Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy egy az egész országban oly nagy tekintélynek örvendő, mondhatom akár úgy is, hogy irigyelt közösség meghívására lehetek itt, és nyithatom meg e kiállítás remélt körútjának második állomását.

Különös feladat, kedves és nehéz, őszinteséget s mégis elvártható elfogultságot igénylő, ha valaki a szülőföldjét akarja bemutatni. Szűkebb pátriáját, ahogy azt eleink mondották egykoron.

Keresztül-kasul járhatja ma a világot az európai utas. Ebben az értelemben már valóban uniós, de bárhol tekint körül, akarva-akaratlanul is mindenkor csak azzal a szemmel, amelyik legelőször a hazai tájat rögzítette. Kiskacsák vagyunk mi is e tekintetben. A tojásból kibújva meglátott valakit, valamit tekintjük anyánknak, s ez ellen valódi szer nincs. Legfeljebb a makacs tagadás. De hát épeszű és becsületes ember miért tagadná meg szülőföldjét? Nincs is ennek értelme a mai nagy szabadságban, amely nem is olyan régen még nagyon soknak tűnt volna. És abban az antivilágban valóban sok is lett volna magunkfajtának. Megárthatott volna. Mint a sovány koszthoz szoktatott birka elé tolt gabonás szakajtó. Elég annak a kóró is, abból is lesz gyapja, sajtot, ordát adó teje, sőt báránykái is a világra jönnek februárra.

No, de manapság már más időket élünk. A világ felgyorsult, s úgy fordult meg nagy csikorogva, mint elhagyott mezőségi templomon az öreg szélkakas. Ki az? mi az? Vagy úgy… … Az érckakas csikorog élesen. Trianon előtti években a kolozsvári Református Kollégiumban, ott a Mezőség szélén, állítólag Asztalos Miklós – későbbi nagy történészünk – fordította tréfás románra az V. Lászlót. Cine, cine? Aha! Acolo sus érc-cocosul face retenetes krc. krc. Egykori fültanúk szerint volt is nagy kacagás. Pedig mondják, hogy az akkor még a szent koronához tartozó Mezőség magyar birtokaiból már földet kapott a román egyházon és bankon keresztül az a magyar paraszt, aki áttért az ortodox hitre. A kakascsikorgató szél még nem dühöngött, csak az ég alja volt borongós, de a fűszálak már hajladoztak, s nem csak a Sütő Andrási értelemben, hiszen az utolsó pillanatban nem visszakozott mindenki, mint az ő írása által jelképpé vált Gergely testvére, midőn véle elégedett kenyéradó gazdája a bukaresti pópa átkeresztelte volna reformátusból ortodoxra.

A gyorsuló időt nyögő gyorsuló világaink bizony nem bírják az iramot idő testvérrel. Beleroppannak a versenybe, s erejüket vesztve hol itt, hol amott fekszenek le a nehéz út martjára, hogy megadják magukat a versenyre szakosodó idők (zu) slág-fertig pribékjeinek, mint megannyi kimerült Radnóti.

Alig két évtizeddel ezelőtt még azt hittük, ha látni, olvasni, írni lehet, legyőzhetetlenek vagyunk. Ma egy új világ mezsgyéit taposva már tudjuk, hogy az új körülmények között ennél jóval több kell, sokkal több: a közös jogok!

Ezeknek hiánya teheti fel a koronát a mezőségi magyarság évszázados pusztulásának újkori fejezetére. Az új gazdának így elég ölbe tett kezekkel várakoznia. Hiába adják meg esetleg az egyén jogait. A közös kisebbségi jogok híján a beolvadás csatornáin gyorsan csorog le a maradék.

S csak a kő marad!

Vajon mi maradt Wass Albert bátyánk irodalomtörténetbe vonult szülői házából? Az alapok?, vagy a Kemény birtokot vezető egykori Bem honvéd dédapám halálának helye, novoji kúriánk, nagyapám halálának színhelye, akár Kemény Zsigmond utolsó menedéket jelentő pusztakamarási lakhelye, már sehol nincsenek. Anyagukat idegen templomokba, idegen házak falába hordták, s fekete reverendás pópák lépegetnek kövein.

De a kő marad!

Csakhogy beszél-e a kő ha nem kérdezzük?

Bolondosan csapong a gondolat. Egy kiállítás képeit nézem s közben a mezőségi Makkai Sándor Holt tengere dereng fel lelki szemeim előtt, s annak haldoklásán búsongok.

Bármit látok, a mérce Pusztakamarás? Nevetségesen provinciális lenne hát gondolkodásom? S egyáltalán nevezhetők-e gondolatoknak az efféle száguldó kényszerképzetek, melyek kacagva-sírva tartanak hatalmukban, s egyre csak a magam hol édesbús hangulatból táplálkozó, hol már-már szakrálisnak érzett főgyökere felé húznak-vonnak? Ha nem lennék mezőségi kálomista, tán csakrának nevezném ezt a hol sáros, hol poros, áldással-átokkal vert földet.

Mikor néhány hónappal ezelőtt Karthágónál, Afrika tengerpartján rohantak meg a kétségbeejtően reménytelennek tűnő tenni akarás szellemi koboldjai, punok idomított elefántjainak vonulását képzelhettem a parti homokra terített térképet ábrázoló törölköző helyére. Amott, a másik, a számomra térképnél jóval többet jelentő szülőföldi tájon legfeljebb a sártengerben gólyalábakon araszoló egykor volt jobbágy gyerekeket képzelhettem magam elé, amint fehér templomok tövében meghúzódó kántortanítói házak felé cuppognak óvatosan s nagy igyekezettel. Pedig hát vonultak ott is világhódító hadak, ők is az elefántos ember céljaira áhítozván, most éppen északról. S később is. Csak nem a mi javunkra, bár olykor-olykor dicsőségünkre: kifelé takarodván. De a sok jövés-menés bizony igen véresre sikeredett, s elfogytak a gólyalábasok.

Szorongva száll le képzeletem tekintete Csigla mezejére.

Először tavait csapoltuk le, aztán a mi vérünk megcsapolása következett, s elfogytunk. Olvasom, hogy másfélszáz éve még négyszáz éves elmaradottságban élt az a nép. Egy elvetett mag alig még csak egyet hozott, s mire ez ötre szaporodott, az történelmi jelentőséggel bírt.

A kihalásunk miatt kialakult munkaerőhiány gerjesztette etnikai váltás, továbbrontotta az állapotokat. A kő, de nem ritkán vályogpaloták urai vendégmunkásokra szorultak, s ők a még ennél is szegényebb szülőföldjükről jöttek szíves örömest. Jöttek az addig védelmet nyújtó hegyekből, s jöttek a fanarióták karmaiból. Az erdőrengeteg kiirtását követően addigra véres verítékkel kialakított teraszos gazdálkodást nem ismerve, hosszába kapálták máléjukat a domboldalakon. El is indultak a végzetes suvadások. Gyermekkoromból feltör az emlék, az apámtól hallott, s általa annyiszor leírt sok intelem a talajerózió megfékezésének szükségességéről. Ő is a mezőséget mondhatta szülőföldjének, s ébredező agyamba plántálta a mezőség parasztjának szeretetét.

A szelíden türelmes táj, a mándrucos rengetegből, a csillogó tavak és ezernyi hal világából egy szárazság sújtotta kopár dombsággá romlott. Nekünk így is szép volt, csak nem maradt már tarisznyás, vackort s száraz kenyeret majszoló gyermek, aki magyar nótát dúdolva őrizte volna marháit a kopasz domboldalakon. A templomok körül vasárnap egyre gyérebben s egyre fáradtabban szól a magyar szó. Van, aki a templomkertben még románul beszél, csak a papot hallgatja anyanyelvén. Sokfelé már el is hallgatott végleg a nekünk legszebb nyelv. A Pusztakamráshoz tartozó Novojban például évtizedekkel ezelőtt halt meg Szabó Mihály, az utolsó magyar, Kamaráson még 164 vallja magát magyarnak.

Hannibál Karthágóját siratják, kutatják, csodálják és sóval felszórt nyomait 21méter mélyről ásnák ki. Ötödik vagy hatodik nemzetként ott élő tunéziai arab idegenvezetőnk a legnagyobb természetességgel beszélt az elődökről, tárgyilagosan az ő nemzete által a berberek ellen elkövetett felesleges atrocitásokról, s a föníciaiakig magáénak érezte a táj történelmét. Sőt! Magyar vendégeit megintette gyenge nemzettudatuk miatt. Szent Istvánt s Mátyást emlegette, kikre büszkék lehetnének.

Ki fogja majdan a magyar Mezőség emlékeit kutatni, korunk etnikai tisztogatását bírálni mifelénk? Ki fogja templomaink köveit faggatni?

Bizony köveinket most kell megszólaltatni. Eljött az utolsó pillanat a Mezőség magyar múltjának megmentésére. Ha akármilyen jövendőt is akarnánk remélni maradékainknak, meg kell szólítanunk a köveket, bárhol is legyenek azok. Még a más nyelven éneklő gyülekezet templomának falában is.

Segítség felülről csak akkor van, ha mi is megtesszük a magunkét. „Hitben erős emberek kellenek ehhez”, amint azt Kövesdi Kiss Ferenc, a Mezőség szülöttje mondotta.

A békésen tűrő táj felett vadrécék húznak surrogva, sóhajtva susog a maradék nád is, s néha megmordul egy-egy domboldal, hogy alábbköltözzön, ha úgy tetszik úttal együtt. De hiába suvadnak le az utak, be kell járnunk a tájat, ahol Csaba királyfi emléke lengedez. Mentsük, ami még menthető. Wass Albert kövein kívül is akadnak még szövetségeseink.

Mert amint Pusztakamarás és Karthágó földje egyidős, úgy mi is mind egyidősek vagyunk, sőt az az időnk is egy, mely fukar természeténél fogva hamar lejár.

Ennek a mentésnek cseppnyi, de gyönyörű része az a fényképkiállítás, melyet most ide elhoztunk. A képeket alkotó fiatalember, Márton Zoltán igazi mezőségi gyökerű magyar. Gyermekként sodorta a történelem idegen tájra, de messziről érezte meg a szülőföld hívását. Ő is Karthagónyi távolságból, az északi Stockholmból költözik haza, éppen most, s ezért nem lehet közöttünk. Családját, mint megannyi erdélyi és különösképpen kolozsvári fiatal családot a Ceausescu rezsim etnikai tisztogatása üldözte el, szórta szét, és Kádár puha diktatúrájának közönye nem fogadta be. Így a remélt anyaországot átlépve lett svéd állampolgár. De Csigla mezeje megszólította s a nagyatyai gyökerek visszahúzták szolgálatra oda, ahol otthon érzi magát, ahol tenni akar.

Modus vivendi című gyönyörű fotóalbumát már sokfelé ismerik. Ezek a képek most egy még szűkebb erdélyi tájegység a Mezőség, Csigla mezejének szépségeit, hangulatait s hétköznapi drámáit hozzák el nekünk. A művész nagyatyja, Kiss Jenő erdélyi költőnk e tájat szomorúan szelídnek nevezte. Mikor Márton Zoltánnak ezeket a mai mezőségi képeit nézik, próbálják elképzelni egykori mivoltában is, a szelíd dombokon tölgyrengeteggel, nesztelen surranó mándrucokkal, a mélyedésekben halban gazdag tavakkal és lápokkal, úgy amikor még a Táltos király lovagolt úttalan útjain, vagy nemzeti fejedelmei építették fel menthetetlennek hitt haldoklásából Tündérországgá.

Jó barangolás kívánok mindenkinek.

Elhangzott Leányfalun 2007. október 20-án, az Erdélyi Művészek Leányfalun sorozat 22. kiállításán, a sorozat 20. évében, és Sopronban 2007. december 9-én.

Szász István Tas