MEGHALADHATÓ-E TRIANON?
(Évfordulós ünnepi beszéd)
A mai megtisztelő meghívásnak eleget tevők egyaránt Trianon Traumatizált Társadalomból, mi több, egy városból, a diktátum előtti Magyarország második városából, Kolozsvárról érkeztünk. Mondhatnám, hogy a régi Kolozsvárról, mert az óta ez a város elvesztette egykori nagy magyar többségét, s román törvények szerint már magyar feliratokra sem jogosult. Számunkra ez a három T ma is létezik. Egyet azonban már most szögezzünk le: létezik mindenki számára, aki magyar a Kárpát-medencében. Sőt, a nem magyaroknak hasonlóképpen. Még az is viseli következményeit, aki nem tud Trianonról, vagy nem is akar tudni róla. Errefelé az élet minden területének minden momentuma, ha tagadja valaki Trianont, ha nem, összefüggésben van 1920. június néggyel. De erről majd később, amiképpen egészen más formában arról, hogy miként élte meg Kolozsvár ezt a traumát.
A továbbiakban nem egy történész fogja elmondani gondolatait, hanem egy „önök közül való”, a kérdés által személyesen a szokásosnál közelebbről is érintett magyar értelmiségi. Tehát a szubjektivitás vétkét felvállalva, mégis tárgyilagosságra törekedve, de minden józan kritikát elfogadva.
Ezt megelőzően hallgassák meg Óss Enikő művésznő előadásában azt a kötetben éppen most megjelent versemet, melyet egy a ritkábban emlegetett délnyugati – adriai – ezeréves határon látott kereszt ihletett.
Síró kereszt
Két ország közt állok
útszéli kereszt,
elhullott rólam
bádogeresz,
lecsorog arcomon
esőcsepp könny,
nincsen gyolcslepedő
a köldökömön.
Vackorfák állottak
valaha itt,
vándor térdepelt,
ha útja erre vitt,
kalapja levéve,
az ócska avítt,
lelkében élő volt
még az a hit,
mely összefogta
a hét határt,
megállított itt
gyalogost, batárt.
Aztán elfogyott
mint kulacsból bor,
már nem állott meg itt
senki kóbor,
s húztak a fák közé
szögesdrót határt,
tilalomfa várt itt
gyalogost s batárt.
Abbázia, 2010. április 14.
Ezer éven át, de lehet, hogy sok ezer évig haladt a magyarok történelme Trianon felé, s utána ahelyett, hogy eltávolodnánk tőle, minden jel szerint egyre inkább és folyton csak visszafelé haladunk Trianonba, mint egy fekete lyukba. Bár felénk sokszor emlegettek már újabb Trianonokat, napjainkban valóban egy második Trianon közérzete kezd eluralkodni felettünk.
Trianont egy rövidesen várható vég kezdetének szánták nekünk, de a terv készítőinek elképedésére túléltük, sőt, ha nem hallgatunk liberálisan nemtelen szirének hangjaira, ha nem süllyedünk a kicsinység kényelmesen vonzó puhaságába, melyet más formában már felkínált nekünk ama kádári korszak, lehetne belőle még akár egy új kezdet is. Egy kereszthalált követő feltámadás.
Ugyanezt – az egyes gyorsan ítélők számára a valóságtól elrugaszkodottnak tűnő megállapítást – megfogalmazhatjuk csupán a legszárazabb tényekre támaszkodva, és meggyőzésük érdekében akár félre is tehetjük a ma liberális, kozmopolita körök által nagy igyekezettel nemzetieskedőnek nevezett retorikát. Mégis eljuthatunk erre a következtetésre.
Pedig soha nem volt a helyzet életveszélyesebb, de soha nem álltunk annyira közel sem egy olyan lehetőség kapujához, mint most, amikor – leegyszerűsítve fogalmazok – Európa által elárultatva, Európa megmentéséért tehetünk, s ezzel meglelhetjük a talán egyetlen utat saját életben maradásunk felé. Mert a kontinens történetében elismert módon már nem egyszer fordult elő, hogy az első lépéseket mi tettük meg. Mégis lehet ezt a tanácsot irreálisnak is nevezni, Széchenyi hiú ábrándjának, Németh László, Albrecht Dezső, Tamási Áron, és a háború előtti erdélyi nagy értelmiségi generáció számos tagja által „elkövetett” képzelgésnek, de akár lehet hinni benne olyan erős hittel, amelyik erőt ad a lehetetlennek tűnő megkísértésére. Mert példával szolgálhatunk a vén és egyre gyorsabban vénülő kontinensnek, s nemcsak a gazdaság most tapasztalt területein, hanem erkölcsi válságában is, hívő s nem hívő számára egyaránt fontos keresztény gyökereinek önkezével történő átmetszése közben. Kérdezhetjük, hogy van-e hozzá elég erőnk? Mit is mondott gróf Széchenyi István? „Merjünk nagyok lenni, s valóban nem oly nehéz, de legyünk egyszersmind bölcsek is.” Előbb említett nagyjaink ehhez a gondolathoz nyúltak vissza, amikor irányt óhajtottak mutatni a magyarnak.
Itt a méltatlanul és szándékosan, anakronisztikusan gondolkodva besározott Teleki Pál egy Albert Gábor által idézett mondatára emlékeztetnék: „Anyagi veszedelmek helyett lelkiek azok a veszedelmek, amelyek Európát szaggatják, s ennek következtében minden nemzet vigyázzon saját lelkére, hogy erős és tiszta maradjon.”… „A mai kor problémája nem gazdasági, hanem lelki. Hit kell, hogy megküzdhessünk vele.”
Ma tulajdonképpen, ha gúzsbakötve táncolva és ezért nem is tökéletesen kivitelezve, de egy ilyen kísérlet részesei lehetünk, ennek vagyunk tanúi, olykor hatásainak elszenvedői, avagy haszonélvezői. Ma Trianonra emlékezve erről fontos beszélnünk, mert ez az egyetlen lehetőség arra, hogy a minket ért halálos döfést, feltámadás követhesse. Hogy Trianont meghaladhassuk.
Ugye ismerjük a mai jelszót: a pénz társadalma helyett a munka társadalmára van szükség. Ismét Albert Gábor Teleki Pál idézeteiből merítenék: „Annak idején azt mondták, hogy a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz. Szerintem ma az ország felépítéséhez is három dolog kell: munka, munka és munka.”
De mást is mondott Teleki, például, hogy: „Magyarországot magyarul kell vezetni, magyar formák, a magyar élet formái szerint.” És hasonlóképpen fontos a következő megállapítása: „Sokszor külső erőktől várjuk a nemzet olyan gyarapodását is, amelyet erős és önérzetes nemzet mindig csak önmaga hajt végre”.
Ezeket a mondatokat olvasva az értő olvasó azonnal a nemzeti öntudat elpusztítására gondol, arra, ahogy azt az utóbbi 65 év mindkét (vagy talán mégis egy kézből dirigált) rendszere tette. Bizony Teleki még számíthatott a nemzettudat létezésére. Az alábbiakat szintén ő mondotta: „Legszilárdabb meggyőződésem, hogy a nemzetet csak igazmondással lehet nevelni”. Bizony ez sem az őszödi szellemet idéző mondat.
De térjünk vissza eredeti fonalunkhoz.
Figyelemreméltó egy objektív, tehát tagadhatatlan tény. Mégpedig az a hatalmas nyomás, melyet a pénzügyi háttérhatalom egy nemzetközi pártpolitika képében és egyre leplezetlenebb módszerekkel helyez reánk. Ez pedig egyúttal igazol is valamit. Mégpedig azt, hogy fontosak vagyunk nekik. Fontosabbak, mint mások, akik a lefektetett Uniós szabályok szerint nemcsak feszegetni próbálják annak – sokszor értelmetlen – határait, hanem büntetlenül messze túllépik azokat. Igaz többnyire az élet egészen más területein, bár olykor velünk párhuzamosan. Vagyis más mércével kezelnek, s ha ebből az derül ki, hogy reánk jobban figyelnek, akkor ez azt is jelentheti, hogy valamiért tartanak tőlünk. Ha viszont tartanak tőlünk, az lakmuszpapírként jelzi, hogy jó úton járunk. Mert az az út, amin a minket már-már nevetséges – de egyáltalán nem veszélytelen – módon bírálók elindultak, minden jel szerint hibás. Hibás a vesztébe rohanó kontinens, sőt a világ jövője szempontjából, de pillanatnyilag hasznos annak a kimondhatatlan nevű háttérhatalomnak, legalábbis saját hatalom és haszonközpontú, – de számukra is életveszélyes – törekvései szempontjából.
Igen! Akár a népmesék és legendák sárkánybarlangjának kapujában, ingereljük ama hétfejűt, s hol egyik, hol másik feje okádja ránk a tüzet. Miközben azzal minket elégetne, ugyanez a tűz, a sárkányfogvetemény kegyeltjeinek olcsó energiaforrásul szolgál. Melengeti őket. Egész Trianon óta megélt történelmünk a kettős mérce jegyében zajlik, s ennek jelei ma is naponta villannak fel a nemzetközi politikai és gazdaságpolitikai élet egén. Mi rá-rálépünk a sárkány valamelyik lábára, melyből hétnél több lehet neki, de egymagunkban nem vagyunk elegek a fejek lemetszésére, mert azért a való élet mégsem népmese.
Ha mindezt elfogadjuk, azonnal felrémlik előttünk a leghatalmasabb kérdőjel. Az emlegetett külső erőnél is fájdalmasabb s tán veszedelmesebb belső ellenerő. Az az erő, amelyik Trianon említését is folyamatos munkával sodorja a „politikailag nem korrekt” ravasz fogalomköre felé. Nem olyan régen fogalmazta meg egyik prominens képviselőjük, hogy szerinte Trianon nem tragédia.
Nekik hiába hangsúlyozza a Trianonra emlékező, hogy nem mások ellen, nem is meddő siránkozás céljából, nem is valami rejtett politikai szándék miatt, nem pártpolitikai vagy egyéb csoport érdekből, nem szavazatszerző céllal kell ezzel foglalkoznunk, hanem egész egyszerűen azért, mert ha nem ismerjük, ha nem kutatjuk meg okait és nem mérjük fel következményeit, akkor esélyünk sincs a megmaradásra. S mégis! Hallani sem akarnak róla. Hiába mondjuk, hogy Trianont meghaladni ma már nem Trianon revíziójával lehetséges, hanem egy új vízióval, a tanulságok levonását követő hatalmas erőfeszítésre való felkészüléssel, s annak keresztülvitelével, s természetesen az ehhez nélkülözhetetlen egészséges, életszerű és nem mások elleni nemzettudattal. Nyilvánvaló, hogy a kozmopolita gondolkodásmódot terjesztő neoliberális szellem a nemzettudatot ördögtől valónak tartja, nem hajlandó felismerni annak fontosságát, nem akar tudni annak egészséges formájáról. Trianon megismerése és okainak-következményeinek felismerése – ugyanis egyebek mellett és egyszerre – nemzettudatot igénylő és erősítő tényező. Annak pedig a morális zuhanás megállításán keresztül megnyilvánuló, – hogy az ő nyelvükön beszéljünk – gazdasági hasznáról egyszerűen nem akarnak tudni. Eszerint a veszélyét nagyobbnak érzik, mint a hasznát. Ismét Telekit idézném Albert Gábor könyvéből, s a már említettek mellé tenném a következőket: „Becsületünk előbbre való jólétünknél”… „A haza ugyanolyan, mint az édesanya, érzelmi szálak fűznek hozzá, és ha nem tud adni, akkor mi kell, hogy adjunk neki”… „Minél kevesebb a becsületesség, minél kevesebb a tisztesség, annál több rendelet, annál több törvény kell, viszont annál kevesebbet használ.”
Most pedig engedtessék meg egy szubjektív megjegyzés. Karinthy Frigyes mondotta egykor: magyar az, akinek fáj Trianon. Vajon mennyire akarnak ezek a körök annak a csodálatosan befogadó hungarus magyarságnak részei lenni? Mi van szándékaik mögött? Tudatlanság, ismerethiány? Téves ideológia? Vagy sötét tervek? Túl messzire vinne ennek taglalása.
Maradjuk azonban aktuális küzdelmeinknél.
Sajnos itt már nem lehet szó apró lépésekről, lassú fejlődésről vagy más hasonló óvatos és szerénykedő, elvetélt jelszavakat hangoztató (mint pl. a mások érzékenységének tiszteletben tartása stb.) megoldásokról, hanem csakis egy a Teleki-Bethlen-Klebelsberg-i konszolidációt felülmúló rendkívüli tettről. S bizony mindazzal a kockázattal együtt, amit a sietség és a sok szempontból elégtelen felkészültség jelent.
Ehhez pedig a nemzet erőfeszítéseit összefogó nemzetpolitika is szükségeltetik. S itt érkezünk el napjaink egyik sarkalatos gondjához. Folytathatunk-e a mai belső ellenzék, a mai hatalmas létszámú passzív vagy közömbös tömeg és a kettős mérce külső nyomása alatt nemzetpolitikát? Ugyanis benne élünk egy olyan demokratikusnak nevezett világmodellben, melynek minden gyarlósága ellenére meg kell felelnünk. Autark létünk radikálisok által sokszor emlegetett víziója egyenlő a lehetetlennel. Bár gyakran érezhető, hogy jó szándékú az óhaj, mégis csak keserű mosolyt fakaszt.
A mai világ országokon belül, de a mai Uniót ismerve még azon kívül is a pártpolitikák világa. Ezt naponta érezhetjük saját bőrünkön. Egy pártot természeténél fogva elsősorban a hatalom megszerzésének vagy megtartásának feladata foglalkoztatja, s az ezzel csak igen ritkán harmonizáló nemzetpolitika,- számára veszélyes lehet. Erre – különböző mértékben – csak akkor lehet alkalma, ha hosszú időre képes jelentős túlhatalmat szerezni és ciklusokon át tervezhet meg egy nemzetpolitikát. Természetesen, ha van ilyen szándéka. Erre a szintre egy pártot csak egy igen felvilágosult és ítélőképesség valamint erkölcsiség dolgában kellő szintre emelkedett választói tömeg tud felemelni. Egy olyan választói tömeg és egy olyan párt találkozása, amelyik tudja mi a taktika és mi a stratégia, hogy a pártpolitika lehet taktikus, de ezt soha nem emelheti fel a stratégia szintjére, mert azt a nemzetpolitikának kell meghatároznia.
Ismét visszaérkeztünk a mához. Valami ilyen történik most, kivéve annak bizonyosságát, hogy milyen hosszú távra tervezhet ez a szándékában ilyen irányba haladó pártpolitikai erő, s mennyire képes megküzdeni kinti, benti ellenfeleivel és belső gyengéivel. Ugyanis a magyar választónak még hátra van egy következő vizsgája, a pártnak pedig egy kétfrontos harcban zajló kemény esztendeje.
2014 tavasza ennek eredményéről fog szólni. Drámai pillanatok lesznek. Megmaradást befolyásolni képes pillanatok.
Ezt a mai megemlékező, emlékező, elgondolkodtatni óhajtó előadást, mint látják a végével kezdtem. Azért tettem így, mert eddigi Trianont taglaló előadásaim során tapasztalhattam, miszerint a hallgatók végig azt várják, hogy a kiútkereséshez érkezzünk, s ettől nem tudnak igazán az okok és következmények taglalására figyelni. A kettő azonban elválaszthatatlan egymástól. Most tehát a kiútkeresés után visszatérünk a múltba és végigfutunk az oda és onnan vezető út néhány részletéhez.
Ha visszapillantunk a magyar történelemnek írásokban már fellelhető első évszázadaira, már azzal találkozunk, hogy a vándorlások során is a befogadó szellemet hoztuk magunkkal. Akkor sztyeppei szokás szerint a hozzánk csatlakozókat el- és befogadtuk, de feladatot is kaptak: ők a gyepükön helyezkedtek el, s ezzel szolgálták meg a testvéri befogadás biztonságos hátországot jelentő gesztusát. Az előnyök kölcsönösek voltak.
A befogadó szellem terén aztán a keresztény Magyarország hajnalát már Szent István annyit emlegetett intelmei jellemezték. Az egynyelvű nép gyenge, legyünk befogadók! És ennek szellemében jártunk el egy évezreden keresztül, míg a minket Trianonban és máig is bíráló nyugati nagyok országaikban tűzzel-vassal homogenizáltak. Idejében,- tehetném hozzá, mert akkor még szabad volt, vagyis anakronisztikus lenne rajtuk ezt most számon kérni. Ugyanis akkor nem születtek még meg a mai értelemben ismert és működő nemzeti öntudatok, s a velük járó nemzeti törekvések.
Akkoriban, a ma a nemzetek börtönének bemutatott egykori Nagy-Magyarország viszont – a Szent Korona oltalma alatt –, a ma reánk szórt rágalmakkal ellentétben, éppen a nemzetek bölcsője volt. Amennyiben az óramutató járásával egy irányban haladva körültekintünk az önmagával határos ország mai szomszédjain, sőt még itt benn is, csupa ilyenekkel találkozunk.
Kezdjük nyugatról. Ausztriát az a Habsburg dinasztia hozta létre, amelynek esélye sem lett volna létrejönni, ha Kún László szövetségi hűsége nem oly szilárd és elfogadja Ottokár ajánlatát, mely őket közös prédának tekintette volna. Ehelyett mellettük maradt, és míg Ottokár segítségünkkel a Morva mezején elveszett, a Habsburg dinasztia elkezdte szerencsés felemelkedését.
A szlovákok nemzetté válása számtalan szláv törzsből és nyelvjárásból, kimondottan a Szent Korona védelme alatt történt. Nyelvüket másfél évszázaddal ezelőtt jelölték ki. Történelmük minden pillanata a miénkkel közös, s ezt senki tőlük el nem vitatná, fürödhetnének örömében, fájdalmában, dicsőségében, de ők inkább kitalálnak egy másikat maguknak. Képtelen kísérlet, de ma még ez is lehetséges. Liszt Ferenc például már Fracisekké avanzsált.
A ruszinok, a gens fidelissima – Isten tartsa meg őket – értesüléseim szerint máig igen nagy számban tartják Magyarországot anyaországuknak, annak idején csak a tengerentúli, kivándorolt ruszinok támogatták a trianoni döntést. Ruszinjaink valóban itt alakultak ki, és itt erősödtek meg. Ma viszont az ukrán olvasztótégely szélén tántorognak. Őket is ukránként tartanák számon, s velük együtt a kárpáti ősember leszármazottainak, gyermekeik pedig a tanterv szerint a negyedik osztályban az ukrán ősember egy napja címmel írnak dolgozatot. Amikor az első bécsi döntést követő években visszakerültek Magyarország kebelére, az emlegetett Teleki Pál dolgozott ki számukra autonómiát, s ennek bevezetésében csak a német vonal akadályozta meg.
A románok története még érdekesebb. Hiszen bármely elméletet fogadnánk el a valóság helyett, az kétségtelen, hogy európai kultúrájuknak bölcsője Erdély, a magyar nemzeti fejedelmek korának Erdélye, s az ezt követő idők, mikor az ellenreformáció idején az előtte a protestantizmus felé hajló románok jelentős része a görög katolikus hitet kapta, vagy megmaradtak az – azóta elfelejtett módon jó ideig református intendatura alatt működő – ortodox egyházban, mely ekkor ismét teljesen szláv befolyás alá került. Az ortodox törésvonal fontossága és története külön előadás tárgyát képezhetné. A latin ábécé és a románnyelvű biblia Erdély magyar fejedelmeinek és a protestantizmusnak ajándéka volt. Erről ma nem illik beszélni, de Transzszilvánia éppen ezért számukra is olyan szent föld lett, mint a magyarok számára a magyar kultúrát a török időkön átmentő fejedelmi Erdély. E nélkül a román kultúra és a román nép bizony egészen más lenne ma.
A szerbek, mint tudjuk a török elől menekültek be Magyarország területére. Jó szívvel fogadtuk őket, hogy aztán még alig pár évvel ezelőtt is a Balaton déli partjáig terjedjenek területi igényeik.
A horvátok velünk együtt éltek teljes jogegyenlőségben a Szent Korona oltalma alatt, míg a később általuk úgy megszenvedett jugoszláv ötlet meg nem szédítette egy részüket. A szlovének sorsa hasonló volt. Ráfizettek. Mára kijózanodtak. Egészen másként, mint a szlovákok.
Végül, de nem utolsó sorban, az osztrákok ügyesen kihasználták a konjunktúrát és megszerezték nyugat Magyarországot egyebek mellett azzal is, hogy az ott élő német kisebbséget, amelyik német volt és nem osztrák, belemosták az osztrákokba. Ez először a Német-Osztrák Köztársaság létrehozásának ötletekor merült fel, akkor annak szempontjából etnikailag magyarázhatóan, hiszen az németeket és osztrákokat akart egybegyűjteni, de amikor már csupán Ausztriáról volt szó, etnikai alapon nem lett volna semmiféle indokuk. Azok a németek, szintén a Szent Korona védelme alatt fogadtattak be az országba. Mára – számos magyarral együtt – már derék osztrákokká vedlettek.
Visszaérkeztünk hát az önmagával határos országot körbejárva Dévényhez. Így nézett ki az a népek börtöne, a Szent Korona védelme alatt élő népek bölcsőjeként.
Mondhatnánk persze, hogy minek voltunk befogadók? Csakhogy ez egyaránt következménye volt földrajzi helyzetünknek, az évszázadok során folytatott és minket ritkító véres küzdelmeknek és – nem kellően hangsúlyozott módon – a hódítók által behurcolt járványoknak. A demográfiai vákuumot aztán spontán, illetve bizonyos korokban tudatosan irányítva, idegen elemek betelepedése töltötte fel. Létszámunk 1848-ra már 50 százalék alá csökkent a birodalomban.
Itt merül fel Európa hálátlanságának kérdése. Egyik oldalról azt halljuk, hogy Európa védelmében véreztünk el, másik oldalról meg, hogy mi nem egyáltalán nem voltunk Európa védelmezői. Nyilvánvalóan nem valahonnan máshonnan teremtünk itt a kontinens támadói ellen hősiesen védelmezni a keresztény kultúrát, de mivel itt voltunk és magunkat védelmeztük, ezért természetes módon ennek is védelmezőjévé váltunk. A kérdésben sokkal lényegesebb az, hogy többnyire Európa segítsége nélkül. És ez a dolog veleje.
A legtöbb velünk együtt élő hungarus népesség a magyarnál szerencsésebb helyzetben volt. Földrajzilag és népszaporulat szempontjából egyaránt, hiszen többnyire védettebb területeken éltek, jogokat, sőt egyesek előjogokat kaptak, illetve a nemzet és kultúrfejlődés más szintjén lévén, még szaporábbak is voltak, de nem ez volt a döntő, hanem a mi háborús, belháborús és járványügyi okokból bekövetkező fogyásunk és az ebből következő bevándorlás, betelepítés.
Ennek legsokatmondóbb példája az erdélyi románok XVIII. századi felszaporodása. Már a század elején is többségben voltak, mert 250000 román, 150000 magyar és 100000 szász élt az akkori – már Habsburg kézre került, de magyar kultúr-dominanciájú – Erdélyben. Fél évszázad után a román fejedelemségekben uralkodó konstantinápolyi görög kereskedő, úgynevezett fanarióta uralkodók szörnyű kizsákmányolása elől félmillió román menekült át az akkor főnyereménynek számító erdélyi jobbágysorsba. Így kerültek abszolút többségbe. A magyar bűnöket itt is egyoldalúan szokták tárgyalni. Eszerint az erdélyi arisztokrácia az olcsó román munkaerőt részesítette volna előnyben. Ez itt-ott helyileg lehetett így is, de alapjában véve azért történt, mert nem volt magyar munkaerő. A XVII. században – Habsburg és török-tatár közreműködéssel – akkora pusztítás történt a völgyeket lakó magyarságban, ráadásul olyan hatalmas járványok léptek fel, hogy az utazó például a Mezőségen száz kilométeren át nem találkozott élő emberrel.
Aztán elérkezett a nemzeti öntudatok kora. A polgárosodás hozta magával. Ekkorra már a minket később elítélő nagyhatalmak bevégezték a homogenizációt. Nálunk viszont, mint láthattuk ennek ellenkezője történt. Felneveltük nemzetiségeinket, s a nemzetiségek börtönének kiáltottak ki. A tojásban kifejlődött csibék kopácsolni kezdték a mészköpenyt. Későbbi bírálóink homogenizáltak már az abszolút monarchiák idején, s ezért ott ez szóba sem jöhetett. Természetesen most nem nyitunk vitát a gyarmatbirodalmakról, a gyarmatbirodalmi szemléletről, amelyik mai velünk szemben tanúsított magatartásukban is nem egyszer tetten érhető.
Tulajdonképpen elérkeztünk 48-hoz, amikor már Wesselényiék figyelmeztetésén túl vagyunk, s mikor valóban kissé későn ébredünk a nemzetiségi törvénnyel, de Európa más részeihez viszonyítva mégis előbb. A bankvilág parancsát híven teljesítő, eladósodott Habsburg uralom nemcsak a hasonló helyzetben levő cári birodalmat hívja – illetve kapja – segítségül, hanem él a nemzetiségek egymásra uszításának lehetőségével is. Nem kis sikerrel. Ez a magyarság és a szomszédok történetében a mai napig tartó és még mindég feloldhatatlan ellentéteket hagyott maga után. S hiába született a kiegyezés után egy világviszonylatban úttörő nemzetiségi törvény, a nemzetközi közvéleményében a gyakorlatilag a legtöbb helyen végre sem hajtott szerény lex Apponyi a magyar nyelv idegen nyelvként bevezetendő oktatásáról, mint a nemzetiségek elnyomásának szörnyű bizonyítéka vonult be. A románoknál ez a román iskolák felszámolásáról szóló történetként ismeretes. Senki nem beszél arról, hogy 1910 körül Erdélyben 2300 román iskola volt s az akkori Romániában csak 1700.
És máris itt állunk Trianon kapujában. Időutazásunkkal elérkeztünk ahhoz a jól előkészített eseménysorhoz, amelyik a háborút az utolsó percig ellenző Tiszát és a magyarokat kiáltja majd ki a háború fő bűnöseinek. S ebben még mai magyar politikusok is partnerek, pusztán ama végzetes Tanácsköztársaság védelmezése céljából.
Pedig Trianont előkészítette az akkor már csírázó s még névtelenségben bujkáló globalizáció, és egyben első sikere volt annak.
Itt számos elmélet lehetséges, de kétségtelen – és ezt el kell ismernünk, hiszen mi is részesei voltunk –, hogy egy ideális – nem a globalizációt szolgáló –, mai néven Európai Unió minden előnyét felmutatni képes Habsburg birodalom hagyományos társadalma és a másként, de szintén hagyományos társadalmat jelentő cári birodalom útjában volt ezeknek az érdekeknek.
Ugyanakkor alaposan elemezni kellene saját elkövetett hibáinkat. Sok ilyen volt, de ezek nem elsőszámú okai voltak a történteknek, hanem csupán megkönnyítették azokat. Rendkívül fontos lenne ezekből a hibákból tanulni, mert ma is fel-felbukkannak és ma is veszélyt jelentenek. Legveszedelmesebb ezek közül a veszélyérzet virtuskodó semmibevétele és a szomszédokat nem ismerő, őket alábecsülő politikai és állampolgári magatartásmód. A hatalmi gőg által kirekesztett – Széchenyi által is tanácsolt – bölcsesség hiánya.
Szomszédjaink ügyeskedéseiről könyvek jelentek meg, ezernyi csalás, hazugság, szerencsés momentum stb. játszott a kezükre, s főleg az, hogy érdekeik egyeztek ama nagy háttérérdekekkel.
A szerencsétlen mellékkörülmények között talán a legártalmasabb Károlyi Mihály megjelenése és a Tanácsköztársaság voltak. Ezek nélkül valóban elképzelhető lehetett volna egy történelmi HA, mely szerint a határok etnikai jellegét legalább megőrizhettük volna. Sajnos azonban a történelem ítélőszéke előtt Kun Béláék is csak magyar bűnnek számítottak.
Mi is volt Trianon? Ezt ma már leginkább a kisebbségi sorsot megízlelők tudják átérezni.
Ezért most, mielőtt befejező gondolataimat elmondanám, rendhagyó módon egy versemmel próbálom ezt érzékeltetni úgy, ahogy egy kolozsvári ezt megéli. A szintén Kolozsvári Óss Enikő művésznő tolmácsolásában elhangzó versemben az erdélyi és az összmagyar történelem szempontjából fontos színhelyként a Házsongárd alatt húzódó, sokak által ismert Farkas utca kerül középpontba. Ha végighaladunk rajta, ezernyi magyar emlék sajog fel. Torkolatával szemben alapította az első erdélyi magyar egyetemet Báthory István, aztán mellette áll a románok által elvett Ferencz József Tudományegyetem, az egykori Magyarország második egyeteme, melynek a Babes és Bolyai egyetemek egyesítésekor öngyilkos magyar mártírjai is voltak, de itt állott az első magyar kőszínház, melynek helyén ma modern konferenciaterem van, itt volt a város legrégibb épületében a nagyatyám által fenntartott református szeretetotthon, itt élt Apáczai és felesége Aletta, itt a Bethlen Bástya árnyékában volt Misztótfalusi híres nyomdája, ennek köveit taposta Kós Károly és nagy nemzedéke, s itt áll a gyönyörű egyhajós templom, sok kegyes adományozó nyughelye s a sokat szenvedett református könyvtár otthona, a szintén mártírrá gyötört Markos könyvtáros úr utolsó munkahelye, előtte a sárkányölő Szent György híres szobrával. Ez a templom számomra különösen kedves, hiszen a kollégium diákja voltam, itt konfirmáltam s nagyapám majd apám is – mint egyházmegyei főgondnokok – innen indultak a Házsongárdba.
Hallgassuk meg hát a művésznőt.
Trianon átka
Trianon átka, szörnyű kereszt,
lelket mérgezve sosem ereszt,
kísér nappal, kísérti éjem,
nem engedi, hogy éltem éljem.
Ha lelkem ezredszer útra kél,
időben bolyong, teret remél,
fordítva, – térben, ha odajut,
a gúnyos idő mutat kaput.
Keresem múltam s gyökerem,
tűz éget, lüktet ütőerem,
gyermeknek mondom, könyvből mesél,
ha kísért, alvásra nincs esély.
És jönnek képek, jönnek hangok,
madár dalol, dörögnek tankok,
elmémben gördül történelem,
a kevés öröm, sok sérelem.
Hívogatna a szülőváros,
a kincses, az a kilenc záros,
hol éjjel a múlt csendben kísért,
nappal új templom zeng új misét.
Utcát járva sebeit látom,
rájövök: éjfélre kell várnom,
hogy csendesen bús méltósággal,
találkozzak én sok nagysággal,
kik vén órák rozsdás hangjára,
jönnek fordított Golgotára.
Jön, csak jön lefelé bús menet,
kit Házsongárd dombja nem temet.
Álmos utcák ódon csendjében,
új gazdák idegen rendjében,
most övék a tér és az idő,
most mindent lehet, nincs kétkedő.
Farkas utca kövén suhanva,
képzeletem fájón uralva,
keverednek személyek, korok,
kit nem vártam, s kit akarok.
Hangtalanul a zene is szól,
az öreg orgona duruzsol,
felváltva zsoltároz sok torok,
s egymást váltják a kántorok.
Első kőszínház környéke zsong,
díva ágál, vén ripacs jajong,
rádupláz némán az új terem,
nagygyűlést visszhangzó verem.
Amott az egyetem élve él,
érkezik, kit rég nem is remél,
lépcsőjén három árny kezet ráz,
a három öngyilkos paroláz.
De nézd, nyugatról mily nagy csoport,
sok ifjú lány hint elé csokort,
Báthori a király érkezik,
vitézit vert vasak vértezik,
sok ősz tudós is véle vonul,
tudást szórnak szét ők konokul,
s hogy a kép bizarr is legyen,
kis kordéján Kós szembe megyen.
Csak mennek, s észre sem veszik,
hogy korok egymást keresztezik,
mint szelek kavarta ősz avar,
itt senki és senkit sem zavar.
És a templomból jő sok címeres,
bőkezű adományt osztó nemes,
egy vén ház előtt áll több szekér,
nagyapám áldoz a vénekér,
mindent, mi csak kell az egyháznak,
legyen étek, meleg, ha fáznak.
S már vonul is két gyászmenet,
köztük nem látszik négy évtized,
két főgondnok indul a hegyre,
ő és fia egy kegyelembe.
A kollégium is éledez,
kit annyi nagysága fémjelez,
együtt ballag ott megannyi kor,
a történelem összekotor
évtizedeket s századot,
a múlt itt most összerázatott.
Egyről beszélnek, mind ki jő,
kiket nem választ el már idő,
Szabó Dezső és Apáczai,
Aletta fájó mély ráncai
sem látszanak, mert már kortalan,
itthon van ő itt, nem hontalan.
Tótfalusi kezüket rázza,
s betér egy földszintes házba,
hol csodás nyomdája zakatol,
tudást és hitet ő itt kohol,
a hazatért betű kirurgus,
kincsekért sem lett ő hollandus.
S a két kollégium között,
– az orrgazda most kiköltözött –
az udvaron ismét labda száll,
rugdossa diák és vén tanár.
Most aszfalt alól kél kövezet,
utunk csonka toronyhoz vezet,
hol Markos könyvtáros kiállva,
karját most is védőn kitárja.
Csak kavarog e ködlő tömeg,
emelkedik kéz és leng föveg,
s mind ugyanarról beszélnek,
pedig rég meghaltak, nem élnek.
Mind csak búsan csóválja fejét,
nem vehette ennek elejét,
azt sem hallod, mint zümmögne légy
egyre csak azt, hogy: június négy.
Hallatszik halkan, s mégis fennen,
átlengve úton, át a kerten,
s betölti a Házsongárdot,
áldozat fülét, azét, ki ártott.
Aztán az ég alja meghasad,
kakas szól, s minden megszakad,
a kakas, mit hallunk sem magyar,
nyugat szemetén ágál a gall.
A bús árnyhad máris eltűnik,
keletről a nap is feltűnik,
bástyafal felett jő fényes ív,
míg György a gonosszal egyre vív.
2010. július 5.
Méltán jelenthetjük ki, hogy Trianon nem békeszerződés volt, még csak nem is egy békediktátum. Trianon – ha elolvassuk az aláírt a szöveget – egy ország halálos ítélete volt. Az, hogy életben maradtunk, elindítója lett annak az azóta egyre nagyobb erővel vissza-visszatérő kettős mércének, melyet a kontinens urai velünk szemben alkalmaznak. Minél jobban látják bennünk a felismerés képességét, annál nagyobb igyekezettel gyakorolják.
Napjaink hangulata szinte a pozsonyi csata idejét idézi. A magyarokat pedig „eliminálni” kell. Bár minket vigasztalni akaró tapasztalt politikusok szerint a baj nagy, de nem annyira amennyire mi érezzük, ugyanis szerintük mi nem vesszük észre mások hasonló gondjait.
És most visszatérek oda, ahonnan elindultunk, vagyis valóban a tárgykör végére.
Megismétlem tehát: a megoldás mindezek ellenére az Európa megmentésére tett nagy kísérlet lehet. Kellő óvatossággal, igenis kimondhatjuk: kellő ravaszsággal és nem egy – amúgy igen vonzó – hősi pózban. Ha pedig mód van rá, nem egyedül, hanem szövetségeseket keresve. Mert amikor idejöttünk, felismertük, hogy a megmaradásunkért európaivá kell válnunk, s ezzel azt is felvállaltuk, hogy Európa gondja a mi gondunk, bár fordítva ez ma sem áll. Ha annak idején önvédelmi harcaink egyben Európát védelmezték, ma önvédelmünk közben nem Európa testét, hanem lelkét kell megmentenünk. Bátorsággal és példával. Erről szól a félreértelmezett keresztény Európa fogalom körüli értelmetlen, de nagyon is érthető vita.
Ismeretes, hogy egyesek szerint ez nehezen elfogadható és képtelenségnek tűnik, mégis egyedüli útnak mutatkozik. A másik megoldás kipróbálásának nyolc éve, mint láttuk, elindított a megsemmisülés felé. Ezen az úton viszont még lenne esély. Ehhez azonban az elhangzottak értelmében működő nemzetpolitika, a ma még romokban heverő nemzeti egység és szövetségesek kellenek.
Az elméleti előzmények nem képeznek titkot. Hiszen ismerjük már a Széchenyi Albrecht Dezső és Tamási Áron által megismételt kijelentést, mely szerint: „Merjünk nagyok lenni”, ismerjük Németh László véleményét arról, hogy megmaradásunk záloga egy Európa megmentésére tett nagy erőfeszítés lehetne, és ismerjük Teleki Pál három szavát: „Merjünk magyarnak lenni”. De még valamit mondott, ami ma roppant érvényes, mert miközben állatfajokat, növényeket próbálunk megmenteni génbankok segítségével, egy nemzet pusztulása úgy tűnik már nem tét? Teleki ezt röviden tette érthetővé: „A mi feladatunk ezekben a rettenetes időkben a világgal szemben az, hogy megtartsunk egy nemzetet a világnak”. Ebben minden benne van. Először a feladat, de látja már, hogy rettenetes időkben élünk, és látja, hogy megmaradásunkért szembe kell mennünk a világgal, meg azt is, hogy ezzel éppen azt a világot szolgáljuk.
Sok mindent lehetne felsorolni a megmaradás feladatának elfogadtatására, vagy akár lemondó elvetése mellett is. Latolgathatnánk esélyeket, számolgathatnánk, felhozhatnánk a legnagyobb akadályt, az időfaktort, mert csupa olyan tennivalónk lenne, amelyik folyamatként képzelhető el s nem forradalmian rövidnek. A tényeken mindez azonban nem változtat. Nincs más esély. Ha elfogadjuk a neoliberális világ doktrínáit és beleolvadunk a vesztébe rohanó kontinens őrületeibe, legelsők közt tűnünk el.
És itt hívom fel a figyelmet arra, amit érthetetlen módon nem akar észrevenni és számításba venni a minket eltiporni óhajtó pénzhatalom és a tőlünk trianoni neurózissal tartó szomszédság.
A tudományos pontossággal felvázolt demográfiai veszedelemről beszélek.
Amennyiben Európa nem számol ezzel, egy keresztény gyökerek nélkül Európának már nem nevezhető kontinens lép az örökébe, melyben az európai kultúrát felépítő nemzetek sorra fognak eltűnni, egyesek akár már középtávon, és a homogenizáció őrületét hajszoló szomszédok éppen győzelmi ünnepüket ülvén fogják észrevenni, hogy annyian sincsenek már, hogy a sírt, hol a magyar süllyed el, körültáncolják. Sőt lehetnek köztük olyanok, akik egy orrhosszal meg is előznek minket.
A globalizációs világhatalmi vágyak minden jel szerint vakok. Vakok minden téren. Legyen az demográfia, környezetszennyezés, éghajlatváltozás vagy bármi más.
Azok, akik a Szent Korona országát a Kárpát-medencét, annak minden nemzetével és nemzetiségével, győztesekkel és vesztesekkel Trianon neurózisába,- gazdasági, kulturális, morális és politikai ellehetetlenülésébe kergették, szintén megismerik majd a végveszélyt.
A Trianon meghaladása felé vezető út nem magányos, s főleg nem öncélú út. Kiindulópontja – és ezt aláhúzom – csak egy gazdaságilag erős, nemzettudatát újjáépítő, vonzó Magyarország lehet, olyan, amelyik összes elszakított nemzetrészeivel gondoskodással törődve, s azoknak az anyaországnak erőt adó, számukra pedig megtartó erejű rácsodálkozását élvezve és ápolva, értő tapintattal koordinálja a világ magyarságának ügyeit.
Ugyanakkor tudni kell, hogy az a nagy kísérlet, melynek eredményeit remélve araszolgatunk előre, gyarló és kevéssé gyarló, sikeres és sikertelen, jól előkészített vagy elsietett lépésekkel, nem csak a magyarság sorsát fogja eldönteni.
A megmaradni óhajtó nemzetek szemét kellene felnyitnunk legelőször, hogy tegyünk félre mindent, amit a Trianoni őrület reánk szabadított, és együtt szálljunk szembe a lehetetlennek tűnővel. Együtt merjünk nagynak lenni!
Ebben a küzdelemben azonban van még egy tényező, amelyikről nem mindenki akar, tud vagy képes beszélni. Ez pedig a hit ereje és a Történelem Urának akarata. Nem egy nagy prédikátorunk figyelmeztetett már, hogy nem Isten hagyott el bennünket, hanem mi hagytuk el Teremtőnket.
Mint erdélyi, csak azzal zárhatom előadásomat, amit szülőföldem egykori nagy taktikusa és stratégája, a Nagy Fejedelem, Bethlen Gábor mondott: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk”.
Én meg vagyok győződve arról, hogy ez így van, és hogy ez mindennél fontosabb. Ha nem így lenne, nem élhettük volna túl, sok előző után, e legutóbbi évszázadot sem.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
Szász István Tas