Tisztelt Nézők, tisztelt Hallgatók!
Ebben az évben nagy írónkra Tamási Áronra, emlékezünk. Ezért nem véletlen, hogy a leányfalusi Hitel Múzeumban őrizett kolozsvári székéből szólok, de hasonlatos helyzetben, mint egykor ő is tette, az akkor is létkérdést jelentő egységre hívó szervezőmunkája során. Figyelmeztető gondolatait ebben a székben ülve fogalmazta meg, s most – kellő szerénységgel – én is ezt tettem.
Tamási figyelmeztetése idejében még csupán Erdély kisebbségbe taszított magyarsága volt veszélyben a beolvasztás vágyától fűtött Nagy-Romániában, ma a föderalizáció vágyától fűtött unió kisebbsége gyanánt – a mesterséges határoktól függetlenül – egész nemzetünket fenyegeti hasonló veszély. Még megosztottságunk is hasonló, bár akkor még nem volt ennyire sarkos.
Tamási szózatnak szánt bevezetője szellemiségében próbálok én is szólni. Már annak címe is sokatmondó: Hősökhöz nehéz időkben!
*
A magyarság sokezer éves története során elkerülhetetlenül, s aztán állami keretekkel is rendelkezve, 1100 év alatt már a jól ismert történelmi pillanatokban állt szemben a megsemmisülés rémével.
Ezért kettészakadt magyar társadalmunknak, ideológiáktól függetlenül, meg kell értenie, hogy a most fölénk terpeszkedő rém nagyobb minden eddiginél, és győzelme esetén nincs visszaút, végünk van! Ezt pedig nem a veszedelem eltúlzása mondatja velem, hanem a világ ma közismert iránya vezet oda, ahonnan már nem lehet talpra állni, a megmaradás útján visszafordulni, mint a tatár, török, német vagy szovjet pusztítások után. Napjainkban a homo sapienset, s elsősorban a homo Christianust készülnek minden identitás nélküli globál-robottá tenni. Mint állítják: saját érdekében.
Sokan kapaszkodnak az eddigi hihetetlen és csodás feltámadásainkba, de ma más a helyzet. Ne hagyják magukat a múlt gyönyörű példáitól megtéveszteni.
Ezúttal ugyanis már döbbenetesen rövid idő alatt úgy tűnhetünk el, hogy megszűnünk önmagunk lenni, és beolvadunk valami másba. Valami tőlünk egészen idegenbe, amely fokozatosan úgy oldja magába azt, ami magyar, mint a nagy folyamba siető folyócska sajátos színű vizét a hatalmas víztömeg.
Ebben a visszafordíthatatlan folyamatban nincs különbség oldalak között. Minden magyar egyaránt csak alapanyag, mennyiség.
Ha a történelem eddig elszenvedett nagy fordulópontjait nézzük, minduntalan azt érezzük, hogy megmaradásunk csakis a Gondviselő segítségével válhatott valóra, aki felkarolta saját kétségbeesett erőfeszítéseinket. Olykor már-már kiválasztottaknak érezhettük magunkat, olyan mélységekből tudtuk felemelni fejünket.
Nagy hiba lenne, ha ezt elfelednénk, de az is ha erre gondolva összekulcsolt kézzel várnánk a jövőt.
A Gondviselőre ma is számíthatunk, de a saját erőfeszítés nem nélkülözhető. Ahogy a magyar népi bölcsesség mondja: segíts magadon, az Isten is megsegít.
Az ország mai kettészakítottságában az látható, hogy a nemzeti konzervatív oldal és a számos okból ezzel szembenálló másik, globál-liberális gondolkodású, vagy ez által működő befolyások alá vont fele, függetlenül a mindenféle közvélemény kutatástól nagyjából egyforma tábort jelent.
Nem ez a helyzet, ha a mindkét oldali magyar képes elgondolkodni azon, hogy amennyiben az a reánk terpeszkedni akaró világ elnyel minket, mi vár ránk. A nemzeti oldal ellen berzenkedő soha ilyen világosan nem láthatta, hogy mire számíthat, amennyiben az általa vakon támogatott globalista, föderalista, neoliberális vagy neomarxista világ veszi át a hatalmat hazánk felett. Szavazata ellenében semmi jót nem várhat. Hacsak nem fontosabb számára saját érdekénél is, hogy a meggyűlöltetettek földönfutóvá tétetnek. Ez azonban már olyan ördögi megszállottságot jelent, hogy nagyobb tömegek esetében feltételezni sem szeretném.
Ebben az esetben már egészen biztosan megváltoznak a két oldal arányai, és nem pár százalékos, hanem határozott különbséggel a józan fele számára. Mert hiszen itt csak annyit kell tudomásul venni, hogy ideje visszatérni a normalitáshoz. A természet, vagyis a teremtés törvényeinek tiszteletéhez.
A mesterségesen felgerjesztett gyűlöletek, irigységek, gyanakvások az alantas érzések és érzelmek felett győznie kell a gondolkodásnak.
Tulajdonképpen megmaradásunk az ész diadalának is függvénye.
Látnia kell még az ellenszenvét leküzdeni képtelen magyarnak is, hogy melyik az az erő, amely képes és mer is szembe szállni a minket kivétel és különbség nélkül elnyelni kész hatalmas külső erőkkel, melyeket ezúttal sajnos a szokottnál is eltökéltebb belső szövetségeseik támogatnak.
És látnia kell a letagadhatatlan igazságot, hogy a mindenek ellenére közös középeurópai életformánk, és a várható új világ reánk erőltetendő életformája között, sokkal nagyobb a szakadék, mint az, ami bennünket várakozásainkban elválaszt.
A saját elemi érdekeinket semmibe vevő belső támogatók most valóban végső küzdelemre készülnek, és nem is tagadják, hogy a külső segítségben bízva próbálnak győzelmet aratni.
Gátlástalan és bármire elszánt ellenféllel kell megküzdenünk úgy, hogy félrevezetett honfitársainkat is megmentsük az öngyilkosságtól. Meg kell értetni, hogy a már amúgy sem létező jobb és baloldal, valóban nem létezik. Vészhelyzetben különben sem a közöttünk természetesen fennálló másságokra kell figyelni. Nem akarhatunk együtt rohanni a pusztulásba.
Nehéz feladat, de ha valóban felébred az igazi Magyarország, akkor megkapja az igazi külső támogatást is. Mégpedig a Mindenhatótól!
Ennek jegyében készüljünk fel az eltorzult nagyvilág és a belső ellenség ostromára. Tetszik, avagy sem, de ezúttal ki kell tűznünk képzelt várfokunkra Dobó István történelmi fekete koporsóját!
S ha már a történelmi példánál járunk, a katolikus Pázmány Péterrel barátságot ápoló református Bethlen Gábor szavát se felejtsük. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk!
Tamási által egykor emlegetett nehéz idők vannak most is! Döntsünk bölcsen, s mi is hősök lehetünk!
Leányfalu, 2022. január 27. Szász István Tas