Menü Bezárás

 

Kellene még egy élet

Szász István Tas orvos, író, kultúraszervező… és itt még hosszú felsorolásnak kellene következni, amit a seregnyi barát és ismerős számára egyetlen szó – a beceneve – helyettesít: ő Tasi. Leányfalun él. A háza múzeum. Makovecz Imre tervezte.

Mi itt egy múzeumban beszélgetünk. Én most éppen Tamási Áron székében ülök. Hogy kerül ez Kolozsvárról Leányfalura, egy orvos és egészségpolitikus lakásába?

– Ez a szék, az ebédlőgarnitúra, levéltáram és könyvtáram java része, a tárgyak, a relikviák itt, a házamban berendezett Hitel-múzeum részét alkotják. A kolozsvári Hitel című folyóirat a Trianon utáni kábultságból lassan magához térő és a kisebbségi létbe beilleszkedni kényszerülő erdélyi magyar értelmiség egyik legjelentősebb eredménye, amely olyan nemzetstratégiai kérdéseket tárgyalt, melyek máig időszerűek a magyarság megmaradása szempontjából. A lap nekem mondhatni testvérbátyám, ugyanis székhely híján létrehozói a szüleim házában és támogatásával gyűltek össze. Édesapám, Szász István mezőgazdász és édesanyám, Horth Idy színművésznő voltak a Hitel házigazdái. Ennél fogva gyerekként olyan rendkívüli emberek társaságában foroghattam, mint Kós Károly, Tamási Áron, Márton Áron, Tavaszi Sándor, Kemény János, Kiss Jenő, Szabó T. Attila , Reményik Sándor, Jékely Zoltán, Mikó Imre, Szabédi László… A tárgyakat és dokumentumokat kényszerű kitelepülésem óta folyamatosan mentettem át, sokszor kalandos körülmények között. A jó sorsom úgy rendelte, hogy amikor Leányfalura kerültem orvosnak, a családom és a gyűjteményem számára fedelet is tudtam biztosítani. Örök hálával tartozom ezért Makovecz Imrének, aki barátságból megtervezte ezt az épületet, méghozzá úgy, hogy a lakni is lehessen bene, és a múzeumnak is helyet adjon. Ráadásul belső formavilága az egykori kolozsvári szülői házat idézi, ahol a Hitel is megszületett. Nemrégiben értékes relikviával bővült a tárlat: Kádár Tibor festőművész barátom megalkotta a Hitel triptichonját, amelyen a kétszázhúsz „hiteles” alkotóból ötvennégy szerepel, köztük a lapot minden erejükkel támogató szüleim is.

Ha már képzőművészetről esett szó, én például a Hitel-múzeummal és ennek tekintélyes rajongótáborával épp egy tárlat alkalmával találkoztam először, amit a leányfalui művelődési házban Ön rendezett.

– Huszonnyolc éve szervezem az „Erdélyi Művészek Leányfalun” kiállítás-sorozatot, egy idő óta irodalmi estekkel egybekötve. Itt bemutatkozott már az erdélyi képzőművészek színe-java. A rendezvények „műsorvezetője” először Páskándi Géza, majd az ő halála után Lászlóffy Aladár volt, és amióta Ali is itt hagyott bennünket, Banner Zoltán vállalta ezt a feladatot. Vendégeim szerint ezek az események, melyeket szívemnek kedves baráti összejövetelek követnek, nagyon nagy szerepet játszanak az erdélyi és a magyarországi értelmiség egymásra találásában, összefogásában.

– Tulajdonképpeni főfoglalkozása az orvosi hivatás, melyet két országban, Erdélyben és Magyarországon gyakorolt.

– A Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemen végeztem, de még előtte – 1959-ben – kifogtam az egyetemek egyesítésével járó boszorkányüldözést, és egyéb bűnöm nem lévén elővették az 56-os magatartásomat, s a magyar forradalommal való „elvtelen szolidaritás” vádjával kirúgtak az egyetemről. Akkor ólombányában dolgoztam, aztán építőmunkásként, majd némi kiképzést követően ólomablak-keretező lettem. Két év múlva, mint „élmunkást” vettek vissza, így diplomáztam le. Aztán háziorvosi és főorvosi, utóbb pszichiátriai szakvizsgát is tettem. Több erdélyi településen, majd rövid ideig Kolozsváron praktizálhattam. Áttelepülésem után tíz évig a Bakonyban dolgoztam, azután kerültem Leányfalura. Ezt a sorsomat nem egyszer meghatározó „csodák” egyikének tartom. Felkérésre kezdtem egészségügyi lapok alapításával és szerkesztésével foglalkozni, mint olyan, aki már régebben írással is foglalkozott. Közben a Magyar Orvosi Kamarának kezdetektől tagja és különböző szintű vezetője, az Alapellátó Orvosok Országos Szövetségének elnöke voltam.

Irodalmi tevékenységének fő témája – az egészségügyön túl – a nemzetpolitika, az összmagyarság nagy sorskérdései és az erdélyi magyarság megmaradásának lehetőségei. Ezer szállal kötődik a szülőföldjéhez, a szövérdi Szász családfát Erdélyben a XV. századig tudja visszavezetni. Adódik a kérdés: több mint ötszáz éves gyökerekkel miért hagyta el Erdély földjét?

– Annak idején, Kolozsváron a feljebbvalóm „csendőrpertus” vállveregetése, miszerint: „Kiváló fiú vagy te, de meg kell értened, hogy ebben a városban nincs szükségünk magyarokra!” – már utat mutatott. Aztán megszüntették az állásomat, és egy olyan vidéki pszichiátriai intézmény igazgatását bízták volna rám, ahol a politika szelleme kísértett – vagyis nekem kellett volna elvégezni a piszkos munkát. Ekkor érkezett el a pillanat, amikor beadtam a visszahonosítási kérelmemet a családommal együtt, és a szülői házam, a Hitel-ház elvárt átadása után áttelepültünk Magyarországra. Biztos vagyok abban, hogy innen sokkal többet tudtam tenni az erdélyi magyarságért, mint ha otthon maradtam volna. Mindig kötelességemnek éreztem a szülőföldemet, az erdélyi magyarságot szolgálni, és meggyőződésem, hogy ezzel az anyaországot is szolgáltam, mert a magyarságot csak egyetemesen, összmagyarságként tudom elképzelni. Mára több mint nyolcvan lap és folyóirat közölte írásaimat, és túl vagyok a huszadik önálló kötetem megjelenésén, a legkülönfélébb műfajokban, s az Írószövetség is tagjai közé emelt.

Több emberéletre is elégséges teljesítmény van Ön mögött. Mit lehet még ehhez hozzátenni?

– Konferenciákat szervezek, előadásokat tartok a múzeumomban és sokfelé a Kárpát-medencében, sőt távolabb is, könyveket írok és szerkesztek. De szeretném feldolgozni a Hitel aktualizálásért kiáltó emlékei mellett, édesapám, Szász István EMGE ügyvezető alelnök és egyetemi tanár, mezőgazdász, szakíró, valamint első világháborús hős tetemes hagyatékát is. Most tudom csak, mennyi tennivalóm lenne! Kellene még egy élet…