A szomorú évforduló kapcsán kérdeztek meg ilyen formában először arról, hogy Trianon, túl a szokásos értő és értetlenkedő elemzéseken s főleg a hallgatáson és gyakran ma is észlelhető cenzúrán valamint öncenzúrán, milyen gondolatokat ébreszt, milyen tapasztalatokra emlékeztet, egy negyven év kisebbségi sorost is átélt egykori elmeorvos elméjében.
Választ keresvén legelőször természetesen arra figyelmeztettem, hogy a kérdésnek vannak jeles és avatott ismerői. A téma mélylélektani, Jungi, a kollektív tudatalattit is tanulmányozó hazai kutatója Kosza Ida, a honi lelkiállapotot pedig Kopp Mária és munkatársai ragyogó könyvben ismertették s azóta forog közszájon is az anómia fogalma.
Már itt megjegyzem, hogy ennek a jelenségnek a hátterében feltétlenül ott látom Trianon közvetlenül vagy közvetve felködlő árnyát és ehhez szorosan kapcsolható módon a nemzettudat szisztematikus lerombolásának jóhiszeműen és ép ésszel megmagyarázhatatlan, őrült eredményeit.
A feltett kérdés megválaszolásához magam csak kellő szerénységgel és a kisebbségi létet gyakorlatban is megtapasztalt értelmiségi, véletlenül egykori pszichiáter, gondolattöredékeivel próbálok hozzájárulni.
Bár az eltelt évtizedek szívós „központosított” erőfeszítései nyomán szinte általánossá vált Trianon emlegetésének fóbiája, bár divatossá vált az a felületes megállapítás, hogy Trianon emlegetése a sebek nyalogatása, meddő és hiábavaló s főleg a szomszédokat s a világot ingerlő cselekedet, már jóelőre le kell szögeznem azt is, hogy aki ezeket a hibákat szeretné elkerülni, annak éppen az ellenkezőjét kellene tennie. Trianont tanulmányozni, elemezni, megismertetni szükséges. Ennek hiányában örökös teher marad. Teher marad annak, aki tud róla valamit s teher annak is, aki semmit vagy szinte semmit nem tud erről, de tudtán kívül olyan környezetben él, mely szintén tudatosan vagy éppen a nélkül szenvedi meg Trianon csapdájának kimondhatatlanul sokrétű következményeit.
Amikor Magyarország elszenvedte ezt a hatalmas sokkhatást, már nem állott a polgárosodás előrehaladtával világszerte kialakult, tehát a népek és nemzetek együttélésének feltételeibe beépült szokványos, akkor már mindenütt jól-rosszul működő nemzeti tudat olyan magaslatán, amely Trianont elviselni s még inkább megelőzni képes lett volna. Hiszen, ha a reformkor egészségesen felvirágzó nemzeti tudata töretlenül fejlődik tovább, talán eljuthattunk volna odáig, hogy annak más nemzeteknél is felbukkanó zsengéit megérthessük, s ezzel elejét vegyük a katasztrófának, illetve mederbe tarthassuk azt.
Trianon azonban – mely okainak elemzése nem e gondolatsor feladata – bekövetkezett. Maga a kivitelezés megszámlálhatatlan hátsó szándékkal volt telítve és olyan mértékben igazságtalan volt, hogy aki időt szán a szerződés tanulmányozására jól láthatja: itt egy nemzet elpusztítása volt a fő célkitűzés. Gazdasági és lélektani feltételeink ellehetetlenítésével, minden feltételezés szerint várható demográfiai örvénnyel, etnikai tisztogatással. Hogy ez a pusztulás eddig nem következett be, az mégiscsak életképességünket dicséri, hogy ez folyamatosan mégis, ma is, ezzel a veszedelemmel fenyeget, az viszont az ellenkezőjét igazolja s főleg azt, hogy máig élő érdekek taszítanak a számunkra annak idején kijelölt szakadék irányába.
A metódusnak is nevezhető trianoni méregkeverés éppen elképesztő igazságtalansága miatt vezetett olyan kollektív lelki sérülések felé, melyek így vagy úgy minden magyar személyes tudatába és tudatalattijába fellelhetők s így a közös tudatalattiban is. A nagyság tudatának addig megszokott állapotából zuhantunk a semmibe. Nálunk nagyobb nemzetek is megbicsaklottak az aktualitásukat veszett birodalmi tudat következtében. A váratlanságot és a méltó felháborodást tetézte az is, hogy mi joggal hittük, miszerint: akik ide taszítottak sokat köszönhetnek nekünk, hogy legyek egészen tárgyilagos, sokat köszönhetnek az együtt megélt történelmünknek, melyben ők is kivették részüket és így nem csak megmaradhattak, de egyesek közülük a szó szoros értelmében létrejöhettek és valamennyien őrizhették fejleszthették identitást hordozó kultúrájukat, önmagukat. És ez nem volt Európában szokványos, ez a szent korona országainak sajátja volt.
Ugyancsak a tárgyilagossághoz tartozik annak megállapítása is, hogy az éppen e történéseket megelőző évtizedekben követtük el történelmünk során először azokat a hibákat, melyeket felnagyítva ellenünk fordíthattak és anakronisztikusan visszavetíthettek évszázadokra, – miközben az akkori magyarság erről vajmi keveset tudott.
Aztán a szintén anakronisztikus módon elítélt revíziós politika, mely Trianon elkerülhetetlen következményeként bekövetkezett, utóbb kiszakíttatott a történelmi láncreakció természetes sorából és más elítélendő történelmi eseményekkel került egy kalapba, s ezzel újabb lökést adott a kollektív tudat torzulásainak.
Igazságérzetünk sértettségét a második világháború után a „bűnös nemzet” vád máig tartó ránk erőltetése nem véletlenül és „szervesen” tetézte. Ebben is voltak és vannak más példák is. Többek között éppen az oly erősnek ismert németek. Érdekes magyar vonatkozás, hogy egybehangzó vélemények szerint a kollektív bűntudat ellen védekező spontán közöny és nemzeti apátia állapotából, a mindent pusztítani képes bűntudat gödréből éppen az 1954-es labdarugó világbajnokság döntőjében aranycsapatunk ellen elért győzelmük lendítette ki őket. Aztán nemzettudatuk fejlődésének újabb állomásaként is egy ilyen eseményt, az általuk nemrégen rendezett világbajnokságot jelölik meg. Ezekre nagyon érdemes felfigyelni a kiútkeresőknek és azoknak is akik a trianoni vagy más hasonló nemzeti tragédiák lelki hatásait tanulmányoznák nálunk vagy másoknál.
Ami minket illet kevés felmérés született e téren, de amelyekről tudomásunk van, azok jelentős sérüléseket és hiányosságokat jeleznek az elsorvasztott nemzettudatnak és Trianon feldolgozottságának, egyáltalán ismeretének vonatkozásában. A Trianon szó körül kialakított valóságos félelmek, hamis óvatoskodások, tévhitek és fel-felbukkanó hazugságok vezethettek oda, hogy a nemzet lelki egészségéről Európai Uniós előírásra történt szakmai tárgyalásokon, nyolcvan civil szervezetből csak egy tett említést a nemzettudat szerepéről. Máig sokan összekeverik a nemzettudatot és a pejoratív értelmű nacionalizmust. A másoknál oly természetes, egészséges nemzettudat éltető, lelki egészséget jelentő és gazdasági erővé válni képes hatásairól mit sem akarnak tudni. Pedig Trianon elkerülhetetlenül része a mai nemzettudatnak, paradox módon mondhatnám, hogy még a nemlétezőnek is. A nemzettudat pedig az egyedüli fonal lehet a Trianon labirintusában való útkereséshez. Mert mi, egy újabb három T-t emlegetve: Trianon Traumatizált Társadalom vagyunk.
Trianon traumája különösen nagy terhet helyezett a kisebbségben élőkre, de érdekes módon a nagyobb pusztítást éppen azokban okozta, akik az anyaországban nem élték meg a történtek személyes életükre nap, mint nap reánehezedő, kisebbségi elnyomást jelentő következményeit. A teher és az ebből fakadó védekező mechanizmusok, a kérdés elkerülhetetlen jobb megismerése, az egészséges veszélyérzet kialakulása azt eredményezte, hogy az elszakítottak nemzeti tudata épebb és egészségesebb maradt. Az anyaországbeliek ilyeténképpen hátrányosnak mondható helyzetét természetesen a 40 év kommunizmus és az ezt követő elrontott 20 év csak tetézte. Pedig a nemzettudat, főleg pedig annak egészséges és korszerű formája, a hagyománytisztelettel ötvözve, a leghatalmasabb pillér lehet a nemzet lelki egészségének Trianon miatt is megroggyant épülete számára.
Nem csupán saját lelkivilágunkban van zűrzavar e kérdés körül, nem csak az ismertekből fakadó igazságérzet fájó lázadozása, vagy az ismeretek hiányából fakadó önvád, vagy netán a kérdés iránti belénk nevelt közöny rombolja a modern és e világban nélkülözhetetlen nemzettudat működését, de a politika szennye is belengi ezt a sorskérdést és napi érdekek szerint használja, alkalmazza. Erről beszélt 2004. december 5-e is.
A kettős állampolgárság megszavazásának örömteli napjaiban is számos Trianon szülte kérdés röppen fel. A végre emelt fővel és bátran meghozott lépést megannyi szorongás kíséri. Jelen van ez úgy a politikai élet egyes képviselőinél, mint a társadalomban. Ez a szorongás is a rettentő döntés pszichiátriai dimenziókat öltő következménye. Egész embercsoportok gondolkodását meghatározza. Kísérője és melegágya egyfajta ravaszul belénktáplált bűntudatnak s ez fordítva is érvényes. A beteges érzület túléléséhez természetesen alaposan hozzájárult és hozzájárul az a balliberálisnak nevezett politikai elit, amelyik (szószerint vett) önmagának is ártva elérte, hogy a baloldaliság és a liberalizmus valamint a nemzetietlenség közé egyenlőségjel került. Pedig tudnunk kell, hogy ez nem kötelező. Az igazi baloldalnak ez nem velejárója és a liberalizmus is nemzeti volt valaha, egészséges és hasznos működésének korában.
Mindezekhez társul egy másik bennünk tátongó lelki és szellemi hézag. Évszázadok óta nem vagyunk képesek kellő fontosságot tulajdonítani a velünk élők, illetve most már a szomszédok megismerésének. Pedig a mi tudósaink és jeles nagyjaink voltak azok, akik ezeknek a köröttünk s velünk élő, sőt a szent korona országának védőernyője alatt formálódó nemzeteknek a legnagyobb segítséget adták önismeretükhöz, saját értékeik feltérképezéséhez. Nem úgy a magyar közember, akit jobban érdekel az óceánon túli világ, mint a vele sorsközösségben élő nemzetek ismerete.
Tudni kell, hogy nyertes szomszédaink sem mentesek a gondoktól. Természetes következmény, hogy a túlnyerésből fakadó neurózis folyamatosan jelen van náluk. Ez az, amit aztán az ő politikusaik aknáznak ki. Hamis történelemmel, ál nemzettudatok felépítésével, mesterséges ellenségképekkel terhelik őket. Ez pedig itt nálunk okoz felháborodást, szakít fel sebeket, ingerel, amott pedig ellehetetleníti az odaszakadtak életét. Mégis a hazai hangadók válasza erre – túl a kötelező bölcsességen – az, hogy erről inkább ne beszéljünk, ne sértsük érzékenységüket. A magunk legindokoltabb érzékenysége azonban fokozatosan bűnnek lett nyilvánítva.
Így alakítja ez a torz – kilencven év előtti – döntés torzzá a tudatunkat is, így szembesülünk aztán vele naponta tudatosan vagy azt észre sem véve és szenvedjük meg következményeit. Az eltorzult tudat pedig hibás válaszokat eredményez kiben-kiben alkata és az őt ért változó külső hatások szerint.
Hibás válaszokkal pedig nem oldható fel a kiváltó ok reánk nehezedő szorítása, ami viszont alapfeltétele lenne a formálódó új világba való beilleszkedésnek, a szomszédokkal közös terhek elleni közös védekezésnek, a még menthető megmentésének: vagyis a megmaradásnak.
Trianon pszichiátriai, tehát elmegyógyászati következményeivel kapcsolatban sokan fogadnának szívesen drámai kóresetekről szóló beszámolókat. Az eltelt 90 év alatt ilyen is volt bőven. De nem ez a legjellemzőbb következmény, hanem sokkal inkább az a valamilyen formában mindenkit, tehát az egészséges többséget is sújtó észrevétlen vagy sokaknál naponta megszenvedett teher, amelyik bár a kívülrekedteknél és az anyaországbélieknél nem egyformán, de befolyásolja mindennapi életünket. A mai elanyagiasodott világban magyarázhatnám úgy vagy hangsúlyozhatnám azt, hogy csökkenti teljesítőképességünket s ezzel egyenként és közösségként is hátrányos helyzetbe taszít.
A riporteri kérdésre tehát nem szenzációs esetek ismertetésével kell válaszolni, nem szélsőséges kóresetek látványos leírásával, hanem annak elemzésével, hogy miként hatott ki ez a nemzet egészének lelki egészségére s milyen következmény sorozat volt az amelyik ezt a kóros hatást folyamatosan s mindmáig meghosszabbította és időről időre még fel is erősítette.
A pszichiáter, aki megismerte a kisebbségi és az anyaországi magyar viszonyulását Trianonhoz csak egyet tanácsolhat: Trianont meg kell ismerni, ki kell tárgyalni, helyére kell tenni, tanulságait le kell vonni, a múltat jelen erőfeszítések útján a jövővel össze kell kötni, mert másként nem lesz megállásunk a nekünk éppen Trianon által előkészített lejtőn.
Egy hatalmas történelmi tragédiát, melyben testileg-lelkileg egyedül maradtunk, hiszen valamilyen mértékben a mai napig minden szomszédunk ellenérdekeltnek képzeli magát, csak hatalmas és óriási lélekerőt, bátorságot igénylő cselekedetekkel lehet ellensúlyozni. Európát testében védtük annyi ideig, most próbáljuk meg szelleme védelmének munkáját elindítani. Gondoljunk a nagyot akarni nem átalló Tamási Áronra és Németh Lászlóra. Tamási erdélyi viszonylatban, Németh László összmagyar feladatként gondolkodott így. Utóbbi ezt mondotta: „…A magyarságnak vagy európai problémák megoldását kell magára vennie, vagy a maga problémáiban is alulmarad.”
Hic Rhodus, hic salta!
Leányfalu, 2010. május 6.
Szász István Tas