmel, összmagyar szívvel című tanulmánykötetem a közelmúltban jelent meg. Ezt nemcsak hazai településekre, de jövő év elejétől szülőföldemre is elviszem. A 320 oldalas kötetben található hat nagyobb tanulmány könyvtárnyi könyv tanulságainak összefoglalója a ma időhiánnyal és információáradattal küzdő érdeklődők számára olyan kérdésekben, amelyek tapasztalataim szerint, az elmúlt háromnegyed század bűneinek betudhatóan mai magyar körökben nem kellőképpen ismeretesek.

Az eddig megírt tanulmányaim, publicisztikám, versesköteteim vagy egészségpolitikai köteteim, a múzeum és a kiállítás-sorozat s természetesen a most készülő terjedelmes Hitel-feldolgozás, tehát minden erőfeszítésem a valódi, tiszta, bölcs és önkritikus nemzettudat építését szolgálja, amely a hagyományok tisztelete, az erős hit és az ezekből fakadó magától értetődő áldozatvállalás mellett képes lehet megvalósítani a megmaradás újabb csodáját. Soha nagyobb szükség nem volt erre, hiszen ennek elválaszthatatlan része az egészséges veszélyérzet is.

Varga Gabriella

Fotó: Ozsváth Judit