Kedves és igen tisztelt Egybegyűltek!

Sokféle szellemi ingert jelentő, de akárcsak az erdélyi magyar élet, egymással erősen összefüggő, témákat s műfajokat ötvöző találkozón gyűltünk most egybe. És érdekes módon többfelől.

Rendhagyó kiállításmegnyitás részesei lesznek, egy olyan próbálkozás keretében, mely spontán nőtt össze egymástól különálló, de elválaszthatatlan elemekből, mert ahogyan azt ma sokmindenről mondogatják: összenő ami összetartozik. Esetünkben csupa jószándékú, s remélem nem értéktelen hordaléka forrt össze erre az estére néhány alkotni próbáló erdélyi életének, kik között ott van az őriző, meg a keletre és a nyugatra elcsángáló egyaránt.

Már nagyon régen határoztam el, hogy nyugatabbra csángálva is itthon maradottan, eleget teszek feladatomnak és mint utolsó élő fül s részben szemtanú, kihantolom az élve eltemetett kolozsvári Hitel című folyóiratot és az élve eltemetők szándékait is megkutatom. A könyvet igen nagy és fáradalmas kutatómunka és a családi iratok feldolgozása után a Kriterionnak köszönhetően tavaly adtuk ki.

Egy közösen készített – ötvenhat erdélyi következményeivel foglalkozó –

film kapcsán Boross Zoltánnal, a keletre (Bukarestbe) csángálttal újra kapcsoltba kerülvén, sikerült őt felkérni arra, hogy dokumentumfilmet is készítsünk a könyv szellemében.

Mindkét esetben pályázni is kellett, s mindkét esetben egy-egy utolsó szalmaszálat ragadhattunk meg. Sikerült.

Érdekes módon csatlakozott ehhez egy régi és már hagyománnyá vált rendezvényem tavalyi története.

Húsz éve rendezem meg az „Erdélyi Képzőművészek Leányfalun” című kiállítás sorozatot augusztus 19-én, nemzeti ünnepünk előestéjén. A tárlat már hagyománynak számít, és jeles közönséget gyűjt egybe. Ezúttal éppen kedves iskolatársam, Csomafáy Ferenc, hármunk közül az otthon őriző, „arcképcsarnoka” volt soron. A képanyag megérkezése és könyvem kolozsvári bemutatója kapcsán döbbentünk rá Ferivel, hogy a Hitel és ez a portrégyűjtemény mennyire összefüggenek.

Odaát egyébként sokszor kérdezgették, hogy miért tartom fontosnak e kiállítások rendszeres megrendezését? Az okok kibontása, az indítékok felfejtése meghaladja mai kereteinket. Annyit azonban elárulhatok, hogy mindannyiszor beszéltem nekik az erdélyiekben ma is kiolthatatlanul égő, a szolgálat szellemének áldozó lángocskáról s arról, hogy mi elcsángáltak életre szóló – alapjában véve indokolatlan – lelki küzdelmeket folytatunk magunkban a szülőföld elhagyása miatt. Magam is sokféleképpen próbáltam az anyaországban szolgálni azt, amit elhagyni kényszerítettek, s főleg úgy szolgálni az összmagyarságot, hogy abból Erdély semmiképpen sem maradjon ki. Hiszen a történelem különös játéka folytán éppen Erdélynek vált lényegévé ez a szolgálat. Ez a kiállítás sorozat számos próbálkozásom közül az egyik, s Istennek hála talán nem is sikertelen. Az tavaly elhatároztam, hogy amikor csak lehet, megszervezem a kiállított anyag további útját is. Ennek az arcképcsarnoknak a kiállítójával a kettőnk munkájának összekapcsolódásáról megélt felismerésünk ebben csak megerősített. A vándorút elkezdődött a ennek újabb állomása most Magyarország helyett ismét Erdély. Innen valószínűleg majd, a túlvégen levő civitas fidelissima, Sopron felé veszi útját, esetleg közben meg-megállva.

Arra gondolva, hogy a leányfalui sorozattal most jubilálunk, magamnak is kérdéseket teszek fel. Az alkalomhoz illően fotós nyelven fogalmazva: vajon ez által mennyivel sikerült hozzájárulni annak a képnek a retusálásához, mely a magyar nemzeti kultúra egészét ábrázolva, a szürke háttérbe szorítaná Erdély hozzájárulását. És mikor ezt mondom, nem csak a dicső múltról szólok, amikor Erdély átmentette a végveszélybe került magyarságot és kultúráját a történelemnek, de a máról is, amikor e veszedelem talán semmivel sem kisebb, csupán korszerűbb formákban jelentkezik egy mára sokkal gyengébb ellenálló-képességű közösséget sújtva. Ma ismét felbukkan a kisebbik haza magyar értelmiségének – ezen belül is művésztársadalmának – kellőképpen meg nem becsült hozzájárulása a közös megmaradáshoz.

Itt egy friss információmat is megemlíteném. Sokaknak furcsa lesz, de talán még kontrasztosabbá teszi a jelent. A hetvenes évek első felében a Magyar Népköztársaságban döntés született, hogy egy bizonyos számú erdélyi magyart hivatalosan befogadnak. Állítólag 10000 személyről volt szó. Az akkori felső pártapparátusban még akadt ember, aki arra hivatkozott, hogy ez hasznos vérátömlesztés lenne a magyar társadalom számára. A hangulat csak néhány évig élt, 77-ben már megszigorították a befogadásokat, de ha 2004. december 5.-re gondolunk, sokatmondóbbá és kontrasztosabbá válik az információ. 2004. december 5-e mindennél nagyobb vérszegénységet mutatott ki, és egyben a transfusió öngyilkosnak nevezhető fóbiáját.

De térjünk vissza a mai feladatomhoz.

A képeken szereplők jelentős részének kapcsolódása a kolozsvári Hitel című folyóirathoz kétségtelen. A lap történetének és ezen belül is az elhallgatás sorsára juttatása körüli vizsgálódás, mint mondtam, éppen az utóbbi években volt kutatásaim tárgya és számomra a legfontosabb feladat. A lapot ugyanis szülőházamban, szüleim segítségével adták ki. Ezért nem nevezhetem véletlennek, hogy most Tamási Áront idéztem, s az ő gondolatait hívom segítségül. Ő Trianon nehéz döntése után másfél évtizeddel azt hirdette az erdélyi magyarságnak, hogy merjünk nagyok lenni, hogy próbáljuk meg a magyar kultúra új arcát, ha kell magunk kidolgozni. És ezek a szavak, melyek 1936.-ban felszólító módban is megjelentek, s a most 70 éve lezajlott Vásárhelyi Találkozó előkészítéséhez vezettek, búvópatakként éltek tovább, hogy a mai napig vezéreljék a zsugorodásra ítélt, de mégis nagy erőket felmutatni képes erdélyi kulturális életet. Tamási a Hitel szellemi körének vezetését kezébe véve meg is tett mindent azért, hogy elképzelése valósággá váljon. Így a Hitel köre a kor erdélyi szellemiségének meghatározó erejévé vált.

Időközben a történelem bőven szolgált fordulatokkal, és a legkülönfélébb kereteket erőltette a mindenkor szívósan dolgozó erdélyiekre. Volt itt román fasizmus Vasgárdával, Észak-Erdélynek fellélegzést hozó négy esztendő, ugyanakkor pedig Erdélybe importált vészkorszak, rövid szovjet közigazgatás és ismét román impérium, szocialista internacionalizmus és nemzeti szocializmus, forradalomnak titulált események és újrakezdés reményekkel, megtorpanás Marosvásárhely fekete márciusával és ravasz menetelés a vak és süket Európa felé. És mindezt végigélte Erdély alkotó értelmisége. Hibákkal, gyarlóságokkal és ugyanakkor hatalmas teljesítményekkel. Az anyaország nélkül, annak alig több mint látszólagos, s utóbb még annak sem nevezhető támogatásával.

Ma, amikor az információáradat miatt nem jut idő saját múltunkkal és gondjainkkal foglalkozni, s vakon rohanunk a mások által ránk kényszerített jövőbe, a most megnyíló kiállítás ritka tömörségű alkalom, bepillantani abba a világba, amely mindezt átélte, végigküzdötte, szenvedte, megszenvedte és majdhogynem belepusztulva is túlélte. Fokozza az alkalom fontosságát az, hogy olyan művész mutatja ezt be, aki foto-alanyainak kortársa volt, s részben ma is az, aki nem a véletlenre bízta magát, vagy ahogy a laikus mondhatná: nem csípőből tüzelve fotózott. Mai kiállítónk jelentős személyiségek portréit hozta el nekünk. Ennek megfelelően ő rendkívüli lelkiismeretességgel készült fel minden egyes munkájára. A nagy tudást felhalmozó bölcsész és a szemfüles, emberismerettel bíró újságíró jótulajdonságait is egyesítette tehetsége által hitelesített művészetével, és tudatosan ismerkedett meg mindegyikük jellemével, teljesítményével, énjük legbelsőbb titkaival, s csak ezek után vállalta, hogy kísérletet tegyen a szinte lehetetlenre, egy pillanatba sűríteni mindazt, ami bennük rejtőzködő érték.

Csomafáy Ferenc egy nagy nemzedék kiemelkedő művésze. A Kolozsvári Református Kollégium, pontosabban már annak utódintézménye bocsátotta szárnyra. Egyszerre érettségiztünk és abban a két három évben olyanok kerültek ki iskolánk padjaiból mint: Bodor Ádám a magyar novella és kisregény nagymestere, Bálint Tibor a regényíró, a Kossuth díjas Lászlóffy Aladár és Lászlóffy Csaba – Aladár öccse, Palocsay Zsigmond költő, Kántor Lajos a Korunk főszerkesztője, Veress Zoltán az erdélyi irodalmi élet legnagyszerűbb szürke eminenciása és számos publicista, szerkesztő, képzőművész, akiket felsorolni is nehéz lenne. Csupán az én 28 fős osztályomból egy tucat osztálytárs lett különböző területeken a toll embere. Nos ezek közül a falak és emberek közül indult el Csomafáy Ferenc pályája is, aki a színművészeti főiskola után a bölcsészkaron szerzett diplomát és újságíró, riporter, fotoriporter lett egyszemélyben. Amikor pedig eljött az írott szó nagy próbatételének ideje, nem adta el magát, hanem visszavonult a képek világába, ahol a cenzúra ereje megtörik, s ahol a mondanivaló a legjobban rejthető el úgy, hogy annak, aki kellő oldalról közelíti a művet, mégis mindent elmondjon.

Kiállításainak, sikereinek se szeri, se száma. Képei bejárták az egész világot. Ez a kiállítási anyag egy hatalmas gyűjtemény töredéke, annyi, amennyit a jelen körülmények között lehetőség volt összeállítani, s remélhetőleg egy majdani sokkal nagyobb kötet részbeni alkotóelemeit vonultatja fel.

Nézzék figyelmesen ezeket az arcokat, és olvassák el rövid ismertetésüket. Az utolsó erdélyi magyar évszázad nagyjai közül valók ők. Jórészt példamutató, hatalmas életművekkel rendelkező magyarok, olyan nagy emberek, akik csendben munkálkodtak, szerényen és csak a célra gondolva, akiknek Márai szavaival: volt mire szerénynek lenniük. Nem kevés közöttük a tragikus sorsú, a meghurcolt, a mártíromságtól sem megrettenő. S van olyan is, aki igazi példája ama damaszkuszi út valódi és hihető megjárásának.

Mint személyes Hitel munkatárs, avagy mint a Hitel szellemi kör tagja, mint valamelyik hiteles tanítványa, szinte valamennyien kapcsolódnak a Hitelhez és holdudvarához.

Csak néhányat emelnék ki közülük ábécé sorrendben a személyes érintettség jogán. Bajor Andor drága barátom és sors által megkínzott kedves betegem volt, a kor tehetségpazarló hatalmának nagy áldozata; Banner Zoltán ma is élő és alkotó művészettörténész és előadóművész; Bartis Ferenc a nemrégen eltávozott, a rácsok mögül is a magyar eget kémlelő költő; Bálint Tibor is a közelmúltban elhunytak közül való, iskolatársunk, nagy regényíró, az egykori Kolozsvár egyik arcélének legjobb megörökítője; Beke György is most hagyott itt minket, s hatalmas életműve egész Erdély újkori történetét felöleli, nélkülözhetetlen forrása lesz egy majdani tárgyilagos történetírásnak; Cseh Gusztáv a grafika nagymestere, a világfi; Kányádi Sándor korszakos költőnk, nehéz időkben vigaszunk; a néhány hónapja elhunyt Csiha Kálmán, az igaz és aranyszavú püspök. Az eddig felsoroltak – szinte valamennyien – a Hitel nagy generációjának utódai vagy tanítványai, de lássuk az idősebb generációt a hiteleseket, ahogy ma már nevezzük őket: Jakó Zsigmond a kiváló történész, a Hitel utolsó két, még élő munkatársának egyike; Magyarország Kós Károlya, egész Erdély Károly bácsija, kinek arcán a maga valóságában ül ott a szikkadó erdélyi magyar anyaföld szolgálata; Márton Áron az évszázad magyar püspöke, Tőkés László nemrég elhangzott szavaival: mindnyájunk püspöke; Szabó T. Attila, számomra a valaha élt legnagyobb nyelvész, a megismételhetetlen – fél évszázados munkát igénylő – Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár megalkotója; Jakab Antal a kiváló újságíró, a nemrég – idő előtt – elhunyt nagy tehetség K. Jakab Antal író, szerkesztő édesapja, Debreczeni László a Hitel folyóirat illusztrátora, az erdélyi műemlékvédelem apostola; vagy Teleki Ernő, az alig ismert erdélyi arisztokrata, apám jóbarátja, akivel a számkivetettség éveiben munkatárs is lehettem, s akitől sokat tanulhattam. De nem véletlenül a Hitellel kapcsolatban említem meg Gáll Ernőt, aki Marxista professzorként – saját bevallása szerint éppen a Hitelt tanulmányozva – ismerte fel az igazságot még akkor, amikor ez nem volt divatos.

Annak reményében nyitom meg a kiállítást, hogy a bemutatásra kerülő filmmel és a könyvvel együtt, melyről, ha időnk engedi külön elbeszélgetünk ösvényt tapos múlt és jelen között s így szolgálja a remélt jövőt.

Köszönöm Csomafáy Ferenc erőfeszítéseit, köszönöm Boross Zoltán lelkes és értő hozzáállását a film elkészítéséhez, köszönöm a Kriterion kiadó, személyesen Szabó Gyula kitartó küzdelmét a könyv kiadásához szükséges anyagi háttér megteremtéséhez, köszönöm a mai est szervezőinek fáradhatatlanságát, önöknek pedig a megjelenést.